A falról lekapott feszületen ugrált az ávós

A vasút által foglalkoztatott újhatvani tisztviselők családjukkal együtt MÁV-telkeken, MÁV segítséggel felépítették a maguk infrastruktúráját. Elsőként, 1929-re a templomot és a hozzá tartozó kolostort húzták fel, amit azonnal be is laktak a ferences szerzetesek. A templomi kórusba még olyanok is elmentek énekelni, akik nem jártak templomba, a barátok pedig csuhában énekeltek a MÁV dalkörében. A háború utáni káoszban ők szervezték meg a közellátást is. Amit a kofák nem tudtak eladni, azt bevitték a kolostorba, és akinek nem volt mit az asztalra tennie, bement, és elvette, amire szüksége volt.

– Olyan magától értetődő volt ez az együttélés, hogy kicsi koromban azt hittem, a barátok a családhoz tartoznak – meséli Zsákai Piroska, aki 1942-ben született ebbe az idilli, zárt kis közösségbe, egy rendkívül összetartó, nagy család legfiatalabb tagjaként.

– Bár eredetileg az Ilona nevet kaptam, apám mindig azt mondogatta: „Hogy lehet egy ilyen pirinkó gyereknek ekkora szája?” Így ragadt rám a Piri név. Nem tudom, lehetett-e volna ennél szebb gyerekkorom – emlékezik.

Kifeszített állkapocs

Akármilyen rövidre is sikerült, ez a boldog, kiegyensúlyozott gyerekkor lehet a titka annak a tárgyilagos, magabiztos beszédmodornak, amellyel mindenféle elérzékenyülés nélkül, szinte jókedvűen tud beszámolni életének későbbi, nem mindennapi – bár abban az időben nagyon is jellemző – történéseiről.

– Két és fél éves voltam, amikor a hatvani vasútállomást beterítették a szövetségesek, és apám kifeszítette az állkapcsomat a légópincében, hogy ne süketüljek meg, ha légnyomást kapunk – idézi fel a kislányként átélt eseményeket Piroska. A háború után a nagyszülei házába költözött a család más női tagjaival és az édesapjával együtt.

– Amikor az oroszok megérkeztek, féltünk. Apám lélekszakadva jött haza, de amikor meglátták az egyenruháját, az oroszok egyszerre örömujjongásban törtek ki, mert kiderült, hogy ők is vasutasok. Olyan ováció volt, hogy nagynéném nekifogott paprikás krumplit főzni, Kolja harmonikázott, mi meg énekeltünk. Amikor erről mesélek, azt mondják, ilyen nincs – meséli tovább Piroska a történetét.

A háború szomorú nyomokat is hagyott maga után az életében. A kiterjedt családfa minden ágán a legkülönfélébb megpróbáltatások vártak a rokonokra. A frontra karpaszományosként kivezényelt nagybácsi, aki hadifogságba esett, a vele együtt raboskodó ügyvéd barátjának írt levélből tudta meg, hogy a családja – két kisfia és fiatal felesége – egy bombabiztosnak hitt tiszti bunkerben vesztette életét.

– A sors fintora, hogy a nagybátyámmal raboskodó ügyvéd családját viszont a németek végezték ki, a számukra menedéket nyújtó paraszt családdal együtt, amikor a családfő ellenállt a lovakat rekviráló katonáknak. Ezt is túl kellett élni – sóhajt Piroska.

Körülállt kolostor

A kommunista diktatúra kiépülésével megkezdődött a kolostorok felszámolása, amelyeket az összeesküvés melegágyának tekintettek. Az első csapást a fegyvertartással megvádolt P. Lukács László Pelbárt letartóztatása és munkatáborba hurcolása jelentette. De 1950-ben, amikor a többiekért jöttek, a nép ellenállt.

– Az emberek körülállták a kolostort, hogy megakadályozzák a barátok elhurcolását. Apám aznap Egerben volt egyenruháért. Hazafelé a templom mellett ment el, és hallotta, hogy a házfőnök sírva kéri az embereket, menjenek haza, de azok hajthatatlanok voltak.

Az Istent szeretők

Összesen 33 katolikus pap szenvedett vértanúságot 1945 után. Legtöbbjük élettörténete, sorsa máig alig ismert.

– Négy szerzetes közül hárman élték csak túl a tortúrát, a házfőnököt agyonverték. Tizenhét napon át, éjjel-nappal vallatták őket. Körbeállták, egymásnak szerválták a barátokat, ha összeestek, fellocsolták őket. Feketék voltak a veréstől – mondja Piroska, majd arról beszél, hogy a rendház köré összegyűlt emberek közül sokat összefogdostak és azonnal elvittek, köztük egyik nagynénjét is, a többiekért később jöttek vissza. Mivel a helyi állomásfőnök megtagadta a parancsot, egy Hrivnyák nevű komisszárt küldtek Újhatvanba, hogy írja össze, kik a nagyszájú, „klerikális szocdemek”, akik szembeszegülnek az ÁVO-val.

Egyszerre két internálás

– Június 26-án éppen a László napot és a szüleim házassági évfordulóját ünnepeltük. Terített asztal körül gyűltünk össze, amikor két rendőr kopogtatott be. Közölték, hogy apámnak kihallgatásra kell mennie Pestre. Még látom a mozdulatot, ahogy apám fölvette a csíkos zakóját, és azt mondta: „Sietek vissza!” Nem jött vissza három évig – jegyzi meg, majd így folytatja:

– Aznap éjjel iszonyatos dörömböléssel berúgták a tölgyfaajtót, amin 6-8 ávós rohant be a házba. Törtek-zúztak, az egyik lerántotta a terítőt mindenestül, mondván: „a burzsoázia dőzsöl, a nép meg éhezik!”, a másik lekapta a feszületet a falról, amit anyámék az esküvőjükre kaptak, és addig ugrált rajta, amíg lepattant róla a corpus. Apámat kétszer internálták ugyanazon időpontban – mondja Piroska, majd a falon függő szentképre mutat, amely mögött sikerült elrejteni és átmenteni az új korba a sorsdöntő dokumentumokat. A papírok feketén-fehéren tanúsítják, hogy az édesapját egyszerre kellett volna elvinni Kistarcsára és a Hortobágyra.

– Anyám nem akarta aláírni, mondván, ez a határozat nem neki szól, de azt mondták, apám vár bennünket, így engedtünk a nyomásnak. Az anyámat, az öcsémet és engem egy ponyvás katonai teherautóra ültettek, és elindultunk. Anyám nem volt észnél, fordítva volt rajta a pongyola, semmi értelmeset nem csomagolt össze, azt vittük magunkkal, amit az ávósok fölhajítottak a teherautóra. Nyolc tepsi volt a holmik közt, de lavór, evőeszköz, elemi dolgok hiányoztak.

Azt hittük, Szibériába visznek minket, de az autó éjszaka megállt a Kilenclyukú hídnál. Felsorakoztattak minket a parton, davajgitárral, farkaskutyával jártak előttünk föl-le, és ordítottak. Anyámék biztosra vették, hogy kivégeznek minket, csak azt nem értették, miért vittek el odáig. Végül visszapakoltak minket a teherautóra, és a Kónya-tanyára vittek. Ott már voltak néhányan a déli határsávból: a „titóbérencek”.

Ponyvás pajtában

Az apa természetesen nem várta őket a Hortobágyon. Zsákai Lászlót a neve napján az Andrássy út 60.-ba hurcolták. Onnan a nővérével együtt Kistarcsára került, végül pedig Recsken kötött ki. A családja a nagynéni által küldött, kódolt üzenetből tudta meg, hol van: „Laci jól van. Tarcsa is meg őt az ég!”

A Hortobágyon a frissen internáltak először egy pajtába kerültek, amelynek nem volt oldalfala, csak egy ponyva fedte. Az U alakú hodály egyik felében a 330 kitelepített húzta meg magát, a másikban a birkák laktak. A családosok később barakkot kaptak, de abban sem volt sok köszönet. Az eresztékeken fütyült a szél, a dobkályha csak büdöset csinált, meleget nem, éjszaka pedig ellepték az embert a poloskák.

– Anyámnak hajnali négykor indulnia kellett dolgozni. A keltetőben kapott munkát, ahova minden nap nyolc kilométert gyalogolt oda-vissza. Az öcsém visszaesett, elmúlt a szobatisztasága – mondja Piroska, aki kislányként próbálta kezelni a helyzetet.

A gyerekek az első évben a „szabadokkal” együtt járhattak a tanyasi iskolába, de később teljesen elszigetelték őket a külvilágtól, és a nevelésüket egy harmadikos szentgotthárdi gimnazistára bízták. – Bátai Jóska olyan ügyesen tanított minket, hogy amikor három év múlva szabadultunk, semmiben nem voltunk lemaradva a kinti társainkhoz képest. Még sportfoglalkozást is csinált, éjszaka pedig a dolgozatainkat javította – emlékszik vissza.

Sztálin halála

Így telt el három év. Aztán jött a tavasz – és vele együtt Sztálin halálhíre. – Rákosit utáltam, de Sztálint, a mi nagy orosz apánkat szerettem. Emlékszem, ültem egy farönkön, és sírtam. A barátnőm azt mondta: „Nemcsak Sztálinnak, neked is fölmondták az idegeid a szolgálatot!” Erre összeverekedtünk. Utána derült ki, hogy a halála jól jöhet nekünk – meséli az asszony.

„Megölték, elkaparták, most a szobrát helyezik át"

A Nagy Imre-szobor áthelyezése nem sokban különbözik attól, mintha letakarnák vagy teljesen eltüntetnék – véli Mélyi József művészettörténész.

– A prépost urat majdnem megütötte a guta, amikor nagyanyám misét mondatott Nagy Imréért, akinek a kiszabadulásunkat köszönhettük – mondja nevetve, majd a viszontlátásról mesél, a vasúti hídról, amelyen az apja és az anyja ölelkezett össze a járókelők bámész tekintetétől övezve.

Az egyes számú autó

A táborokban eltöltött évekről később egyáltalán nem beszéltek.

– Azt sem a Kistarcsán raboskodó nagynénémtől, hanem egy cellatársától tudom, hogy őt június 19-étől augusztus 4-éig vallatták azért, hogy kipréseljék belőle a vallomást: a szerzetesekkel nemcsak demokráciát akartak dönteni, hanem orgiáztak is. Az ötvenes évek közepére Hatvan egy Patyomkin-falu lett. Döbbenet volt, és iszonyú félelem – mondja, amikor arról kérdezem, mi lett a virágzó, keresztény kispolgári közösségből, amelyben felnőtt, s ahonnan háromszáz embert szállítottak Recskre és más internálótáborokba, ebből harmincnyolc családot – csecsemőket és 80 éves aggastyánokat egyaránt – a Hortobágyra telepítettek ki.

– Törvény szerint nem költözhettünk volna vissza a környékre sem, de hát hova mentünk volna? Amikor hazajöttünk, másnap már ott volt a nyomozó, aki közölte, hogy ha nem tűnünk el, küldi az egyes számú autót. Akkor anyám, aki azelőtt egy harmatos lelkű virágszál volt, mint egy vipera, fölpattant, és azt mondta: „Az egyes számút már küldte, csak a kettes számút küldheti, de úgy küldje, hogy innen élve el nem visz!” Elment a nyomozó, és nem jött semmilyen autó.

Ültünk a batyukon a nagybátyáméknál, míg egy éjszaka át nem jött a szomszédasszony lélekszakadva, hogy közölje: kiköltözik a tanácselnök a házunkból. Így foglaltuk vissza az otthonunkat – emlékezik az asszony, aki a Kónya-tanyán álló hodályt a rendszerváltás után szerette volna berendezni emlékhelynek, de ezt nem sikerült elérnie.

„Nem kellettünk senkinek”

– Nem kellettünk senkinek, az az igazság, és most se kellünk – mondja tárgyilagosan. Szolzsenyicinre utal, aki arról írt, ha a bűnt nem követi bűnhődés, annak olyan társadalmi krach lesz a vége, amilyenben most vagyunk. Azok nyerik meg a csatát, akik arra játszottak, hogy egyszer csak nyom nélkül eltűnünk – szögezi le.

Tíz éve ment el a Gulag krónikása

A Gulag szigetcsoportot Münchenben adták ki magyarul, onnan csempészték az országba, szamizdatban adták egymásnak a köteteit.

Zsákai Piroskának x-es gyerekként esélye sem volt a továbbtanulásra, de megtalálta a kiskaput. Egy hét alatt hozta be egy év orosz tanulmányát, megnyerte a megyei orosz versenyt, így belépőt szerzett a gimnáziumba. – Újságíró akartam lenni, de erre esélyem sem volt, végül a jászberényi tanítóképzőbe mentem – mondja.

Pályafutását a kerekharaszti tanyasi iskolában kezdte, onnan is ment nyugdíjba 2000-ben, amikor már nagyon hívta a küldetéstudat. Akkor ment ki a kárpátaljai ferences misszióhoz tanítani.

Mi mindenből tevődik össze egy ember, gondolkodom el rajta, miközben kikísér, és mintha a gondolataimban olvasna, megállít, és azt mondja: – Nem az izmusok tehetnek a bűnökről, mindig az emberekkel van a baj, akik az ideológiák szolgálatába állnak.