A Fideszbe vetett bizalom bármikor megrendülhet, és a választók hűségét csak a hadiállapot állandósításával lehet megerősíteni. Ehhez kellettek a fantomellenfelek, Soros György és a liberális világ-összeesküvés – erről is beszélt a Magyar Hangnak adott páros interjújában Schiffer András és Lányi András. Az egykori politikus, LMP-alapító ügyvéd és a filozófus évekig szóba sem állt egymással, most mégis közösen indítanak vitasorozatot politikai eszméink felülvizsgálatát sürgetve.
A kormányzati hazudozás és az uszító propaganda mindent elönt – mondják –, az értelmiség jelentős része pedig irtózik a politikától, vagy magába zuhant – ezért is fontos az értelmes diskurzus felélesztése. Eddigi regnálása alatt Tarlós Istvánnak egyetlen gondolata sem volt Budapest jövőjéről, fontos kérdésekben pedig képtelen volt szembeszállni a kormány kártékony szándékaival – ezt is állítja Schiffer és Lányi, akik szerint a lényeg a vízió.
– Önök között nem volt mindig éppen rózsás a viszony. Mit keresnek most egy légtérben, ha előtte több mint tíz évig kerülték egymást?
Schiffer András: Örülök, hogy túl vagyunk ezen. Maradjunk abban, hogy a 2005-ös, az élőláncos pártalapítási kísérlet megítélésére visszavezethető konfliktusunk egyikünk dolgát sem könnyítette meg az utóbbi évtizedben. Vélhetően azért is vagyunk most egy légtérben, mert amikor éppen nem voltunk beszélőviszonyban, nekem például András írásai, gondolatai akkor is fontosabb kapaszkodót jelentettek, mint jó néhány politikai konjunktúralovag, akikkel a sors szeszélye napi szintű beszélőviszonyba terelt.
Schiffer András: Kellemetlen ma Magyarországon élni | Magyar Hang
Az LMP volt társelnöke szerint a fideszes Döbrögiktől tényleg van miért helyben félni, az ellenzéki oldalon viszont nem látja azt a csapatot, amellyel érdemben lehet segíteni az országon.
Lányi András: 2005-ben felismertem, hogy az időpont kedvező egy zöldpárt megalapítására, Schiffer pedig felismerte, hogy az erőink ehhez nem elégségesek. Csak azt nem ismertük fel, hogy a meghasonlás mennyit árt majd az ügynek. Ideje, hogy együtt próbáljuk jóvátenni, amit lehet.
– Tanácstalan köztársaság, ez a címe a február 22-én kezdődő vitaest-sorozatuknak (az ELTE Társadalomtudományi Karán, 16 órától). Miért is tanácstalan, amikor – állítólag – erős az ország, hasít a gazdaság, stabil a kormány, és mi is folyton megkapjuk, hogy minek panaszkodunk?
L. A.: Nem azért tanácstalan, mert a kormány magára haragította összes külföldi szövetségesét, fellázította a munkavállalókat és frontális támadást indított az értelmiség ellen. Ez az ő problémájuk. A tanácstalanság arra utal, hogy nincsenek politikai eszmék, amelyek jegyében – túl a tiltakozáson – egy jövőképes mozgalom megszerveződhetne.
A nevek rendbetétele - Szemelvények egy politikai zsebszótárból | Magyar Hang
Ajánlom szeretettel politikai értelmező szótáram első tíz plusz egy szócikkét a Magyar Nemzet olvasóinak figyelmébe. (Nem, nem elírás: én a Magyar Nemzetbe írok.)
– Valóban csak az eszmék hiányoznak ehhez?
L. A.: Nem, a nyilvánosság is hiányzik, ahol különféle meggyőződések egymással mérkőzhetnének. Demokrácia ott van, ahol a közvélemény ellenőrzi a politikusokat. Ahol ez fordítva történik, azt parancsuralomnak nevezik. Ma mindenki a saját közönsége előtt monologizál, és szóba sem áll olyanokkal, akik nem értenek egyet vele. A kormányzati hazudozás és az uszító propaganda mindent elönt, van még a nem kevésbé intoleráns és előítéletes politikai ellentábor, és van a politikától irtózó, magába zuhant értelmiség.
Sch. A.: Ahhoz, hogy egy országban változás legyen, hogy feltűnjön az autokratikus berendezkedés alternatívája, kellenek eszmék. Az elmúlt két hónap is arról szólt, hogy a frusztrált dühön kívül ellennarratívát, történetet megfogalmazni, felvázolni nem sikerült. Pusztán ökölrázással aligha lehet alternatívát nyújtani ezzel az autokratikus rendszerrel szemben, a piacon viszont kell legyenek eszmék, amelyek közül lehet válogatni.
„A nagy stratéga, Orbán Viktor két óriási hibát követett el" | Magyar Hang
Schiffer Andrást, Vona Gábort és Tamás Gáspár Miklóst kérdeztük a túlóratörvény elfogadása miatti tüntetésekről.
– Arról már letettek, hogy ezek a narratívák a politikai szférán belül is megszülethetnek?
L. A.: Nem ott kell megszületniük…
Sch. A.: Amikor visszaléptem a politikai színpadról, akkor is világossá tettem, hogy a globalizációkritikus, ökopolitikai alternatívának, amiben hiszek, nincs meg a szellemi erőtere. Ameddig nincs meg egy eszmeáramlat körül az a kötőszövet, ami megtartja akkor is, amikor szirénhangok csábítanak erre-arra, vagy olyan paradigmatikusan új helyzetnek vagyunk kitéve, mint a migrációs válság miatt 2015-ben, ameddig ez nincs meg, nehéz versenyképes alternatívát építeni a Fidesszel szemben.
– Milyen táptalajra hullhatnak ezek a gondolatok, miből gondolják, hogy – akár csak az MTA körüli eseményeket látva – a hatalom bármikor is vevő lesz kívülről érkező tanácsokra, eszmékre, alternatívákra?
Sch. A.: Nincs dolgunk a hatalommal.
L. A.: Nem a hatalmat kell megragadni, hanem az emberek képzeletét, szerettem mondogatni. Eszünkbe sem jut megszólítani a hatalmat, de az ellenzéki pártokat sem akarjuk meggyőzni semmiről, kivéve azt, hogy az Orbán-rendszer addig tart, ameddig ők az ellenzéke. A politikai eszméknek azonban nem a harctéren kell megszületniük. Csakhogy előbb a civil politizálás és a politikai kultúra elemi feltételeit kellene helyreállítani. Ebben vállalna szerepet a Karátson Gábor Kör. Olyan embereket várunk, akik úgy gondolják, van mit tanulniuk egymástól. Azzal az önbizalommal tesszük ezt, hogy úgy véljük, amit mi ökológiai világnézetnek nevezünk, értelmes keretet kínál azoknak, akik a kiutat keresik civilizációnk válságából. Sokan úgy vélik, az ökológia az első igazán modern konzervatív program. Mások éppen a baloldal újjászületésének lehetőségét látják benne: a technológiai-gazdasági kényszerintézmények elnyomó uralma ellen szerveződő emancipációs mozgalmat. Legyen mindenkinek igaza!
Gyűjtsd a tőkét, döntsd a fát | Magyar Hang
A JEFTA-tól az erdőt: elképesztő természeti károkat okozhat a szabadkereskedelmi egyezmény.
– Nem is a kezdeményezés jelentőségét becsülöm le, egyszerűen csak átlag halandóként érdekel, hogy milyen gyakorlati eredménye lehet annak, hogy ha ötven-száz komoly ember jut egymással valamire, de egyikük sem döntéshozó.
Sch. A.: Ez nem arról szól, hogy a döntéshozókat befolyásoljuk. Sokkal fontosabbnak látom azt, hogy a politikai közbeszédben a két leegyszerűsített valóság vagy véleménybuborék mellett legyen hely, ahol értelmes gondolkodás zajlik a globális kapitalista világrend egészéről és benne Magyarországról.
– A beköszönő anyagban mégsem állítanak kevesebbet, mint hogy politikai eszméink sürgős felülvizsgálata szorulnak…
L. A.: Ezek a beszélgetések inspirálhatják a résztvevőket, szárnyat adnak a gondolkodásnak, remélem, valamilyen közösség kialakulását is segítik. Nincs politikai megújulás szellemi felkészülés nélkül. Elsősorban az egyetemistákat szeretnénk megszólítani, ezért is lett a helyszín az ELTE lágymányosi campusa.
– Leírták azt a szót is, „birkamorál”, abban az értelemben, hogy a beletörődés a vesztünket sietteti.
L. A.: Az igazi ellenségünk a beletörődés. Nem attól szilárd az Orbán-rendszer, mert sokan hisznek benne, hanem mert kevesen remélik, hogy bele tudnának szólni a politikai közösség, a nemzet sorsának alakításába, hiszen 1989 után sem sikerült. És persze vonzó alternatívát sem látnak maguk előtt.
Tudástársadalom? - Tanácstalan Köztársaság '19
null
Sch. A.: Én ezt tapasztaltam tíz évvel ezelőtt is, a legnagyobb kihívás az apátiával való küzdelem. A kérdés az, hogy az emberek képzeletét megragadó eszméket mennyien, hányféleképpen tudnak kivinni a nyilvános színtérre. Nem természeti törvény, hogy folyamatosan az apátiával kelljen küzdenie annak, aki valamiféle alternatívát akar felvázolni. De – túl azon a szocializációs tehertételen, hogy a kicsit is vesztenivalóval bíró ember inkább a saját egyéni stratégiáját ácsolja, mintsem bármit tegyen a közösségéért – jelen pillanatban az embereket a nap 24 órájában történetekkel etető hatalmon kívül csak a frusztrált üvöltözés hallatszik. Ez érthető módon az apátiát erősíti.
– Önök az ökopolitikára építenék ezt az alternatívát, de talán először is tisztázni kellene, pontosan mit takar ez a fogalom, túl a zöld gondolaton. Utóbbi önmagában nem ért el túl nagy támogatást a társadalomban.
L. A.: Az emberek azt hiszik, hogy ez valami környezetvédelemmel kapcsolatos dolog. Nem az. Az emberhez méltó élet természeti feltételeinek elpusztítása csupán a betegség tünete, ami jelzi, hogy valami nagyon nagy baj van a tudással: a jólétről, haladásról, globalizációról, a gazdaság vagy a technológia szerepéről alkotott fogalmainkkal, azzal, amit magáról a tudásról és a tudnivalókról gondolunk, tudás és hatalom viszonyáról például. Első alkalommal épp az úgynevezett tudástársadalomról lesz szó, előadóink egyike egy volt akadémiai elnök, Pálinkás József lesz, az ökológiai tudáskritika képviseletében pedig az ELTE Humánökológia szak vezetőjét, Takács-Sánta Andrást hallhatjuk.
Pálinkás József: Ez a középszer diadala
„Ha gazdasági problémák adódnak, az a tömeg, amely csupán pillanatnyi érdekeire figyel, rendkívül gyorsan elfordul bárkitől.” A teljes interjú.
– Vagyis globális kihívásokra kellene globalizációkritikus válaszokat adni?
L. A.: A globális problémák nem valahol messze, távol jelentkeznek, hanem például itt, Magyarországon. Az uralkodó gazdasági világrend romboló hatása Magyarországon erősen érezhető, elsősorban ennek eredménye, hogy a rendszerváltozást követően ismét egy keleti típusú tekintélyuralmi rendszer tudott megszilárdulni. Ami pedig az ökológiai válságot illeti, azt sokan tudják, hogy a XXI. század legnagyobb természeti kihívása a víz kérdésköre, de azt már kevesen, hogy ez Európában a leginkább minket fenyeget, akiket aszály, árvíz és súlyos vízszennyezés egyszerre sújt. A globalizációkritika és az ökológiai politika tehát a saját országunk, saját településeink létkérdéseire keres választ. Ezek a válaszok pedig nem húzhatók elő azokból a szerény tudáscsomagokból, amelyeken a jelenlegi jobb- és baloldali pártok üldögélnek.
– Alighanem a robotizáció is olyan jelenség, amely pillanatokon belül elér minket, és magyar emberek százezreinek az életét fogja megváltoztatni. Látszanak jó példák, amelyeket követhetünk, megvan az a tudás, amivel akár térségi szinten versenyezhetünk az ilyen kihívásokkal?
L. A.: A környezettudatos életmód terén vagy a demokratikus jogállam intézményeinek tiszteletében sokan és sajnos egyre többen járnak előttünk. De hiába próbálnánk utánozni őket, a magunk problémáira magunknak kell választ találni. Annál is inkább, mert a globális agymosásnak, a technológiafüggőségnek, a totális ellenőrzés ilyen vagy olyan formáinak és a környezet elsivárosodásának a nálunk szerencsésebb népek is áldozatai.
Kelet vagy Nyugat? | Magyar Hang
Rendszerváltozással ér fel a digitalizáció, ha késve lépünk, társadalmi katasztrófa fenyeget.
Sch. A.: Maga Kelet-Közép-Európa különleges helyzetben van a posztkommunista örökségével. Globális munkamegosztásból eredő problémával nézünk szembe, amikor azt látjuk, hogy Nyugat-Európa az uniós csatlakozással lényegében piacokat vásárolt, lerabolta Kelet-Európát, és ennek a levét isszuk a mai napig. Ezen belül Magyarország a mélyen apatikus, szétvert társadalmával a térségen belül is speciális helyzetben van. Ha a globális politikai trendeket nézzük, a neoliberális, technokrata főárammal szemben két kihívás áll. Az egyik az, amit a populista jobboldal kínál Franciaországban, Németországban, vagy éppen beszélhetünk a magyar vagy a lengyel kormányról. A másik, amit a különböző rendszerkritikus áramlatok kínálnak.
L. A.: Én nem keverném a nyugat-európai populizmust az Orbán-rezsimmel, amely nem egy nyugati típusú populista, hanem egy régi vágású pártállami rendszer, a keleti diktatúrák trójai falova az európai közösségben. Egy populista legyen legalább valóban elitellenes, és ne egy új elitet építsen.
Sch. A.: A posztkádári társadalomra reagál, ennyi.
L. A.: Sokkal egyszerűbb nálunk a horthysta-kádárista hagyományra építeni, mint azokra a létező elitellenes népi indulatokra, amelyek a nyugati hol jobb-, hol baloldali populizmusnak a táptalaját adják.
Sch. A.: Az a vicces, hogy Orbán legalább annyira épít az elitellenes népi indulatokra, miközben harminc éve az elitnek a része.
L. A.: Ez utóbbi csak retorika a részéről.
„Most a populizmus a feketepiac" | Magyar Hang
Eric Kaufmann azt jósolja, hogy a jövőben a vegyes házasságok lassú, de biztos növekedésével a többség „bézs” lesz, és a vegyes házasságokból születő gyermekek betagozódnak majd a fehér többségi kultúrába.
– Gyurgyák János elhíresült mandineres interjújában is a társadalmi közegről értekezett, amelyben kiépülhetett a mostani orbáni politikai rendszer. Jobbágymentalitást emlegetett, amelynek ilyen fokú meglétére ő is csak hosszú évek után döbbent rá. Osztják az ő véleményét, valóban sokkal nagyobb és mélyebb a társadalmi válság, sokkal jobban idealizáltuk a társadalom állapotát, mint ami a valóság?
L. A.: Magyarországon a hatalom és a nép közötti távolság mindig lényegesen nagyobb volt, a közvetíteni képes középosztály mindig is gyengébb, semhogy a társadalom valódi demokratikus tapasztalatra tehetett volna szert. Így öröklődik nemzedékről nemzedékre az, amit Gyurgyák jobbágymentalitásnak nevezett. És így szelektálódnak ki nemzedékről nemzedékre azok, akik egy valódi polgári mentalitást képviselnének. Ezeket nemzedékről nemzedékre elüldözték, félreállították, kivégezték vagy bebörtönözték. A rendszerváltozással sem a civil társadalom született újjá. A kritikus értelmiség pedig részben besorolt, részben eltávozott vagy feladta, és nem tudott vonzó, követendő mintákat felmutatni az új nemzedék számára.
Sch. A.: Azért finomítanék ezen a jobbágyhasonlaton. Azzal természetesen szembe kell nézni, hogy mai felnőtt lakosság derékhada választókorú volt már a rendszerváltozás idején is, többségük aktív a nyolcvanas években. Nem véletlen, hogy 1990 után a társadalom mélyében akkor is a szocialista párt maradt húsz évig a legerősebb párt, amikor éppen nem volt hatalmon. Mégpedig azért, mert 1990-ben úgy utasították el az emberek a Kádár-rendszert, hogy ugyanakkor a 70-es, 80-as évek kívülről kínált biztonságát elvárták. Ezt várták el a „nyugodt erőtől” is az 1990-es választáson, majd Horn Gyulától is.
Annak titka, hogy mi történik 2010 óta, Orbán Viktor miként építhette fel akadályok nélkül autokratikus rendszerét, abban keresendő, hogy a szocialista utódpárt különösen 2006 és 2010 között napi szinten és durván szétverte a biztonság illúzióját. Az emberek számára az egyik legfontosabb tényező a választáskor, hogy kitől remélik biztonságuk szavatolását. Orbán a maga térfelén újjá tudta építeni ezt az illúziót. Ha az egész migrációs válságot tekintjük, nem lehet ott leragadni, hogy milyen csúnya, uszító propagandát folytatott a hatalom, miközben ez természetesen igaz. Nem attól hatékony a mai napig a migrációs kampányból levezetett propaganda, mert a magyar emberek idegengyűlölők és rasszisták lennének, ez baromság. Azt kell megérteni, hogy a magyar emberek számára eddig teljesen ismeretlen krízishelyzet nyomán a kormány gyakorlatilag újrafogalmazta azt a biztonsági ajánlatot, amit a rendszerváltozás idején a posztkommunisták tettek a Kádár-rendszer kvázi meghosszabbításaként.
L. A.: Általában az Orbán-rendszer ugyanazt a biztonságot ígéri, mint Kádár, de a migrációs válság és az EU-val folytatott szájháború nem erről szól, hanem az ellenségteremtésről, akitől csak a mi nagy vezetőnk képes megvédeni a hazát. 2014-ben már látszott, hogy a Fideszbe vetett bizalom megrendülhet, és a választók hűségét csak a hadiállapot állandósításával lehet megerősíteni, ehhez kellettek a fantom-ellenfelek, Soros György és a liberális világ-összeesküvés.
– Finkelstein egyik tanítványa és munkatársa, George Birnbaum nemrégiben be is vallotta, hogy az egész sorosista kampányt ők alkották meg, lényegében hazugság az egész. Aztán semmi hatása sem lett szavainak.
Sch. A.: A 0–24-ben ránk ömlő propaganda pont a globális sorskérdésekről folytatható értelmes diskurzus lehetőségét veszi el. Egyszerűen az van, hogy vagy besorol az ember a kormányzati propagandába, vagy ha ennek ellen tart, akkor kapásból rásütik a bélyeget, hogy Soros-bérenc.
Orbán Viktor és a nagy blöff | Magyar Hang
Mára nemcsak a korrupció, hanem vele kéz a kézben a hazugság vált a Fidesz legfőbb politikájává, Orbán Viktor pedig a két lábon járó fake news gyárrá.
– Akár a gazdasági életet, akár a nyilvánosságot nézve az ország kifejezetten vízfejű, Budapest-központú. Keresik-e a válaszokat arra, miként lehetne a vidéket, főként a kistelepüléseket jobban bevonni a gazdasági-szellemi pezsgésbe?
L. A.: Az elmúlt húsz év legnagyobb vesztese a vidéki társadalom. A szemünk láttára porladt szét a magyar gazdatársadalom maradéka. A falu áldozatául esett az új óriásbirtokoknak, az indusztrializált mezőgazdaságnak. Ez mérhetetlen társadalmi veszteség, eredménye a vidéki Magyarország leépülése. Nemcsak a tudás- és munkaintenzív ágazatok leépülésére gondolok, amelyek helyben biztosítottak megélhetést, hanem a lerabolt vagy éppen parlagon heverő természeti forrásokra, a falvaktól elvett és a hiábavalóságokra fecsérelt fejlesztési forrásokra is.
A gazdálkodók pedig, akik nem juthattak földhöz, hitelhez, piachoz és korszerű tudáshoz feladták, és azt mondják a gyerekeiknek: „A derekadat töröm le, ha te is a földet akarod túrni. Mars, fiam az iparba, szolgáltatásba, Angliába!” El is mentek. Ha ismét látnának lehetőséget, visszajönnének. Az egészséges és tiszta élelmiszer ebben a században nagyon fel fog értékelődni Európában.
– Önök is városban élő emberek, és tudom, hogy az ökológia Budapesten is értelmezhető fogalom, de mégis: nem vágják a fejükhöz, hogy könnyű ilyesmiről a fűtött szobából beszélni?
L. A.: Életformánk vidéken és városban egyformán fenntarthatatlan, csak másfajta problémák sújtanak minket. De az életformaváltást nem ijesztgetéssel kell elérni, elég azt a sok nyomorúságot tudatosítani, amit mindenki érez, csak igyekszünk nem gondolni rá, hogy hányféleképpen korlátoz bennünket a munkában, egészségben, társas kapcsolatokban és az önálló gondolkodásban a modernnek, jólétinek, fogyasztóinak nevezett rendszer, amiben élünk.
Mennyivel kreatívabb állatokat felnevelni, földet, gyümölcsöst termőre fordítani, mint a számítógép billentyűit nyomogatni egy életen át!
– Az emberek megszoktak és igényelnek is bizonyos szolgáltatásokat. Legyen az fogyasztás vagy kultúra. Miközben a kistelepülési lét egyre nehezebb, a közösségi terek, a cselekvés terei is szűkülnek.
L. A.: Persze, a vidéknek a megélhetés lehetőségével együtt vissza kell kapnia a korszerű kulturális infrastruktúrát.
– Akkor vissza a fővárosba, közeleg az önkormányzati választás, a program szerint Puzsér Róbert is előadást tart a sorozatban. Ez állásfoglalás mellette, és ha igen, miért?
L. A.: Robi nagyon hasonló dolgokat képvisel, mint amiket én gondolok, rokonszenvvel figyelem a kísérletét arra, hogy valódi civil jelöltből lehessen főpolgármester.
Sch. A.: A Robival való értékközösséget már akkor is éreztem, amikor még rádiós műsorvezetőként volt ismert, és futott a Szélsőközép című műsora, mi meg a Védegyletben dolgoztunk. Önmagában is ritka jelenség, hogy valaki nem karriervágyból, a politikusi lét élvezete céljából akar beszállni a ringbe, hanem mert van víziója egy élhető városról. Bennem ezzel együtt Robi egész szerepvállalásával kapcsolatban van szkepszis és félelem. Fennáll a veszélye ugyanis, hogy a következő hónapok végtelenül le fogják butítani a politikai harcmezőt, és nagyon könnyen elvérezhet egy olyan naiv és őszinte, nem politikusi karakterű figura, mint amilyen ő.
– A hitelességével kapcsolatban rendszeresen felvetik, hogy lehet bár ő kiváló műsorvezető és publicista, a városvezetés mégiscsak más.
Sch. A.: Reykjavíkot is éppen ilyen figura vezette, méghozzá sikeresen.
Puzsér Róbert: Megosztó vagyok, de a programom nem az | Magyar Hang
A Tarlós István által képviselt, vasbetonban és robbanómotorban reprezentálódó Budapestet kívánom leváltani – mondta a Magyar Hangnak a főpolgármesternek készülő publicista. Interjú.
– Izland a Lajtán túl van, más a politikai kultúra.
L. A.: Tarlós városüzemeltetési szakember, de eddigi regnálása alatt egyetlen gondolata nem volt Budapest jövőjéről, lényeges kérdésekben pedig képtelen volt szembeszállni a kormány kártékony szándékaival. Egy főpolgármesternek nem működtetnie kell a várost, hanem fejlesztési alternatívák között választani, azokat képviselni, és partnereket találni hozzá. A honvédelmi miniszternek sem kell tudnia elsütni az ágyút.
Sch. A.: Régi barátságunkra való tekintettel is én rá fogok szavazni, ha úgy alakul a helyzet.
– Nahát, és nem Karácsony Gergelyre…
Sch. A.: Mondjuk azt, nem Tarlós Istvánra. De mondom, szkeptikus vagyok, hogy ebben a légkörben lehet majd értelmesen beszélni a véleménybuborékokon kívül.
– Mik azok a sarokpontok, amelyekre a várospolitikai vitákban mindenképpen kitérnének majd, mitől is lesz élhető Budapest?
Sch. A.: Budapesten az egyik legnagyobb probléma a Rákosi-korszakból ránk maradt kétszintű önkormányzatiság. Huszonhárom kerület bohóckodik, így lehetetlen véghez vinni például az átfogó bérlakásépítési programot, rendbe tenni a szociális ellátórendszert, vagy éppen városarculatot tervezni. Egyik párt sem volt érdekelt ennek a megváltoztatásában, miközben a belső kerületi lakosok többségének fogalma sincs, ki a képviselője. Ma már Orbán Viktortól mi sem áll távolabb, mint hogy megerősödjenek a fővárosi önigazgatás pozíciói.
L. A.: Ezen egy ellenzéki civil jelölt pont nem tud változtatni. Viszont kemény tárgyalópartnere lehet a kormánynak azokkal a beruházásokkal kapcsolatban, amelyek az utolsó városrendezési tartalékaitól, esélyeitől fosztják meg ezt a várost. Igaz ez a csepeli szigetcsúcstól a Dunaparton át a Városligetig, Népligetig, Római-partig. Legalább ezeket ne dúlják fel és építsék tele, az építőipari oligarchákat gyarapítva.
Ez az utolsó pillanat Budapest számára, hogy mentsük, ami menthető. A miniszterelnök most még mondhatja azt nevetve, hogy megnézhetitek, hogy tudtok majd várospolitikát csinálni, ha én nem engedem, az igazság viszont az, hogy nem viselhet egyszerre hadat az Európai Unióval, a munkavállalókkal, az értelmiséggel és még hazája fővárosával is.
Lányi András a Magyar Hangban megjelent írásait itt olvashatja, Schiffer András cikkeit pedig itt.
Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Hang 2019/7. számában jelent meg, 2019. február 15-én.
Hetilapunkat megtalálja az újságárusoknál, vagy elektronikus formában a Digitalstandon! És hogy miről olvashat még a 2019/7. Magyar Hangban? Itt megnézheti.
