Kisvaszaron olyasmit kerestünk, ami már tulajdonképpen nincs is. Azt a házat, illetve maradékát szerettük volna megnézni, amelyet a híradások szerint tulajdonosa egy évvel ezelőtti egy hónapos távolléte alatt szétloptak a szomszédai. Az ügyben idén jutottak el a hatóságok a vádemelésig. E szerint három férfinak kell felelnie a bíróság előtt, és akár három év börtönt is kaphatnak tettükért, amiért 300 ezer forintos kárt okoztak az ingatlan tulajdonosának.
Az egyik kisvaszari kocsmában szerettük volna kezdeni a kérdezősködést, mert ahogy áthaladtunk a falun, úgy láttuk, hogy abból kettő is van a párszázas baranyai faluban. Ám amikor alaposan megnézzük őket, akkor vesszük észre, hogy az egyik ivó már nagyon régen bezárhatott, azóta lakóházzá alakították át: a bejáratából ablak lett, a sört reklámozó itallaptartóból pedig postaládát készített a házigazda. A másik egységről pedig akkor derül ki, hogy tulajdonképpen vegyesboltként funkcionál, amikor belépünk. Úgyhogy a nem létező ház felé a nem létező kocsmában kérünk útbaigazítást.
Bezárt kocsma Kisvaszaron (Fotó: Farkas Norbert)
– Az a ház a veszélyes utcában van. Mennek a templomig, ott lesz egy tábla, ami azt mutatja, merre van a temető. Már ha megvan… Aztán mennek még… lefele. Ott már lesz, aki magukat útba irányítja – írja le az eladó a falu másik végét.
A veszélyes utca. Vagy csúnya
– Milyen ház volt az, amelynek szétlopásával összesen 300 ezer forintos lett a kár? Ennyire olcsók itt az ingatlanok? – kérdezzük.
– Én is csodálkoztam. Mondjuk, rossz állapotban volt már jó ideje, akkor sem volt lakható, amikor utoljára jártam arra.
– Akkor még nem volt veszélyes az az utca?
– Igazából nem veszélyes, csak csúnya. Pláne annak, aki emlékszik még rá, milyenek voltak régen a házak arra. Itt már hamarosan olyan sorsra fog jutni az összes ház, mint az, amit keresnek.
A közeli vízelvezető árok mentén, a sportpálya egyik oldalában közmunkásokkal találkozunk. Lapátjukat félretéve osztják meg emlékeiket az „összedőlt” házról. Egyikük szerint „az volt a Zsidó utca környékén a legszebb ház”, a másikuk szerint viszont sok furcsaságot művelt az elgazosodott ingatlannal a ma már külföldön tartózkodó tulajdonos: szóba kerül a szocpol, a devizahitel, de beszélték azt is Kisvaszaron, hogy tulajdonképpen a banké az állva maradt négy romos fal.
„Szegények vagyunk”
– Mit gondolnak, miért vitték el a tetőt meg a gerendákat?
– Szegények vagyunk – jön a válasz, és a nem különösebben vidám folytatás is: – közmunkán vagyunk, ami kevés.
– Kevesen vannak?
– Nem, éppen sokan. A pénz, az a kevés. Jövőre talán több lesz. Indul ilyen tanfolyam, azt mondják. Megtanulunk majd nevetni talán – mondja egyikük nem túl bizakodóan.
– A tanfolyamon?
– Nem úgy értettem. Több lesz talán a fizetésünk.
– Az erdészet viszont nem ad nekünk fát – vág közbe a másikuk. – Régen brigádok mentek ki a gallyakért is, de ma már nem lehet. Gépesítve is van minden, meg nem is engedik ki az embert, nemhogy fáért, de még gombáért se!
Elhalad mellettünk egy sötétzöld dzsip. Poros ablakán át is jól kivehető, ahogy a sofőr szigorú tekintettel néz ki a velünk beszélgetőkre.
Mire elég egy köbméter fa?
– Ő az erdész! Ő nem enged ki fát gyűjteni!
– Nem kapnak fát az önkormányzattól? – kérdezzük.
Árva hüvelykujj emelkedik fel ernyedten, épp csak derékmagasságig.
– Egy köbmétert.
– És az mire elég? – érdeklődünk, de eddigi legoptimistább riport alanyunkat rázni kezdi a nevetés. Nem sokáig, csak épp addig, míg jó néhányat rándul a válla.
– Jó, ha öt napra. Úgyhogy muszáj vennem fát, ha elfogy. Hát csak nem bonthatok el egy házat?!
– Valaki itt mégis úgy gondolta, hogy lehet ezt.
– Persze, aztán mehetek a rendőrségre. Nem, van nekem így is bajom elég. Mondjuk most jönnek haza a gyerekek Németországból. Ők talán tudnak nekem segíteni.
A sportpálya másik oldalán is közmunkások pihennek. Egyikük a színes hintán üldögél, másikuk a tarka mászókának támaszkodik, harmadikuk a forgóhintán fekszik. Először olyan nagy csend fogadja kérdésünket, hogy még a közeli fűzfa leveleinek zörgését is halljuk. Ezt kuncogás váltja fel, majd zavart pillantások, száj elé kapott kezek. Aztán csak megered a nyelvük, először egy szigorú tekintetű, terepszínű nadrágos férfié.
„Csak elvittek néhány gerendát”
– Hát, össze volt dőlve már a ház, csak elvittek néhány gerendát. Ez olyan nagy ügy? Nem lopták ők szét a házat!
– Eladtak belőle pár gerendát, az igaz – vallja a csúszdában ülő közmunkás asszony.
– Kinek adták el?
Megint hallgatjuk a leveleket egy darabig, csak ez után kapjuk meg a választ.
– Hát, eltüzeltük.
– Akkor önök vették meg?
– Nincs fa. Nehéz itt szerezni. Pénzünk meg nincsen rá. Ha kapunk szociálisat, az nagyon kevés ám! Ez van. Akkora nagy baj van ebből? – kapjuk meg a kérdést a csúszdából. Felelni nem tudunk, mert egy eddig csendben üldögélő nő felcsattan.
– Hát nem kell úgy csinálni, mintha az egy palota lett volna! Én már csak tudom, régen laktam is benne! Különben is csak nem fogunk megfagyni, hát annyi gyerekünk van, mint az oroszoknak! Így tudunk itt boldogulni!
– Már nem jó itt, ebbe a faluba – mondja az asszony.
– Akinek esze van, az mind el is megy innen külföldre. Akinek nincs, az meg itt marad – mondja nevetve másikuk.
Szinte csak omladozó házak
Mire odaérünk a szóban forgó házhoz, legalább tucatnyi olyan épületet látunk, amit nem sok választ el az összedőléstől – még Kisvaszar jómódúnak számító felében is. A veszélyesnek, pontosabban csúnyának leírt Móricz Zsigmond utcában, ahol cikkünk tárgya – pontosabban annak csupaszon maradt torzója – is áll, vagy a lentebbi részen, a „Zsidó utcában”, pedig már szinte csak omladozó házak vannak. Ujjnyi repedések éktelenkednek rajtuk, a pajta sokuk mellett összedőlt már.
Egy zubbonyos fiú köszönt minket a rózsaszín torzó előtt. Egy talicskát hoz az erdő felől, tele fával. Amikor közelebb ér, akkor vesszük észre zubbonyán az angol feliratot: police.
– Engem is bevittek. Azt hitték, én döntöttem le – kezd mondandójába.
– Nem is vittél el belőle semmit?
– De egyet. Egy gerendát – mondja elmosolyodva.
– Tüzelőnek?
– Annak. Egy hosszút. Főztünk rajta pörköltet nokedlivel meg gombával – a gombánál olyan kerekre nyílik a szeme, mintha csak provokálná, hogy rákérdezzünk.
– Honnan volt a gomba?
– Az erdőből.
– És a fa a talicskában?
– Az is. Viszem eladni.
– Mit veszel a pénzből?
– Kaját meg sört.
Benézünk a ház ablakán. Hatalmas, zöld „cannabis” feliratot látunk meg.
– Sokan drogoznak a faluban?
– Fú, hallod, rengetegen. A fiatalok ide jártak, ebbe a házba. Ment a herbál, a bio, a kristály, minden.
– Amikor az eset megtörtént, azt hittem, az én házam dőlt össze, hajtottam is ki mindenkit – mondja lapunknak a lopási ügy másodrendű vádlottja. Sem ő, sem a szomszédban lakó testvére, Visi Lászlóné, Magdi nem tudja, hogy miért csak három embert vettek elő az ügyben. Mindketten állítják ugyanis, nem arról volt szó, hogy lebontották a házat, hanem hogy az leomlott magától, mert olyan rossz állapotban volt már. Az asszony mindenesetre nagyon szeretne nekünk nyilatkozni, cipőt sem vesz, rózsaszín zokniban szalad ki elénk, és úgy magyaráz nekünk a pőre rózsaszín falak előtt. Magdi fia, Attila az elsőrendű vádlott, aki anyja szerint pechjére „pont két nappal a próbaidő lejárta előtt” hozott haza egy ottfelejtett gerendát.
„A Zsidó utcai drogosok meg a Flóri, anyámék, aztán a Tibi, az öcsém is, mindenki”
– Ami értékes tégla volt, azt a tulajdonosa elhordta. Ami maradt, azt az összeomlás után vitték. És mindenki benne volt! Vitte a fát mindenki: az egész sor! A Zsidó utcai drogosok meg a Flóri, anyámék, aztán a Tibi, az öcsém is, mindenki! Én csak annyit mondtam a fiamnak, hozza már el azt a gerendát, hogy legalább tudjunk főzni.
Magdi itt az udvarukra néz, a pár darab fára és a kitört üvegű ablakukra: ennyi tüzelőjük van most. Ő ezzel igazolja, hogy milyen szegények. Aztán elkezdi újra elölről a történetet, újra és újra. Nagy részletességgel tárja fel, hogy a Móricz és a Zsidó utca melyik lakója melyik gerendáját égette el az egykori drogtanyának, és ha nem szökött volna ki az utcára Magdiék disznója tyúkhúrt enni, talán még többet tudnánk az ingatlanról.
– Nem hívja vissza a disznót? Még elszalad!
– Nem akarom hívni, amíg maguk itt vannak. Olyan csúnya neve van.
– Csak nyugodtan, tényleg ne szökjön messzire – mondjuk, mire Magdi torkaszakadtából ordítani kezd, élettársa pedig csatlakozik hozzá.
– Kurva! Gyere vissza, Kurva! – nevetnek, és szaladni kezdenek a disznó után, amelynek tényleg az a neve, hogy Kurva. Állítólag csak erre hallgat. Bottal terelik, dacosan kiabálnak vele, hajtják. Végig az árokba szórt játékok, a düledező drogtanya mellett, a gazzal benőtt házak között, nagy nehezen tér csak vissza az ólba.
Egyszer majd persze újra kijön, és akkor pörkölt lesz belőle is. De ehhez lehet, hogy az utca megrogyott házai közül egynek megint össze kell dőlnie.
Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Hang 27. számában jelent meg, 2018. november 16-án.
Hetilapunkat keresse az újságárusoknál, vagy elektronikus formában a Digitalstandon! És hogy mit talál még a 27. számban? Itt megnézheti!
