A hatodik gyerek után fejezte be a gimnáziumot, majd lediplomázott

A hatodik gyerek után úgy döntött, befejezi a gimnáziumot. Aztán annyira belejött a tanulásba, hogy meg sem állt a diplomáig. A ma már hétgyermekes cigány nő, Somogyi Tímea Anna egy humanitárius szervezet vezetője, játszóház és tanoda alapításában is részt vett Kecskeméten. De bevallja: azzal, hogy kilépett a főállású anya szerepéből, és a saját útját járja, súlyos döntést hozott, amit nem lehetett megúszni veszteség nélkül.

A naponta tizenötször sugárzott tévés bankreklámban tipp-topp város tárul elénk. És valóban, ha az idegen keresztülautózik Kecskeméten, gondosan kitatarozott óvárosi polgárházakat és gyönyörű, szecessziós Városházát lát. De a Műkerti sétány, ahová tartunk, kívül esik a városon, a széles út mindkét oldalán ütött-kopott családi házak sorakoznak, gazos előkertekkel.

– Ezt a részt jobbára cigányok lakják, valaha itt volt a közel hatvan éve felszámolt Cigányváros is – magyarázza Tímea. – Rossz hírű környék, gyengébb az infrastruktúra, a közbiztonság, mint a belső részeken, két-három utcába sűrűsödik össze a drog- és az alkoholprobléma, a prostitúció. Nincs akkora nyomor, mint egy gettósodott faluban, de nagyon elkél a segítség.

Sündisznó-szelídítők

Szombat van, épp a tízórai közepébe érkezünk. Tucatnyi gyerek majszolja önfeledten a vajas kiflit, s issza hozzá a meleg teát műanyag pohárból. Megkérdezzük őket, kit fotózhatunk, tízből nyolcan nemmel válaszolnak. Az elzárkózást Tímea azzal indokolja, hogy az országot elborító közmédiában a cigány bűnözőként vagy rászorulóként jelenik meg, ezek a gyerekek pedig kicsik, de nem buták. Néznek tévét, és nem szeretik a rájuk osztott szerepet, nem akarnak kilógni a sorból.

A kecskeméti református egyház cigánymissziója Tímeával 2014-ben játszóházat nyitott. Timi nagyszüleit ismerték errefelé, mindenki tudta, hogy ő a Girhes és a Kopóteca unokája. Így, amikor járni kezdte a környéket, mindenhová behívták, s egy kávé mellett elmondhatta, mire jó a Pancsinelló játszóház. Az első fecske egy anyuka volt három aprósággal, ettől kezdve egymást hozták, a gyerekek játszottak, az asszonyok főztek, és a fazék gőze fölött bármiről lehetett beszélni. Négy év alatt kinőtték a helyiséget, a mostani épületbe pár napja költöztek be, itt már elfér a tanoda is. Hétfő és szerda délelőtt játszóház a piciknek, s minden hétköznap délután tanoda várja a nagyobbacskákat. A szombat a lazításé, kikapcsolódásé – ilyenkor a békés együttműködést tanulják játékok segítségével. Azt például, hogy nem annak van igaza, aki ordít és üti a másikat.

Fél tizenegy körül kitárul az ajtó, sáros talpak csusszannak a linóleumon. Az újakkal együtt már húszan vagyunk. A gyerekek kettéoszlanak, többségük Szilasi Ildikó vezetésével elvonul a másik terembe. Bentről kiszűrődik az énekszó, az üvegen belesve látom, hogy rajzolnak is. A szőke, mosolygós Ildikó hitoktató. Úgy tartja, nehéz helyzetek vannak, de reménytelen gyerek nincs. Az elején mindegyik sündisznó, hengereket kell húzni a tüskéikre, hogy közelebb jusson hozzájuk, de ő nem ismer lehetetlent. Ildikó ügyes és gyakorlatias, játszik a gyerekekkel, beszélget velük, szeretgeti őket. Nem a megtérés a cél, hangoztatja Tímea. A hívővé válás egyfajta lehetőség, és mindenképpen hasznos, ha a gyerekek megismerik a vallás erkölcsi szabályait, s eszerint élnek, illetve viselkednek.

A rendszer rossz, nem a gyerek

Teát kortyolgatunk, Timi közben azt fejtegeti, hogy a cigány gyerekek oktatása azért feneklik meg, mert az állami rendszer rugalmatlan.

– Pedig ha eredményt akarunk elérni, úgy kell tanítani őket, ahogy nekik jó. Ha ez nem sikerül, akkor a rendszer rossz, nem a gyerek. Engem az motivál, hogy ezek a gyerekek ugyanolyan szépek, értelmesek, lelkesek, mint a többi gyerek, mégis majdhogynem esélytelenek az életben, mert nem jutnak megfelelő színvonalú oktatáshoz. Eleve hátrányos helyzetből indulnak, és az általánosban további hátrányokat halmoznak fel. Mi azon dolgozunk, hogy ne akkora puttonnyal kezdjék a szakiskolát, amit nem bírnak el, mert annak biztosan lemorzsolódás lesz a vége – mondja.

– Mi lesz, ha ezt az épületet is kihízzák? – kérdem tőle. Így válaszol: – Azt már megbeszéltük, hogy csoportokra oszlunk, egyelőre azonban nem tudunk ötvennél több gyereket fogadni, nincs hozzá elég szakemberünk. Mi egyenként foglalkozunk mindenkivel. Ez nem tömegcikkgyártás, minden gyerek egyedi, kézműves „termék”.

A fekete kontyos, fehér kötényes Karolina letörli az asztalt, összeszedi a játékokat, felsöpör – záráshoz készülődik. Gondi Ferencné Karolina a tanoda mindenese. Timi azt meséli róla: Karolina azért fontos, mert bölcs asszony, a Cigányvárosban született, mindenféle túlélési stratégiát ismer, ami errefelé használatos. Korán megözvegyült, egyedül nevelte fel négy gyermekét. Az egyik közülük főiskolára jár, ő az élő példa arra, hogy innen is ki lehet törni.

Délben kabátot húz mindenki, Timi hazakíséri azokat, akiket máshogy nem engednének el. Tíz perc múlva újra itt terem, üde, szinte ragyog, mintha most kezdené a napot. Nem is értem, minek ide másik „élő példa”, amikor itt van ő! Az ő története ugyanis tényleg olyan, amire joggal mondhatjuk: innen szép nyerni.

Egy életünk van

Tizenöt éves volt, épp elkezdte a gimnáziumot, amikor teherbe esett, és megszülte első gyermekét. A hatodik után, amikor a legkisebb óvodába ment, kiürült a ház, és Timi úgy érezte, ha nem kezd magával valamit, be fog dilizni. – Addigra tudatosult bennem, mennyire kiszolgáltatott vagyok. Van nyolc általánosom, csak takarítani vagy mosogatni vennének fel. A nagy család ellátása hatalmas logisztikai feladat. Vagy megtanulsz gyorsnak lenni, vagy megszöksz. Szóval a gyerekek már többé-kevésbé önállóak voltak, én meg fulladoztam a bennem tomboló energiáktól. És eszembe jutott, hogy folytathatnám a gimnáziumot, simán beleférne az életembe. Rekorder vagyok, húsz év alatt sikerült leérettségiznem. 1992-ben kezdtem, és 2012-ben fejeztem be. Az érettségi előtt szólt az egyik tanárom, miért nem megyek tovább egyetemre. Egészen addig ez eszembe sem jutott – idézi fel a sorsfordító napot.

A családi kupaktanács hevesen ellenezte az ötletet. Édesanyja azzal ijesztgette, ha kiteszi a lábát Kecskemétről, elrabolják, és kiárusítják a szerveit. Testvérei és férje váltig hajtogatta, keressen valami hasznosabbat, mint az egyetem. Ne álmodozzon, térjen észhez, menjen el pénztárosnak az Auchanba vagy a Tescóba, az való egy rendes roma nőnek. Egyedül a gyerekei biztatták, hogy higgyen magában, meg fogja csinálni, és ők büszkék lesznek rá. Ezek után nem hátrálhatott meg: az esélytelenek nyugalmával jelentkezett a pécsi egyetem szociológia szakára. Egy forró nyári napon jött az sms, hogy felvették – akkor ijedt meg igazán.

Levelezőre járt, ő volt az egyetlen cigány a négyfős csoportban, sokáig a hat gyereket sem merte elárulni, nehogy még nagyobb csudabogárnak tartsák. Időközben megszületett a hetedik gyerek, Timiék pedig Facebook-csoportot alapítottak, hogy gyűjtést szervezzenek a rászorulóknak. Ebből a kezdeményezésből nőtt ki a Védőháló Karitatív Egyesület, amely személyre szólóan, a szükségletre alapozva gyűjtött adományokat, később adományboltot is nyitottak, ami egykettőre közösségi térré vált. De, hogy ne legyen olyan felhőtlen a mese, rövidesen kibukott: a papíron nonprofit szervezet hátterében hatalmi és gazdasági játszmák zajlanak. Tímea és az önkéntesek összefogtak és drasztikus lépésre szánták el magukat: leváltották az elnököt, újjáalakultak, és Timit választották meg alelnöknek.

Kezdetek óta izgat, hogy a hagyományokra építő cigány kultúrában vajon hogyan viseli egy férfi, ha a felesége egyszer csak önállóvá válik, s új utakra lép. Nem is tudom magamban tartani, belekérdezek a közepébe. És jól sejtettem: Timi tavaly szeptemberben elvált.

– Ez régebben kezdődött, és az élethelyzetünk változásával is összefügg – szólal meg csendesen Timi. – A férjem tradicionális parasztcsaládból származik, meghalt az apukája, ő meg elkezdett hazajárogatni, és egyre több földet vásárolt. Én tanultam, egyre távolodtunk egymástól, egy idő után már nem volt közös témánk. Próbáltuk rendbe hozni a kapcsolatunkat, párterápiára is jártunk, de nem jutottunk közelebb egymáshoz. A férjem engem okol, szerinte én tettem tönkre a családot. Szerintem viszont hoztam egy döntést, és a meccset magammal kellett megvívnom. A legnagyobb tévedésem az volt, hogy úgy gondoltam, két ember változhat, változtathat, akár harminc év után is – nekünk ez nem sikerült. A válás egy hosszú ideje rosszul működő házasság végére tett pontot. Folytathattuk volna így tovább, de annak mi értelme? Nekem is csak egy életem van. Most borzasztóan élvezem, hogy több idő jut magamra, és nem rágódom azon, lehet-e számomra második esély. Negyvenkét éves vagyok, és hiszek a csodákban. De ahhoz, hogy egy férfi mellettem kössön ki, őrültnek kell lennie. Gondolj csak bele! Egy hétgyerekes cigány nő, diplomával, saját elképzelésekkel – nincs az a pasas, aki ezt elviseli. Ugyanakkor úgy érzem, ha egyedül maradok, akkor is boldog leszek, mert azt csinálhatom, amiben hiszek, amit szeretek.

Ez a cikk a Magyar Hang vidéki nyilvánosságot támogató programja keretében, az olvasók segítségével születhetett meg. Ön is támogatná a vidéki riportok megjelenését? Itt megteheti!

Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Hang 2019/11. számában jelent meg, 2019. március 15-én.

Hetilapunkat megtalálja az újságárusoknál, vagy elektronikus formában a Digitalstandon! És hogy miről olvashat még a 2019/11. Magyar Hangban? Itt megnézheti.