„Nem lehet a nyugdíjig ugyanazokat a sztorikat mesélni”

Magyarországon ma egy buszsofőr és egy bolti eladó is többet kereshet, mint egy egyetemi tanársegéd. Az április végén nyilvánosságra hozott bértáblák összehasonlítása hangzatos és provokatív kijelentésekre csábít, amelyek mögött azonban valós problémák húzódnak meg. A tudományos pálya kilátástalansága az egyetemek helyzetén túl az ország szellemi állapotáról is borús képet vetít előre. Kellően motivált oktatók hiányában ugyanis aligha fordítható meg az agyelszívás folyamata, ami szükségszerűen jár együtt a színvonal drasztikus csökkenésével. Egyre több magyar diák tanul tovább külföldön, és a tehetséges fiatalok kivándorlását nem lehet megállítani a tudósok hazacsábítására indított kormányzati programokkal. Rendszerszintű változásnak pedig egyelőre nem látni jeleit.

Anélkül, hogy bármely szakmát a másik elé helyeznénk, a buszsofőrök és a bolti eladók jórészt a szemünk előtt végzik a munkájukat, a főiskolai és egyetemi oktatók feladatairól azonban talán nehezebben alkotunk képet. Az elmúlt hetek hírei alapján csupán annyit tudtunk meg róluk, hogy fizetésük jóval a magyar átlagkereset alatt marad. De mit csinál voltaképpen egy tanársegéd és egy adjunktus? Milyen elvárásoknak kell megfelelniük, milyen problémákkal kénytelenek megküzdeni, és miért maradnak itthon, ha külföldön sokkal jobb körülmények várják őket?

A tanársegéd a felsőoktatási hierarchia alján áll, őt követi az adjunktus, majd a docens, végül az egyetemi professzor. Az első két pozícióban lévő oktatók körülbelül 147 ezer, illetve 191 ezer forintot vihetnek haza havonta. Hiába emelkedett 2015 óta csaknem 27 százalékkal, a felsőoktatásban dolgozók bére, még mindig messze van az ideálistól. Igazán fájóvá pedig nemzetközi összehasonlításban válik, hiszen a környező országokban a tanársegédek és adjunktusok a magyar bér legalább két-háromszorosát kapják, egy skandináv egyetemen akár tízszer annyit is megkereshetnek.

De nem az anyagi megbecsülést hiánya a rendszer egyetlen hibája. – A felsőoktatásról szóló törvény meghatározza a kötelező óraszámot – mutat rá egy hazai jogi karon dolgozó oktató. – Adjunktus és tanársegéd munkakörben ez legalább heti tizenkét órát jelent, ami nemzetközi összehasonlításban rendkívül magas órateher, a nyugat-európai egyetemeken a fiatal oktatók heti két-három órát tartanak. Amikor nemrég egy oxfordi professzorral beszélgetve elmeséltem, hogy Magyarországon tizenkét órát kell oktatni, azt válaszolta, képtelen lenne ennyit megtartani, és megfelelően felkészülni rájuk. Hiszen az órákra valóban fel kell készülni, és el is kell látni az oktatáshoz kapcsolódó adminisztratív feladatokat. Mindez a kutatásra – és az ahhoz kapcsolódó publikációra – fordítható időt csökkenti. Kutatás és publikációk nélkül pedig nincsen nemzetközileg elismert egyetem, a rendkívül magas órateher az egyik olyan tényező, amelyből a magyar felsőoktatás versenyhátránya fakad.

– Ahhoz, hogy jó órát tartson az ember, folyamatosan követnie kell a tudományterülete alakulását – teszi hozzá egy budapesti egyetem tanársegédje. – Mert ha nem pusztán adatokat akarunk minduntalan letolni a hallgatók torkán, hanem fogékony, a világra nyitott, gondolkodó diákokat szeretnénk nevelni, akkor széles nemzetközi kontextusba kell ágyazni a tananyagot, nem zárkózhatunk be, nem lehet a nyugdíjig ugyanazokat a sztorikat mesélni.

A szociológusok támadása csak ürügy

A listázott szociológusokat kérdeztük a kutatói szabadság fontosságáról és a Magyar Tudományos Akadémia jövőjéről.

És ezen a ponton összeér a magas óraszám a rendkívül alacsony bérezéssel. A fiatal oktatóknak ugyanis, ha meg akarnak élni, célszerű másod- és harmadállás után nézni, így azonban még kevesebb idejük marad a megfelelő felkészülésre, kutatásra és publikálásra. – Jó időmenedzsment kell hozzá, de még így is nehéz összeegyeztetni a különféle feladatokat – fogalmaz egy bölcsészkaron dolgozó adjunktus. – Mindenki igyekszik olyan pluszfeladatokat vállalni, amelyeket vagy rugalmas időben lehet csinálni, vagy valamilyen módon meg lehet próbálni összefésülni az egyetemi óráinak a témájával. Persze embere válogatja. Nekem a legtöbb energiám az egyetemre megy el, és inkább mást igyekszem csökkenteni. A tanszék, ahol dolgozom, szakmailag erős, szuper kollégáim vannak, úgyhogy próbálom minél jobban kihasználni ezt, és mivel ez a főállásom, nem is meglepő, hogy ezt szeretném a legjobban csinálni.

A nagy szakoknál a magas óraszám kiegészül azzal, hogy túl sok hallgató jut egy tanárra. A leterheltség óhatatlanul is elszigeteltséghez vezet, a fiatal oktatóknak kevés esélye van bekerülni a nemzetközi tudományos élet vérkeringésébe. Még ha marad is idejük kutatásra és publikálásra, a rendszer akkor sem könnyíti meg a helyzetüket. Az egyetemi minőségbiztosítási rendszerben díjazzák a külföldi tudományos konferenciákon való részvételt. – A szándék nemes, a cél remek, csak sajnos forrásokat nem rendeltek mindehhez. Vagyis a kutatóknak sok esetben saját zsebből kellene finanszírozniuk a nemzetközi szereplést, ezt azonban nagyon kevesen engedhetik meg maguknak. Ha mégis akad pályázati pénz, szinte mindig az idősebb, magasabb tudományos fokozattal rendelkező tanárok nyerik el – meséli a tanársegéd.

– Külföldön a fiatal kollégák több időt fordíthatnak kutatásra és publikációra, így gyorsabban tudják teljesíteni az előmenetelhez szükséges lépéseket, és általában hamarabb lesznek egyetemi tanárok, mint Magyarországon – egészíti ki a fentieket a jogi kar oktatója.

– Nagy különbséget látok abban is, hogy míg külföldön a fiatal kollégákat az adott egyetem neves professzorai erősen támogatják kapcsolati hálójuk felhasználásával, itthon jóval kevesebb olyan a nemzetközi szinten széles körben elismert professzor, aki összehasonlítható támogatást tud nyújtani. E nélkül pedig sokkal nehezebb konferenciákra meghívást kapni és jelentősebb, külföldi folyóiratokban, valamint kötetekben publikálni, noha ez fontos lenne mind az oktató személyes karrierje, mind a hazai intézmények nemzetközi megítélése szempontjából.

S bár abban minden megkérdezett egyetért, hogy a nyugat-európai és amerikai egyetemek lényegesen jobb körülményeket biztosítanak az oktatóinak, néhány tényező árnyalja a pozitív képet. – Egyrészt bár az egyetemi oktatói fizetések Nyugat-Európában kétség kívül jelentősen magasabbak, a sikeres gyakorlati tevékenységgel, például ügyvédként vagy bíróként, sokkal többet lehet keresni ott is, mint egyetemi oktatóként – hangsúlyozza a jogi kar munkatársa. Vagyis az egyetemi oktatók relatív anyagi megbecsültsége sok helyen hasonló, csak a sztenderdek mások. Fontos azt is megemlíteni, hogy Nyugat-Európában a fiatal oktatók és kutatók többnyire 2-3 évre szóló határozott szerződés alapján dolgoznak, míg Magyarországon az adjunktusi alkalmazás általában határozatlan időre szól.

Semmelweis hazájában nyomorognak az egyetemi laborok

Annyira nagy a forráshiány, hogy sokszor a beszállítóktól könyörgik ki az intézmények a lejárt vegyszereket, különben elmaradnának a gyakorlatok.

Egyetemi oktatónak lenni most mindenhol nehezebb, mint akár tíz évvel ezelőtt, de kétségtelen, hogy az infrastrukturális körülmények és az óraterheltség szempontjából jobb helyzetben vannak a nyugat-európai és amerikai kollégák – teszi hozzá a bölcsészkari adjunktus. – Én az amerikai rendszert ismerem jobban, ott hatalmas különbségek vannak az egyes típusú intézmények, például egy állami főiskola vagy egy privát egyetem között. A legnagyobb baj ott is az, hogy egyre kevesebb ember tud státuszba kerülni. Illetve ott nagyobb divat, hogy a rendszer működésének sajátosságai miatt néhány évente más egyetemre mennek, akárcsak egy ösztöndíj keretében is, minálunk inkább az a jellemző, hogy valaki ott marad, ahol végzett.

A fiatal magyar kutatók nyelveket beszélő, magasan képzett szakemberek, akik külföldön is megállnák a helyüket, a hallgatók, az egyetem és a kormány szerencséjére azonban, az anyagi és erkölcsi megbecsülés hiánya ellenére sokan mégis a hazai felsőoktatást választják. Az általunk megkérdezett oktatók egyöntetű véleménye szerint ez a döntés az elkötelezettségnek köszönhető, a magyar egyetemen dolgozók elhivatottak, s bár napi téma közöttük a méltatlan körülmények között végzett munka, hisznek abban, amit csinálnak. Kérdés, hogy meddig lehet itthon – vagy egyáltalán, a tudományos pályán – tartani őket pusztán az elhivatottságra hagyatkozva.

Az elvárások és a juttatások feszültsége könnyen kikezdheti a rendszert már akár rövid távon is: bár egyértelmű kapcsolatot keresni talán merész lépés, nem elhanyagolható tény, hogy a magyar egyetemek hatalmasat zuhantak a felsőoktatási intézmények teljesítményét összehasonlító Times Higher Education (THE) idei ranglistáján. A THE a világ vezető egyetemei mellett minden évben összeállítja a feltörekvő országok intézményeinek listáját is, ebben a versenyben a magyar egyetemek nem Oxforddal, a Harvarddal vagy a Stanforddal mérik össze tudásukat, hanem többek között kínai, orosz, brazil, és a kelet-európai régió intézményeivel. A 2018-as listán egyedül a Semmelweis Egyetem javított a pozícióján, a tavalyi 65. helyett a 61. helyen szerepel. A többi magyar intézményt azonban mind hátrébb sorolták: a Pécsi Tudományegyetem öt helyet rontva a 127., az ELTE a 123.-ról a 131-re csúszott vissza, a Szegedi Tudományegyetem huszonhét helyet rontva a 156., a legrosszabbul mégis a Budapesti Műszaki és Gazdaságtudományi Egyetem járt, amely a tavalyi 154. hely után idén már csak a 200. a rangsorban. A Debreceni Egyetem a 201–250. helyen, a Corvinus a 251–300. helyen áll.