„Egymásról marnánk le a húst, ha lenne” – Egész Csenyéte egy szegregátum

Kanyargós úton ereszkedünk le a völgybe, olyan mélyre, hogy még a rádió is elhallgat a kocsiban. Balra széthordott templom romjai, jobbra vízelvezetőbe fagyott pezsgősüveg fogad. Előttünk egy menetrend nélküli buszmegálló, mögöttünk kóbor kutyák. Mindenütt düledező házak, közöttük térdmagasságban áthúzott elektromos vezetékekkel. Víz és gáz egyikbe sincs bevezetve. A boltos az udvaron égeti el a szemetét, füstje szúrós szagú, a szemet is csípi.

Csenyétére érkeztünk, amelyről mindezek fényében nehéz elképzelni, hogy – ahogy egész Magyarország – jobban teljesít. Az abaúji településen ugyanis a korábbi évekhez képest csökkent az álláskeresők száma, legalábbis a Nemzeti Foglalkoztatási Szolgálat adatai szerint. A falu 36,81 százalékának nincs munkája, amivel persze Csenyéte még mindig utolsó az országos összehasonlításban, vagyis arányait tekintve itt él a legtöbb munkanélküli.

– Miért, hogyan alakult ez így? – kérdezzük Kóté Róberttől, a csenyétei munkanélküliek egyikétől.

– Talán azért van ez, mert itt munkalehetőség csak a tanácsnál van, de alig három hónapra vesznek fel egy évben, többre nem – így mondja, szó szerint, hogy a tanácsnál. Nem csoda, hogy így fogalmaz, hiszen szerinte „ugyanez volt itt mindig”. Belesünk a férfi háta mögé: az udvarban áll egy sárba ragadt, darabokra szedett Trabant és egy pokrócokkal letakart kerti vécé. Nem nehéz elhinni, hogy tényleg „ugyanez volt itt mindig”.

És persze Csenyéte mindig is zsákfalu volt, ez sem segít az itt élők helyzetén.

„Akik eddig elmentek, azok visszajöttek”

– Zsákfalu, ez a vége. Nem jön ide busz, csak naponta három. Reggel betér a hetes, délután a négyes meg a hatos. Ennyi.

Persze mennének innen a csenyéteiek, ám „akik eddig elmentek, azok visszajöttek”, ahogyan Kótéék is. Valamikor ők is nekiindultak a világnak, vagyis Miskolcnak, a számozott utcákban laktak, egy pincelakásban.

– Nem volt a miénk, csak belementünk. Aztán ki kellett költöznünk, mert szétbontották az egész utcát – emlékszik vissza Róbert. Visszajöttek hát Csenyétére, egy olyan házba, amely egyébként szintén nem az övék.

– Miskolcon sokkal jobb volt. Volt munkalehetőség, itt viszont várni kell, hogy mikor jön a járadék. Aztán azt be is adjuk előre, különben nem hozzák ki a kenyeret a boltba.

Az üzlet egybe van építve az évtizedek óta bezárt kocsmával. Az ivónak még a rácsozott ablakát is befalazták, de még abból is kiloptak néhány téglát.

Itt találkozunk Judittal és Ivetttel, akik azt ugyan nem tudják megmondani, hogy miért nincs munka, hogy minek köszönhető ez az áldatlan állapot, de egyvalamiben biztosak: mindenhogy nehéz. Judit férje most is Pesten dolgozik. Kéthetente jön haza, és nehéz, „gengsztermunkát” végez.

– Milyen az a gengsztermunka?
– Meg kell érte küszködni. Meg hiányolja a családot is.

A beszélgetéshez csatlakozik egy nagymama és unokája, a kis Renátó is. A klipszes srác hol egy fröccsöntött Rambo-késsel lendül harcba, hol egy műanyag Coltot vág földhöz.

– Jól keres azért a férje? – tudakozódom tovább Judittól.

– Harmincezret kap két hétre.

Számolunk. Az azt jelenti, hogy egy hónapban keres hatvanezret. De mivel a férj kéthetente hazajön a fővárosból, ezért aztán pont annyit kap kézhez a több száz kilométerrel odébb végzett „gengsztermunkáért”, mintha Csenyétén maradna közfoglalkoztatásban.

– Azt hallottam, lesz itt ilyen meg olyan tanfolyam. De hol az a tanfolyam? – kérdi felindultan Judit.
– Milyen képzést ígértek?
– Valami növényekről meg fákról lenne szó.

„Egymásról marnánk le a húst, ha lenne”

A fa egyébként Csenyétén központi téma. Többen is nyíltan vállalták, hogy a közeli erdőbe járnak lopni, mert a szociális tűzifa nem elég egész télre, a 22 ezres járadékból, magyarul a segélyből, meg egyszerűen nem telik rá.

– Fát szerezni márpedig muszáj, a gyerekek nem fagyhatnak meg – jelenti ki a nagymama.
– Valaki csak megsegíti Csenyétét, nem? – teszi fel reménykedve Judit, de nem válaszolja meg saját kérdését, csak elmondja, mi történik máskülönben. – Egyre rosszabb lesz itt. Úgy van, mint máshol. Ha van pénz, van minden, ha nincs pénz, nincs semmi. De annyira, hogy itt egymásról marnánk le a húst, ha lenne. De hát, mondom, nincs.

Renátó közben eldobta a Rambo-kést és a Coltot, viszont egy akkora pisztolyt talált, ami nagyobb mint a karja. Műanyag ez is.

Hogy maga a település is foglalkozik a problémával, azt mi más jelezné jobban, mint hogy a hivatal épületén belül is álláskereső-plakát virít az egyik ajtón.

– Nálunk halmozottan jelentkeznek azok a problémák, amelyek jelen vannak régiós és országos szinten – számol be Zupkó Gergely, a csenyétei önkormányzat alkalmazottja. Komoly probléma például az aluliskolázottság.

Zupkó azt is elárulta, hogy sokan be sem fejezik az általános iskolát, és előfordul az is, hogy valakinek csak egy-két elvégzett osztálya van. Így aztán a településen az egyetlen foglalkoztató az önkormányzat, amely hiába próbál meg mindent, nem képes a helyi igényeket kielégíteni. Jelenleg három közmunkás van Csenyétén.

A lakosság majdnem fele gyermek

Ezt ezzel magyarázza Zupkó: – Téli időszakban mindig visszább vesznek, mert az állam bácsi arra, hogy most seprűt sétáltassunk, nem fog adni, és ez valahol logikus is. Összesen 130 fő kap segélyt, nekik csúcsidőszakban sem tud közmunkát adni az önkormányzat.

– Mivel lehetne segíteni?

Zupkó Gergely hosszan hallgat a válasz előtt, és háromszor
is elismétli, mennyire nehéz kérdés ez. Szerinte az nem megoldás, hogy elmennek a faluból, mert hát eddig szinte mindenki visszajött.

– Mi a fő úti cél? Budapest, Anglia?

Az önkormányzat dolgozója úgy néz a kérdés hallatán, mintha a csenyéteiek Holdra szállási szokásairól érdeklődtünk volna. Közeli településeket sorol, ahol kicsivel jobb a helyzet, mint itt. Arra, hogy Csenyéte mekkora bajban van, tökéletes példa az is, amit a telepesprogram kapcsán tapasztaltak. Hegedűs Zsuzsa miniszterelnöki tanácsadó szorgalmazta a részvételt, aki Zupkó elmondása szerint „ki is jött a településre, hogy megmutassa, hogy ő Hegedűs Zsuzsa”. Aki csak azt felejtette el, hogy a pályázat alapfeltétele volt, a településen szegregátumnak kell lennie.

– Na most Csenyétén nincs szegregált településrész, Csenyéte önmagában egy szegregátum – állapítja meg Zupkó.

Viszont ez a szegregált falu igen fiatal: a lakosság majdnem fele gyerek.

– Az. Fiatal falu, de miben fognak felnőni? – kérdi Kuru Béla, aki terepszínű kapucniban feszítve, és egy valaha talán rózsaszín, kutyakergető bottal mutatva magyarázza el, milyen volt a régi Csenyéte.

„Mindenki benne volt a ház széthordásában! Vitte a fát az egész sor" | Magyar Hang

Csak három kisvaszari ül a vádlottak padján, pedig egy egész utca hordta szét a házat.

– Rengetegen laktak itt. Mindenhol volt ház. A cigánysor arra volt, ahol már nincs is út. Ahol ma már benőtte a csáté – mutat a zsákfalunak arra a pontjára, ami ma már tulajdonképpen a zsák alja. A csáté egyébként gazt jelent.

Szétszedték a templomot

Kuru Béla tovább mutogat. – Ott volt az Isten háza – mutat egy dombra.

Közben látjuk, ahogy a csenyéteiek mennek fáért a sárgásbarna lankákra. A hátunk mögött zúgni kezd a láncfűrész.

– És mi lett az Isten házával?
– Szétszedték. Megdőlt a fala. Úgyhogy nem volt más lehetőség, szét kellett szedni.

Fent a domboldalon is áll egy torzó. Templom volt az is, ma már csak a cserepeken lehet lépkedni a szabad ég alatt, a még el nem hordott falak között.

– Azzal mi lett?
– Az is szét lett rombolva.

Van még Csenyétén egy evangélikus imaház, kalandos sorsú az is. Tejcsarnoknak épült, aztán lakás lett belőle, majd a polgárőrség irodája volt benne, míg az evangélikusoké nem lett. Most az az egyik funkciója, hogy az előterében osztják az ebédet, amelyet egy karitatív szervezet biztosít a felnőtteknek.

„Nincs kiút”

Mata Gyuláné Cecília menye is innen hozza haza az ebédet. Ami persze nagy segítség, de Cecília speciel azt szeretné, ha kapnának például egy gerendát. Mert a házuk olyan, hogy minden oldalról nézve dől valamerre, és a cserepek is úgy hullámoznak a tetőn, mint a nem messze csörgedező, szeméttel teledobált Vasonca-patak.

– Meg van hasadva belül is a fal, félek, hogy ránk szakad. De nincs kiút – mondja, és megjelenik egy könnycsepp a szemében. Elmeséli, hogy Szlovákiába járnak kukázni, onnan hozzák a ruhákat, papucsokat, ágyat, ajtókat, széket. Tűzifáért pedig oda járnak, ahova minden csenyétei: az erdőbe.

– A rendőrök mindig jönnek, most is ott állnak a kanyarban, ha jól látom. Onnan szoktak kamerázni, aztán jönnek be, a faluba. A fiam is azért ül most, a fa miatt. Két teherautónyit adott el.
– Mennyi időre vitték be?
– Két év két hónapra. Pedig az egyik lába le van vágva.
– Mennyi idős a fia?
– Harminc? Vagy harmincnégy éves? De lehet, hogy több is megvan.

Lakatos Endre épp a Csenyéte közepén húzódó nádast nézi, szerinte gyárat kéne építeni oda, mert a 22 ezer semmire nem elég. Endréék épp tegnap kapták kézhez.
– És meddig tart ki a pénz?
– Hát tegnapig.
– Mit tudnak tenni ilyenkor?
– Kölcsönkérünk. Persze kamatra.
– Mekkora a kamat?
– Száz százalék. Tízezerre húszat kell megadni egy hónapon belül.
– És ez így megy minden hónapban?
– Sajnos igen. Ilyen az élet Csenyétén.

Amikor elhagyjuk a falut, már kisüt a nap, egész tavaszias lesz az idő. De ez Csenyétén csak annyit jelent, hogy mire elhagyjuk a völgyet, és újra megszólal az autóban a rádió, addigra talán felolvad a jég a vízelvezető csatornában. Így a pezsgősüveg már nem lesz belefagyva, csak lebegni fog benne.

Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Hang 2019/7. számában jelent meg, 2019. február 15-én.

Hetilapunkat megtalálja az újságárusoknál, vagy elektronikus formában a Digitalstandon! És hogy miről olvashat még a 2019/7. Magyar Hangban? Itt megnézheti.