– Három évvel ezelőtt került Rómába, ahol a piarista rend Ázsiáért felelős generálisi asszisztenseként dolgozik. Azóta kevesebbet blogol, közéleti kérdésekben pedig egyáltalán nem nyilvánult meg. Pontosan mi a dolga?
– A 2015-ös generális-választáskor választották meg a különböző területekért, földrészekért felelős személyeket is. Engem az ázsiai cirkumskripció felelősévé neveztek ki. Azóta az időm egyik felét Rómában töltöm, ez az „alaptábor”, a „terep” pedig Fülöp-szigetek, India, Indonézia, Japán és Vietnam. Az önálló ázsiai egyházkerület új dolog, korábban Afrika-Ázsia számított egy cirkumskripciónak, 2003 előtt pedig Európának volt három asszisztense, egy valaki pedig a többi földrészért felelt. Ebben is nyomon követhető tehát közösségünknek a világban való növekedése. Az asszisztensi munkakör egyébiránt sok szempontból rokon a világi munkakörökben ismert referensi beosztással. A kapcsolattartás a dolgom, a döntési jog és felelősség például személyi kérdésekben a generális atyáé. Ázsia esetében egyébiránt nagyon eltérő országokról van szó. Fülöp-szigetek 90 százaléka katolikus, Indonézia a világ legnépesebb muzulmán országa, India alapvetően hinduista, de millió más vallás is jelen van.
– A nyugatitól eltérő kultúrkörben mivel tud vonzó lenni egy alapvetően nyugati filozófiájú katolikus iskola? Mi vonzza oda a diákokat?– Az egyes országok oktatási rendszerüket tekintve nagyon eltérő helyzetben vannak. Sok helyen az egyházi iskolákat magániskolák közé sorolják, máshol egyes képzési szakaszokra lehet támogatást kapni. A teljes embert fejleszteni szándékozó integrális nevelés ugyanakkor mindenhol vonzó. Látnivaló ugyanis, hogy azon országokban, ahol népességrobbanás következett be, az állami ellátórendszer minden törekvés ellenére képtelen ellátni feladatát. Manila Novaliches nevű városrészében például az állami iskolába nyolcezer diák jár, napi három turnusban, hiszen az infrastruktúrát legfeljebb pár ezer gyerekre tervezték. Az osztályokat a diákok teljesítménye szerint alakítják ki, aki egy hátrébb sorolt osztályba kerül, annak valószínűleg esélye sem lesz lehetőséghez jutni, a jövőképe is ennek megfelelően alakul. Ilyen helyzetben fontos szerepe van a piarista iskolának, a mi víziónk ugyanis az, hogy mindenki iskolája akarunk lenni, hiszen csak így lehet a teljes embert nevelni. A küszöbnélküliség – amit itthon is vallunk - azt jelenti, hogy csökkentjük azokat a bennünk, a rendszerünkben levő akadályokat, amelyek elzárnának akár anyagi, akár családi, akár kulturális hátterük miatt bizonyos gyermekeket az iskolától és így a jövő lehetőségeitől. Fő motivációnk minden földrészen ugyanaz: különböző kultúrájú, gazdag, szegény gyerekekből közösséget építeni, hiszen a társadalom megújítása csak közösségvállalás, közösségre lépés révén képzelhető el. Azt látjuk, hogy erre óriási az igény, az iskolai integrációra pedig van egy négyszáz éves hagyományunk.
– Több ezer kilométerre Manilától, itt, Budapesten ugyanakkor egy elitiskolának tekinthető intézményt tart fenn a piarista rend. Az elitség és a küszöbnélküliség hogyan fér össze.Diploma nélküli tanárok lephetik el az iskolákat - Magyar Hang
A jövőben akár érettségizettekkel is pótolhatják a munkaerőhiányt – mondta a Magyar Hangnak Szűcs Tamás, a PDSZ elnöke.
– Az, hogy milyen közegből érkeznek a diákok egy-egy iskolába, egy olyan adottság, amelyet érdemes tudomásul venni. Valóban, Budapesten javarészt olyan gyerekek jönnek hozzánk, akik gondoskodó családi háttérrel rendelkeznek, vannak közösségi tapasztalataik, jártak hittanra, részesei egy plébánia életének, vagy cserkészkednek. Nyilvánvalóan nem mutatunk nekik ajtót csak azért, mert jó a helyzetük, sőt, ezeknek a gyerekeknek is ugyanúgy szükségük van integrációra, hiszen nem találkoznak nap mint nap a társadalmunkat szintén jellemző mélyszegénységgel. Fontos ezért, hogy kapcsolatban legyenek például az ugyancsak a piarista iskolák közé tartozó sátoraljaújhelyi tanodánkkal. Minden iskolánknak sajátos helyzete van, más a helyzet a szegedi vagy váci gimnáziumunkban, megint más a gödi szakközépiskolánkban. A feladat mindenütt adott: hogyan tudunk már az iskolában hozzájárulni ahhoz, hogy ne szekértáborokból álljon, hanem egy átjárható hálózatba rendeződjön a társadalom.
[caption id="attachment_7214" align="aligncenter" width="1000"]
Fotó: Farkas Norbert[/caption] – Ez a cél az állami intézményrendszerben szokottól eltérő tanári hozzáállást követel meg. A szerzetes-tanárok számára talán természetes ez a fajta hivatástudat, de a legtöbb tanár renden kívüli. Magukévá teszik-e ezt a célt?– Mi egy olyan intézményi hátteret igyekszünk biztosítani, amely arról is szól, hogy tanárnak lenni hivatás. Meggyőződésünk, hogy ami a tanteremben zajlik, az hihetetlenül fontos a társadalom számára és fontos az Isten országa szempontjából is. Erre a látásmódra van nyitottság és igény a tanárok részéről is. A tanárt nem pusztán egyfajta végrehajtónak tekintjük, hanem közös munkára hívjuk. Meggyőződésünk, hogy a tanár és a fenntartó – egyház, állam, társadalom – nem a tanmenet, hanem a közös célok, a vízió szintjén kell, hogy találkozzon. Ehhez kell egy intézményi háttér, egy szervezeti kultúra.
– A 2010-es kormányváltás után erőteljes központosítás indult meg a közoktatásban, sokan éppen arra panaszkodnak, hogy a tanárok pusztán végrehajtók. A parancselvű működés képét erősíti az is, hogy az iskolaigazgatók kinevezésekor a fenntartó semmibe veszi a tantestület, a diákok és a szülők véleményét, lásd a debreceni Ady Endre Gimnázium esetét. Mit gondol erről?– El szeretném kerülni a partvonalról bekiabálást, hiszen nem vagyok abban a helyzetben, hogy ismerjem a döntéshozók szempontjait, motivációit. Ezért inkább arról beszélek, hogy mi hogyan építjük fel az iskolát. Éltet bennünket a cél, hogy szervezeti tudásunk, intézményi kultúránk átadható legyen. Azt valljuk, hogy tanárnak lenni nem rabszolgaság, hanem egy hihetetlenül nehéz és komplex, a szülőséggel egyenértékű hivatás. De látjuk, tudjuk azt is, hogy olyan hivatásról beszélünk, amely sajátos intézményi kultúrát igényel, amely viszont történelmileg nem ágyazódott be kellőképp a társadalomban és az állami intézményrendszerben. Az együttműködésnek nincsenek hagyományai, ez eddig nem volt szempont, tanulnunk kell ezt is.
– Amikor legutóbb megnyilvánult közéleti kérdésekben, akkor a szlovákiai melegházasságról szóló népszavazás volt terítéken. Semjén Zsolt a referendum eredményének ismertté válásakor azt mondta, hogy győzött a keresztény normalitás, amire ön blogbejegyzésben reagált, megjegyezve: a normalitás és a kereszténység hagyományosan nem összeférhető dolgok. Az ügyben kisebb botrány robban ki, ön pedig kiállt a párbeszéd, egymás meghallgatásának, megértésének igénye mellett és egymás minősítgetése ellen. Fontosnak tartotta a szavak jelentésének tisztázását is. Azóta eltelt három év, de nemcsak időben, térben is távolabbról tekinthet a hazai közélet állapotára. Milyen Magyarországot lát, tisztázzuk-e a szavak jelentését, milyen minőségűek a párbeszédeink?– Akkor is és most is a szekértábor-filozófiát látom érvényesülni. A sajátos nehézsége ennek az, hogy nehéz belátni: szekértáborok nem vannak, hanem a félelmeinkkel mi teremtjük azokat. Ha engednék a szekértábor-szemléletnek, valószínűleg sok ismerősömmel nem is találkoznék. Közben azt is tapasztalom, hogy az emberek nem gyűlölködni akarnak, ám a félelem, a biztonság keresése nagyon emberi dolog. Türelem, empátia és elszántság kell ahhoz, hogy közel kerüljünk egymáshoz, de a jó hír, hogy számos követendő minta van: például Desmond Tutu dél-afrikai anglikán érseké, aki a saját hazájában élére állt a kiengesztelődés folyamatának. A magyar társadalom ráadásul talán nem annyira megosztott, mint az apartheid rendszer. Kiengesztelődni azt jelenti, hogy szóba állunk egymással, a megbocsájtásra való készséggel meghallgatjuk egymást. Ebben a plébániáknak, egyházi közösségeknek nagyon fontos szerepük van: nem mindegy, hogy zárt csoportként élik meg életüket, vagy pedig azzal a tudattal, hogy hívva, küldve vannak egy tágabb értelemben vett közösségben, a társadalomban való részvételre a kiengesztelődés munkatársaiként.
– Az értelmes, egymást tisztelő párbeszéd, a megértés és megbocsájtás közegének megteremtése feladata-e a politikának? A politikai elit megteheti-e, hogy ezeket a szempontokat félre tegye, ha céljai ezt megkívánják? Joggal várhatjuk-e el a politikai elitünktől, hogy az akár jogos társadalmi aggodalmakat igyekezzen olyan mederbe terelni, amely nem félelmet és pánikreakciókat, hanem folyamatok, helyzetek megértését szüli a szélesebb köz számára?– Megint csak iskolai tapasztalataimból próbálok kiindulni: a vezető egyik kiemelt feladata a félelmek lebontása. Ez egyenértékű azzal a pozitív megközelítéssel, amely arra törekszik, hogy megteremtsük a párbeszéd feltételeit. Mindennek kulcseleme a bizalom. Amit nem lehet arra építeni, hogy elvárom, a másik bízzék bennem. Hatalmon lévőként is nekem kell lépnem és bizalommal lennem a többiek, a közösség iránt. Ez azt is jelenti, hogy sebezhetővé teszem magam, ha úgy tetszik, először nekem kell vásárra vinni a bőrömet. A félelem leépítésének nemigen van más útja. Jézus ugyanezt tette. Ha van olyan, hogy krisztusi ihletettségű politika, akkor az biztosan nem nélkülözheti a keresztre tekintést.
– A kormány állítja magáról, hogy keresztény ihletettségtől vezérelve cselekszik. A migrációval kapcsolatos kommunikáció megfelel-e a keresztényi ihletettségű politikacsinálásnak?Az egyház Isten fényét tükrözze, ne lavírozzon! - Magyar Hang
Az erős kézzel vezetett rendszerek nem a polgárság virágzásában, hanem az engedelmes alattvalók létében érdekeltek – mondja Vass András karmester. Interjú.
– Hadd mondjak el egy személyes élményt! A szegedi gimnázium 1999-ig több épületben működött, az egyik egy lepusztult földszintes ház volt. Ide többször betörtek. Igazgatóként szörnyű volt látni a diákok feldúlt, szétszórt holmijait. Arról kellett döntenünk akkor, hogy rácsot rakjunk fel az ablakokra. Ez azért volt iszonyú nehéz döntés, mert a rácsok a bezárkózást jelentik, a támadástól való félelem megnyilvánulásai, és a diákok szívében a félelmet, az elzárkózást ültetik el. A dilemma ez: rendezettséget teremteni, és eközben nyitottnak maradni. A teljes bezárkózás nem akarja tudomásul venni a valóságot. Ezek a sarokpontok láthatók most, társadalmi szinten is. A rendezettség jó, de nem zárkózhatunk be, nem félhetünk a valóságtól – a keresztény ihletettségnek ez is üzenete. A migráció valóságos jelenség.
– Hívőként nincs könnyű dolga annak sem, aki az egyháztól vár iránymutatást: Ferenc pápa ugyan mindenkinél korábban utalt a migráció ügyének súlyosságára, amikor megválasztása másnapján Lampedusa szigetére látogatott. A hazai katolikus egyház ugyanakkor inkább lavírozik: mintha volna valami alku, ami miatt az egyház nem áll ki azért a hangnemért, azért a fajta párbeszédért, amelynek szükségességéért ön kiáll, keresztény ihletettségből. Hívők számára mi lehet a fogódzó?– Szerzetesként, hívőként a pápa szavaira, tetteire különösen figyelek. Az ő példája egyértelmű: tudomást kell vennem a nehézségekről és azt kell keresnem, hogy ez az alakuló valóság mire, milyen változásokra hív engem, milyen más működési módokat kell találnom. Ám, ha empátiával tekintem a hazai egyházi megnyilvánulásokat, tudomásul kell vennem az itthoni nehézségeket, kihívásokat is. Rómából ezt nehéz minden részletében megítélnem. De érzékelek az egyházban, a papokban olyan félelemet is, amelynek sajnos megvan az alapja. Példaként elég a DK kimondottan egyházellenes retorikájára utalni a kampány során. Ez felidézi a nem olyan régmúltat, és a zsigereinkben élő régebbi félelmeket is. Emlékezzünk: 2002 után a katolikus iskolák nem kapták meg a diákok után járó teljes fejkvótát. A 2002-es választási kampányidőben történt az is, hogy a prédikációk után többen elhagyták a templomot. Nyilvánvaló miért: csak azért voltak ott, hogy jelentsék az elhangzottakat, a mise többi része ezért nem érdekelte őket. Ilyen helyzetben hihetetlenül nehéz árnyaltnak lenni.
– Ez a fajta félelem legitimálhatja-e azt, hogy az egyház semmilyen kritikával nem illeti a kormányt, amikor az a félelmek gerjesztésére, a legrosszabb emberi reakciók kijátszására építi társadalmi támogatottságát? Az, hogy egy plébános fél az egyébként marginális DK-tól, menetesíti-e az alól a kötelezettség alól, hogy felemelje szavát a kormány félelemkeltése ellen, amelynek nem más a célja, mint a hatalom maximalizálása?– Aki spirituális vezetőként nyilvánul meg, nagyon kell figyelnie, hiszen tud olyan hatást gyakorolni, amit valójában ő maga sem tud kontrollálni. Az emberek feltekintenek rá, hamarabb elhallgatnak például, mint másokkal beszélgetve. Ha valaki spirituális vezető és nem figyel erre, akkor gyakorlatilag visszaél hatalmával. Abúzust követ el. Egy papnak, egy spirituális vezetőnek minden körülmények között a vízió szintjén kell maradnia: meghívásokat kell közölnie, arra kell figyelnie, hogy a gyülekezetének tagjait kapcsolatba hozza a Lélekkel. Ez a dolga. Ez a szint, a vízió, a látás szintje nagyon is valóságos és a realitásról szól, Ferenc pápa nagyon jó példát mutat ebben a papoknak is. Hiszen nem ukázokat ad például a határőröknek, hogy mit kell cselekedniük. Nem ez a dolga. Ehelyett úgy beszél, hogy a hívek Jézusból inspirálódjanak, és arra hívja őket, hogy viselkedjenek felnőtt keresztény emberként. A döntést meghagyja a híveknek. Egy jó közösségben ugyanakkor ez nem szabad, hogy magára hagyást jelentsen. Hiszen a papnak alighanem dolga az is, hogy ne csak mint spirituális vezető nyilvánuljon meg, hanem beszélgetésre, eszmecserére, közös gondolkodásra hívjon, és ehhez alakítsa ki a megfelelő közeget és körülményeket, legyen kultúraépítő is. De van egy másik nehézség is, ami a hívek, vagy akár a szélesebb közvélemény egyházi vezetőkkel kapcsolatos elvárásairól szól. Hajlamosak vagyunk arra, hogy a püspökeinket feltaszítsuk egy pulpitusra, hogy mondjanak valamit, ami mint az azonnal oldódó kávé, minden további erőfeszítés, a mi személyes felelősségvállalásunk nélkül érvényes a mindennapokra. Valójában mi is arra kényszerítjük őket, hogy ne vegyenek tudomást spirituális hatalmuk sajátosságairól.
– Ha már a papok, az egyház zsigeri félelmeiről beszélünk, ejtsünk szót szintén a politikai térben értelmezhető pozitív ösztönzőkről is. A kormánytól jövő források léte magyarázhatja-e azt, hogy egy elöljáró nyíltan a fideszes jelölt mellett kampányoljon misén? Hódmezővásárhelyen ez történt, ráadásul egyúttal a közösség egyik tagja elleni szerepvállalásra hívta föl a plébános a gyülekezetet.Tóni atya: Egy pap nem teheti meg, hogy bezárkózik a templomba - Magyar Hang
Michels Antal, akit a Józsefvárosban a hajléktalanok papjaként ismernek, mesélt nekünk Kádár kedvenc ételéről, a roma misszióról és a velünk élő migránsokról is.
– Annak a kísértésnek nagyon határozottan ellen kell állni, hogy valaki a pulpitust, a pozícióját arra használja, hogy onnan felnőtteket kioktasson. Erre persze egyáltalán vezetőként, például iskolaigazgatóként is figyelni kell. Mindenesetre papként a hivatásom az Evangélium hirdetését jelenti, a Szentlélek és a hívek kapcsolatát kell elősegítenem azzal, hogy közösséget, intézményi kultúrát teremtek erre a személyes találkozásra. A feladat sokkal nehezebb, mint gondolnánk, de látni kell, hogy sem a papi hivatásnak, sem pedig a társadalomnak nem jó, ha a spirituális vezetők a sajátos feladatkörükhöz nem tartozó szerepet vállalnak. Akár önkéntesen, akár mert bele taszítják őket. Ez ugyanis lehetetlenné teszi a közösségen belüli beszélgetést.
– Igaz ez akkor is, ha egy egyházi vezető, egy püspök nem egyházi, hanem egyéb, társadalmi szempontból fontosnak kikiáltott területen vállal szerepet? Konkrétan arra gondolok, hogy Kiss-Rigó László püspök a kormány kegyeit kihasználva Szegeden épít fociakadémiát. És most tekintsük mellékszálnak, hogy ott épül nyolcezres stadion, ahol pár tucatnyian járnak meccsre. E nélkül is úgy tűnik, hogy az egyház, vagy annak egyik vezetője lekötelezettje a NER-nek.– Én azt tapasztalom, hogy annak a vezetői üzenetnek van hatása, ami abból a kultúrából jön, amit az adott vezető épít. Ha más üzenetet közvetít az a kultúra, amit képviselek, mint amit közölni szeretnék, akkor mondhattam bármit, baj lesz a hitelességgel. VI. Pál pápa találóan fogalmazott: ma az emberek jobban figyelnek a tanúkra, mint a tanítókra. Magyarán nem azt várják, hogy dumáljanak nekik, hanem a tanúságtétel érinti meg őket.
– Aki katolikus, eldöntheti, hogy kit tekint pápának? A 2013-ban lemondott XVI. Benedeket, vagy Ferencet?– Egy pápa van hivatalban, ez nem tetszik-nem tetszik alapon dől el. A pápát Ferencnek hívják, XVI. Benedek emeritus pápa, nem ő gyakorolja a hivatalt. Nincs itt semmi bizonytalanság.
– A kérdés Bayer Zsolt húsvét utáni megnyilvánulása miatt merült fel. Bayernek elege lett korábbi egyházából, az evangélikus egyházból, a vezetők migránsokkal kapcsolatos álláspontja miatt, ezért közölte, hogy áttér a katolikus hitre. Ám Bayer kijelentette azt is, hogy számára XVI. Benedek a pápa, nem pedig Ferenc, akit korábban egyebek között argentin libsinek, migráns pápának, derék liberális, genderben hívő marhának titulált.– Erős szavunk van erre a magatartásra: destruál, tönkre tesz. Ha lehülyézünk, lemarházunk egy vezetőt, egy iskolaigazgatót, vagy épp egy pápát, nagyon sokat árt az adott közösségnek, legyen szó társdadalomról, iskoláról vagy egyházról. A szavakkal rombolni lehet. Ami a közösségváltást illeti, azt gondolom, hogy vitákban, beszélgetésekben jobb, ha benne maradunk a feszültségekben. Nagyon nehéz úgy beszélgetni valakivel, ha nem lehet közöttünk konfliktus, mert erős szavakat használva a másikba fojtja a szót, vagy ideges lesz, megsértődik és elmegy. Így nem lesz köztünk igazságkereső dinamika, nem fogunk igazságra jutni egymás között. Nem azt mondom, hogy ne fejezze ki véleményét. Nem jó, ha azt mondom valakinek, hogy maradj csöndben, hülye vagy. Ehelyett el kell kezdeni érvelni, beszélgetni. Az igazsághoz eljutni feszültségek kihordásán keresztül lehet. Kisétálni, rácsapni a többiekre az ajtót, ez nem célra vezető.
[caption id="attachment_7215" align="aligncenter" width="1000"]
Fotó: Farkas Norbert[/caption] – Elöregedő társadalmunkban különösen fontos kérdés a gyerekvállalás ügye, a családalapítás, amit az egyház hagyományosan ösztönöz. Sok pár ugyanakkor kénytelen a mesterséges megtermékenyítés eszközével élni, amit ugyanakkor az egyház nem támogat. Sok hívő pár is részt vesz a lombikprogramban, vállalva az egyházi közösség által rájuk helyezett lelkiismereti terhet. Feloldható-e ez? Lehet-e az egyház megértőbb, megengedőbb, elnézőbb a lombikprogram kérdésében?– Az egyház nem azért van, hogy betartasson kötelező törvényeket. Ehelyett az a célja, hogy az emberek kapcsolatba kerüljenek Jézussal, egyénileg, közösségileg. És éljék felnőtt módon az életüket. A házassági eskü szertartására emlékeztetnék. Ott azt a kérdést halljuk: „Elfogadjátok-e egymást”. Aztán: „Istentől jövőként fogadjátok-e el a gyermekeket?” A kérdés alapvetően nyilván arra vonatkozik, hogy elfogadják-e az együttlétből foganó életet. De fontos feltenni azt a kérdést is, hogy mit jelent számomra a gyermekvállalás, miért szeretnék gyermeket. Ne kulturális sodrások határozzák meg a döntésemet, ne szokások alapján vállaljunk gyermeket, hanem Istentől érkező ajándékként, üzenetként. Fel kell tenni azt a kérdést is, hogy mit jelent a gyermekvállalással kapcsolatos küszködés. Meg tudjuk-e élni a küszködést vagy a lemondást Isten jelenlétében? Ugyanez a kérdés merül fel a cölibátus vállalásakor is. Nekem erről szól a cölibátus. Arról, hogy meg tudom-e nyitni a személyes világomat az olyan élet befogadására, amelyhez biológiai értelemben nincs közöm. Az egyház számára természetesen Isten gyermeke, vagyis ember az is, aki lombik-programban fogan. Azzal vannak nehézségeink, hogy az ember elkezd mérnökként dolgozni az élettel. Nem veszélytelen út sem ez, sem a génmérnöklés. Magunkat, az embert dologiasíthatjuk el, áruvá, produktummá tehetjük. A látásmód veszélyeire hívja fel a figyelmet az egyház, hiszen azt gondoljuk, az élet Istentől van, az élet maga az Isten.
– Ferenc pápa egy másik kérdésben, mégpedig az elvált hívek Szentáldozásban való részvételével kapcsolatban is új hangnemet ütött meg. Korábban az volt az álláspont, hogy az elváltak nem részesülhetnek a szentségben, mert bűnt követtek el. A kérdés súlyának megéléséhez hívőnek kell lenni, de talán a nem hívők is érzik, hogy súlyos lelkiismereti kérdésről van szó. Mi vezette a pápát a kérdésben?– Nem történt más, mint egy már létező gyakorlatot emelt a pápa a norma szintjére. Az egyháznak, a közösségnek dolga, hogy tagjait jó döntésekre ösztönözze. De ha történik valami rossz, akkor sincs vége az életnek, utána is kapaszkodót kell adni. Ehhez pedig néha tabutlanítani kell. A tabuk olyan dolgok, amikor úgy csinálunk, mintha valami nem lenne. Nem veszünk róla tudomást, annak érdekében, hogy rendet tartsunk. A tabutlanítással valóban valamiféle rendetlenséget csinálunk, de nem ez a lényeg, hanem az, hogy vegyük tudomásul, mi a helyzet. Nem az a cél, hogy úgy csináljunk, mintha mi sem történt volna, éppen ellenkezőleg. Találkozzunk a valósággal, valljuk be, fogadjuk el a valóságot, aztán közösen, Jézus barátaiként menjünk tovább. Az újraházasodott elváltak meghatározott feltételek szerint Szentáldozásban való részesítése erről szól.
Az interjú rövidebb változata a Magyar Hang 19. számában jelent meg, 2018. szeptember 21-én. Keresse a lapot az újságárusoknál, vagy elektronikus formában a Digitalstandon! És hogy miről olvashat még 19. számban? Itt megnézheti.
