„Közöljék feleségemmel, hogy jól vagyok” – táviratozta a Németországból hazatérő különvonatról Budapestre 1944. március 19-e hajnalán Ghyczy Jenő külügyminiszter. A kódolt szöveg mögött megbúvó tényleges közlés – a német csapatok megszállják Magyarországot – nem lepte meg Kállay Miklóst. A kormányfőt éjfél körül ébresztették a hírrel, hogy a Wehrmacht átlépte a határt, akkor már órák óta tanácskozott a katonai vezetőkkel a Sándor-palotában, hogy mitévők legyenek. Kállay felvetette, hogy ellent kellene állni, a kormánynak pedig repülőgépen Debrecenbe vagy Erdélybe kellene távoznia. A repülőtereket azonban már megszállták az országba a Margarethe terv alapján több irányból (Északnyugat-Dunántúl, Szlovákia, délen pedig Zágráb és Belgrád felől) benyomuló németek.
Miért jöttek?
A tábornokok Kállay kérdéseire kijelentették, hogy a fegyveres harc esélytelen, különben is, parancsot csupán a kormányzótól fogadhatnak el. Horthy azonban március 18-a reggele óta Klessheimben tárgyalt Hitlerrel, aki a szokásos szózuhatagot árasztva vendégére, az olasz „árulásra” hivatkozva közölte, hogy bevonul Magyarországra. A tárgyalások kétszer is megszakadtak, a kormányzó rávágta az ajtót Hitlerre, majd estefelé Szombathelyi Ferenc vezérkari főnök közreműködésével ha nem is jött létre megegyezés, de Horthy végül belenyugodott a megváltoztathatatlanba. Nem sokkal később elindulhatott hazafelé a különvonat, útját azonban légiriadókkal lassították, hogy az államfő és kísérete lehetőleg minél később, már csak a kész tényekkel szembesülve érkezhessen vissza Magyarországra.
A vonaton bemutatkozott a kormányzónak az új német követ és birodalmi megbízott, Edmund Veesenmayer, aki nélkül a következő közel egy évben Magyarországon semmi fontosabb nem történhetett. Körülbelül a baljóslatú vizittel egy időben sürgönyzött Ghyczy külügyminiszter Kállay Miklósnak, de küldött táviratot Szombathelyi Ferenc vezérkari főnök is, amelyben megtiltotta az ellenállást. Az utasítás nem jutott el mindenhová, volt ahol tűzzel fogadták a megszállókat, Újvidéken például 28 német katona halt meg egy összecsapásban.
Különböző értékű kisállamokról alkudoztak a nagyhatalmak | Magyar Hang
A müncheni egyezmény, a hitleri Németországot regionális hatalomként elismerő kísérletezés hónapok alatt megbukott.
Mire Budapest azon a vasárnapon felébredt, az Astoria szállóban és a svábhegyi Majesticben berendezkedő Gestapo már számos náciellenes politikust és közéleti személyiséget fogságba vetett. A letartóztatás-sorozat folytatódott a következő napokban, hetekben is. (Lefogták többek között a fegyverrel ellenálló Bajcsy-Zsilinszky Endrét, a polgári liberális Rassay Károlyt, Keresztes-Fischer Ferenc belügyminisztert, a szociáldemokrata Peyer Károlyt és Mónus Illést, a gazdasági élet olyan reprezentánsait, mint Aschner Lipótot és Goldberger Leót. Kállay Miklós úgy kerülte el a Gestapo börtönét, hogy feleségével a török követségre menekült, Bethlen Istvánt pedig hetekig maga Horthy Miklós rejtegette.)
Joggal merülhet fel a kérdés: tulajdonképpen miért jöttek be a németek? Erre alapvetően két okuk volt: egyrészt besúgóik révén pontosan értesültek a Kállay-kormány megbízottjainak a szövetségesekkel folytatott tárgyalásairól. Az 1943. szeptemberi olasz háborús kilépést követően Németország biztosítani akarta a hátát egy újabb „árulással” szemben. Másrészt a keleti front vészes sebességgel közeledett a Kárpátok felé (ami akkor egyben a magyar határ is volt). Katonai okokból tehát akkor is bevonultak volna, ha az országot történetesen németbarát kormány irányítja. Eleinte felmerült, hogy Magyarország szuverenitását teljesen megszüntetik, végül azonban az országban komoly kapcsolati hálóval rendelkező Veesenmayer „evolúciós” javaslatát fogadták el: a magyar vezetést, a kormányzót kényszeríteni kell az együttműködésre.
Kommunista a Sztójay-kormányban
Az együttműködés meglehetősen nehézkesen indult. A németek ragaszkodtak ahhoz, hogy Kállay helyére a szélsőjobboldali ellenzék vezérét, a nem mellesleg rendkívül okos, pénzügyi zseninek tartott Imrédy Bélát nevezze ki Horthy miniszterelnökké. (Szálasiék akkor még nem számítottak Hitlerék szemében szalonképesnek.) A kormányzó azonban hallani sem akart az általa nem kedvelt, egyben kezelhetetlennek vélt Imrédyről. Helyére Sztójay Dömét, a berlini magyar követet javasolta. Erre több oka is volt: Sztójay rendkívül középszerű, beteges férfi volt, ráadásul korábban katona, aki esküvel fogadott engedelmességet az államfőnek. A ténnyel, hogy a berlini követ ül a kormányfői székbe jelezni lehetett a külföld felé is: a kinevezés kényszer hatására történt.
A március 19-ét követő néhány nap lázas tanácskozásokkal telt. Szélsőjobboldali politikusok garmadája nyüzsgött az új birodalmi követ és teljhatalmú megbízott körül, akik Veesenmayer hívására készségesen siettek a követség Úri utcai palotájába. A posszibilisnak vélt tárgyalópartnerek közül azonban volt, aki visszautasította a közeledést. Bárdossy László volt miniszterelnök, amikor a német követ kérette, úgy reagált, hogy „Veesenmayer úr valószínűleg összetéveszt a fodrászával”, Hóman Bálint pedig, aki ellenezte a német megszállást, visszautasította a neki felkínált vallás- és közoktatásügyi tárcát.
A magyar, aki előre megírta, hogy Hitler elveszti a világháborút | Magyar Hang
Lajos Iván, pécsi történész birodalmak haragját vívta ki. Gondolatai az Egyesült Államoktól Anglián át Franciaországig bejárták a nagyvilágot.
A kialakult válsághelyzetben a németek további megtorló lépésekkel, katonai közigazgatással fenyegetőztek. Az utolsó pillanatban alakult meg a Sztójay-kormány, amelyben helyet kapott Imrédy Magyar Megújulás Pártja (Rátz Jenő, Jaross Andor, Kunder Antal) és a Magyar Nemzetiszocialista Párt (Baky László államtitkár) is. A kormányzó bizalmi emberének tekinthető a kabinetben Csatay Lajos honvédelmi miniszter, a zsidómentő imrédysta politikus, Mester Miklós kultuszállamtitkár, Jungerth-Arnóthy Mihály külügyminiszter-helyettes. Alig ismert tény, és kifejezetten meghökkentő, de a kormánynak akadt egy illegális kommunista tagja is, a frakciós Weisshaus-csoporthoz tartozó Vasvári Lajos géplakatos Horthy Miklós felkérésére vállalta el az iparügyi államtitkári posztot.
Virágeső?
Érdekes, egyben máig vitatott kérdés, hogyan fogadta a lakosság a korábban szövetségesként ismert megszállókat. Jó néhány éve hatalmas felzúdulást keltett, amikor Karsai László történész azt állította, hogy a bevonulókat az utca embere virágesővel várta. A cáfolatok azért is tűntek hitelesnek, mert a magyar társadalom egyáltalán nem számított a megszállásra. Másrészt a visszaemlékezések szerint a német fegyveresek, a tankok megjelenése sokkal inkább okozott zavart és félelmet, mintsem keltett volna lelkesedést. Karsai a Népszabadságban később átvitt értelmet adott kijelentésének: „Útközben semmiféle ellenállással sem találkoztak. Maguk a németek »virágháborúnak« élték meg a megszállást.”
Pető Andrea: A nők testén keresztül jelent meg, hogy Magyarország elvesztette a háborút | Magyar Hang
A CEU oktatójának nemrég jelent meg a szovjet katonák által elkövetett második világháborús nemi erőszak kérdésével foglalkozó könyve. Interjú.
A bevonulásról jelentősebb képanyag nem maradt fenn. A német filmhíradó, a Wochenschau viszont 1944. március 29-én beszámolt az eseményről, mint a szövetséges magyar nemzetnek a bolsevizmus elleni harchoz nyújtandó baráti segítségről. A képek tanulsága szerint ugyan nem volt virágeső, de a fogadtatás meglehetősen szívélyes. A mintegy egyperces beszámoló a Youtube-on is elérhető a 6:07-től:
Ami elsőre feltűnhet, az a rengeteg iskolás utcai jelenléte. Ebből egyértelműen arra következtethetünk – mivel, mint említettük, március 19-e 1944-ben vasárnapra esett – hogy a felvételek később készülhettek. Könnyen lehet, hogy néhány, esetleg egy nappal később. Hogy a jelenetek egy része megrendezett arra több dolog utalhat. Látványos a tudósítás elején például a karlendítő emberek kamera előtti pózolása.
Tudunk arról is, hogy iskolásokat vezényeltek ki integetni az utcára a felvonuló német csapatok elé. Egy ma közismert professzort történetesen a Bocskai úti elemiből. Ugyanakkor a korabeli német híradókban az efféle „félbaráti” bevonulásoknak jól érzékelhetően megvolt a propagandacélokhoz igazított koreográfiája is. Elegendő ehhez megnézni azt a részletet, amely Olaszország 1943. szeptemberi megszállásakor készült, és rádöbbenhetünk a hasonlóság mennyire szembeötlő. (0:57-től látható.)
A befejezés itt ugyan nem szerepel, de mindkét esetben ikonikus helyi építményt láthatunk német katonákkal: az olaszoknál a Colosseumot, nálunk pedig a Halászbástyát. (Még egy jellegzetes integetős német híradó Magyarországról, ezúttal 1945 elejéről, Székesfehérvár visszafoglalásának apropóján 8:40-től. Hogy mennyire őszinte, arról lehetne vitatkozni.
Persze felesleges lenne áltatni magunkat az önfelmentő érvvel, hogy mindenkit kivezényeltek. Sokan lelkesedhettek. Nem feltétlenül csupán a hazai nácik. Tény, hogy a nagy győzelmeket arató Wehrmachtnak komoly nimbusza volt a hétköznapi emberek körében. Ebből a szempontból kifejezetten tanulságos a Regnum Marianum által kiadott Zászlónk című diákfolyóirat 1941. májusi lapszámában megjelent érdekes szöveg, amelyben a Balkánról visszatérő német katonákat karlendítéssel üdvözlő fiatalok magatartását kifogásolják. A cikket (valószínűleg fiktív) levélként a kor ismert papja, Koszterszitz József írta nyilvánvalóan nevelési céllal: „Nálunk divatba jött hosszú sorokban megállni az út mentén, és felemelt karral, »Sieg! Heil!« kiáltással tüntetve köszönteni a szövetséges nagy német nép átvonuló seregeit. […] Bár nem tudom, miért kell idegen nyelven kiáltani ahelyett, hogy jó magyarosan »Éljent« mondanál, és miért kell zárt egységet alkotó idegen nép köszöntési formáját alkalmaznod… […] A hiba csak ott van, hogy az idegent megbecsülöd, de lenézed és ócsárolod azt, ami magyar.”
Következmények
Az utcára kivezényeltek, a kíváncsiskodók és a lelkesedők jóformán semmit sem tudhattak az események hátteréről. A kormányzó Hitlernél tett látogatását eleve titokban tartották, a hirtelen megjelenő idegen hadseregről pedig napokig sem a rádió, sem az újságok nem közöltek semmit. Éliássy Sándor budapesti rendőrfőkapitány rendelkezését hozták csupán, amely megtiltotta mozi- és színházi előadások tartását, a táncot, a gyülekezést.
Kitörés: a hallgatás hagyománya | Magyar Hang
Az eseményeket mitizálni, az ostromból hőskölteményt faragni minimum blaszfémia. Az áldozatokra való emlékezés egyetlen hiteles módja a csöndes gyász.
Csak március 23-án, az új kormány megalakulása után jelent meg egy kissé bonyolult szövegű kommüniké: „Abból a célból, hogy Magyarország a háromhatalmi egyezményben szövetkezett európai nemzeteknek a közös ellenség ellen közösen viselt háborújában, különösen pedig a bolsevizmus hatásos leküzdésében minden erő mozgósításával és átfogó biztosítékok megteremtésével támogatást kapjon, kölcsönös megegyezés alapján német csapatok érkeztek Magyarországra. A lemondott eddigi kormány helyére a Kormányzó úr Őfőméltósága Sztójay berlini magyar követet bízta meg az új kormány megalakításával.” (A „kölcsönös megegyezés” formula Horthy rosszallását kiváltotta ugyan, ám erről a nyilvánosság értelemszerűen nem szerezhetett tudomást.)
A megszállás legsúlyosabb következménye a zsidóüldözés felgyorsulása, a gettósítás, majd a deportálások sorozata volt, amit Adolf Eichmann segítségével Endre László belügyi államtitkár vezényelt le. A következmények közé sorolhatnánk a Magyarország elleni rendszeres és brutális bombatámadások megindulását is (az első jelentősebb április 3-án volt), azonban arról még a megszállás előtt, 1944 januárjában hoztak döntést a nyugati szövetségesek.
