Nem ismerik el egymást a zsidóság legitim érdekképviseleteként, eltérően viszonyulnak a kormány emlékezetpolitikájához, másként vélekednek a szélsőséges közbeszéd jelentette veszélyekről. Ám egyaránt jó viszonyt ápolnak Orbán Viktorral, és kimondottan kedvezően ítélik meg a magyarországi zsidóság helyzetét mind kulturális, mind vallási szempontból – Heisler Andrással, a Magyarországi Zsidó Hitközségek Szövetségének (Mazsihisz) elnökével és Köves Slomóval, az Egységes Magyarországi Izraelita Hitközség (EMIH) vezetőjével beszélgettünk. A zsidó szervezetek vezetőit tervünk szerint egy asztalhoz ültettük volna, ám Heisler elzárkózása miatt végül két külön interjú készült.
Alább a Heisler Andrással folytatott, és a Magyar Hang március 8-i nyomtatott számában megjelent beszélgetést olvashatják, a Köves Slomó-interjút pedig itt.
– Lapunk terve az volt, hogy páros interjút készítünk a két zsidó szervezet, a Mazsihisz és az EMIH elnökeivel. De jelezte, hogy nem állnak szóba Köves Slomóékkal. Miért?
– Induljunk az alapoknál. A százezres hazai zsidóság minden ízében a magyar társadalomba szervesen integrálódott közösség, sok száz éves hagyományokkal. A Mazsihisz ezt a sajátos, sokszínű magyarországi zsidó kultúrát, a szekuláris és a vallásos indentitást képviseli. A Köves Slomó nevével fémjelzett ortodox irányzat ugyanakkor másfél évtizeddel ezelőtt jelent meg Magyarországon egy igen erős nemzetközi hálózat részeként. Valódi történelmi gyökereik nincsenek; nemhogy a magyar társadalomba, de még a hazai zsidóságba sem integrálódtak, lényegében elkülönülten működnek, mikroközösségként.
– Úgy írja le az EMIH-et, mint egy bizniszegyházba öltött szektát.
– Vallási szempontból ez nem igaz, hiszen a chábád mozgalom az ortodoxia egyik fontos irányzata. Magyarországi jelenlétük legitim. Az EMIH-nek szerepe van abban, hogy a világ bármely tájáról Magyarországra érkező zsidó vallású üzletemberek, diákok közösségre leljenek. A chábád számukra egy biztos vallási standardot jelent. Ám átléptek egy határt, s úgy mozognak, mintha ők képviselnék a magyar zsidóságot. Nem speciálisan magyar jelenségről beszélek: már az Európai Zsidó Kongresszus is elítélte azt a jelenséget, amikor olyan szervezetek, amelyeknek csekély a társadalmi beágyazottságuk, és nincs képviseleti legitimitásuk, félrevezetve a kormányokat, rombolják a zsidók érdekvédelmi képességét.
– Milyen a kapcsolata a Mazsihisznek és a kormánynak?
– Sok csatornán vagyunk gyümölcsöző kapcsolatban a kormánnyal. Támogatásukra számtalan területen számíthatunk, elég ha a zsidó Szeretetkórház felújítására, vagy az Együttélés Háza-projektre gondolnunk. De vallási kérdésekben is pozitív a magyar kormány állásfoglalása: a kóser vágás, illetve a körülmetélés nálunk a vallásszabadság része, szemben más európai uniós országgal. Magyarország és Izrael kapcsolata kitűnő, ami a két ország vezetőinek érdeme. A baráti viszony szép gesztusa, hogy a főváros ajándékaként a Lánchíd és a Várkert bazár közötti park Izrael állam hetvenéves fennállásának alkalmából Jeruzsálem nevét kapja meg. Ennek fő támogatója Tarlós István főpolgármester volt, köszönet jár neki következetes munkájáért.
– Az utóbbi néhány évet leszámítva a hazai és nemzetközi közélet egyaránt növekvő antiszemitizmusról beszélt, ha a jobboldal pozíciói javultak a baloldali-liberális erőkkel szemben. Miként jellemezné a hazai zsidóság általános közérzetét?
– Alapvetően jó a helyzet. Biztonságban érezhetjük magunkat, minden gond nélkül, kipával a fejünkön, szabadon járhatunk, nem kell semmilyen atrocitásra számítanunk. Kovács András szociológus tanulmánya szerint az elmúlt években hazánkban csökkent a jegyzett, verbális antiszemita incidensek száma, miközben Nyugat-Európában markánsan emelkedett. Ám ugyanezen tanulmány azt is megállapítja, hogy az antiszemitizmus intenzitását erősebbnek érzik a magyar zsidók. Kérdés, hogy ezt az ellentmondást mi okozza.
Én három alapvető tényezőt vélek felfedezni. Az első a gyűlöletbeszéd felerősödése: jóllehet, ez a legritkább esetben érinti a zsidókat, ám történelmi tapasztalatainknál fogva nem tudjuk ezt tolerálni, bárki is legyen a célkeresztben. A másik az általunk hibásnak tartott történelemszemlélet: a Horthy-korszak relativizálása, a felelősség elmosása. A harmadik tényező pedig a zsidó közösség kormány általi megosztása a szinte minden kérdésben szervilis EMIH-hel.
– A kormány által vallott történelemszemlélet szerint a német megszállás sorsfordító volt. Tény, hogy a megszállást követően kezdődtek a deportálások. Ezt a szemléletet a Mazsihisz nem fogadja el. Mi önök szerint a helyes narratíva?
– Az, amely a holokausztra folyamatként tekint, és tisztázza a felelősséget a társadalom, az államigazgatás, a politikai döntéshozók, a hatóságok és a végrehajtók szintjén.
– Az önök által hangoztatott narratíva ugyanakkor úgy hat, mintha a többségi társadalmat en bloc felelősként tartanák számon. Ellentétben a kommunizmus megítélésével, ahol csak a kollaboránsok a rossz fiúk, míg a felpuhított társadalom inkább áldozat. Miért baj az, ha az emlékezetpolitika szakít a kollektív bűnösség elvével?
– Kollektív bűnösségről nem beszélünk. De a holokauszt története nem választható le a társadalomról. A folyamatot nézzük: a megszállást negyed századdal megelőzte a numerus clausus, a zsidótörvényeket pedig a harmincas években hozták. Ezek épp úgy előzményei a deportálásoknak, mint az, hogy bemasíroztak a nácik. Nem vonatkoztathatunk el a holokauszt-túlélők emlékeitől sem. Édesanyám elmondása szerint deportálása során Auschwitzban látott életében először német katonát. Egészen addig magyar hatóságok intéztek mindent, rendkívüli kegyetlenséggel és hatékonysággal.
– Szóvá teszi a kormány politikájával, szemléletével kapcsolatos aggályait, ha valamelyik miniszterrel, vagy államtitkárral találkozik?
– Igen. Általában rossz néven veszik a kritikát.
– Hogyan fejezik ki?
– Nehézkessé válik a kommunikáció, nem érjük el az illetékeseket, vagy nem kapunk választ levelünkre. Körülbelül ennyi.
– Néhány hónappal ezelőtt nagy visszhangja volt a Figyelő című hetilap címlapjának, amely önt ábrázolta pénzesőben. A lap az Együttélés Háza körüli elszámolási zűrökről írt. Ez is értékelhető a nemtetszés kinyilvánításának?
– Az egy politikai játszma volt. Nézzük a tényeket: az Együttélés Háza négy fázisban megvalósuló projekt, fázisonkénti elszámolással. A Figyelő azon fázisok elszámolását hiányolta, amelyek még el sem készültek. A cikk gyenge, nem érdemes vele foglalkozni, ám a címlap valóban erősre sikeredett. A lap megjelenése után két nappal mentem Izraelbe, ahol azzal szembesültem, hogy a címlapot antiszemita toposzként fogadta egész Izrael. Üldözött hősként fogadtak, még Reuven Rivlin államelnök is találkozott velem. Ha legközelebb megyek Izraelbe, előtte szólni fogok Schmidt Máriának, intézzen el egy újabb címlapot (az interjú elkészítése óta már nem Schmidt Máriáé a Figyelő – a szerk.).
– A nem titkoltan központi irányítású kormánysajtó – a szélsőséges megnyilvánulásairól ismert Bayer Zsoltot nem kivetve magából, de néhány kevésbé erős véleményvezéren példát statuálva – most ugyanúgy az ellenség revolverezésére használja az antiszemitakártyát, mint ahogyan tette ezt annak idején az SZDSZ és a balliberális sajtó. Eközben az ellenzéki oldalon a baloldali és liberális erők a Jobbikkal barátkoznak, Karácsony Gergely száján kiszalad egy kis listázás, de önök sietnek megbocsátani neki. A viszonyítási pontok mára átalakultak. Miként igazodik az új helyzethez a Mazsihisz?
– Nem tartom előremutatónak, ha sok évvel ezelőtt készült videókat ránt elő a média, és aztán elkezd antiszemitázni. Egyáltalán nem vagyok híve az antiszemitizmussal való vádaskodásnak, senkinek sem használ, ha ezt furkósbotként használja akár a média, akár mi, zsidók, ha éppen valakivel nem értünk egyet. A Karácsony-sztori egyébként nem a bocsánatkéréssel és annak elfogadásával, hanem Karácsony Gergely felé írt kritikánkkal kezdődött.
A megbocsátásunk pedig nem példa nélküli: egy évvel ezelőtt a holokauszt nemzetközi emléknapjára Horthy-emlékmisét szerveztek a Belvárosi Plébániatemplomban. Tiltakozásunkra ez elmaradt, Osztie Zoltán atya pedig felhívott és bocsánatot kért tapintatlanságukért. Akkor ugyanúgy elfogadtuk, mint most. Azaz jobbra és balra azonos mércével mérünk. Eddigi közszerepléseik nem indokolták, hogy ne bocsáthassuk meg hibájukat. Ami a Jobbikot illeti, ott következetesek vagyunk: elzárkózunk a párttal való bármilyen kapcsolattartástól, mert megnyilvánulásaik alapján kirekesztő, antiszemita társaságnak tartjuk őket. Nem kommentáljuk politikai mozgásukat: azt sem, amikor Köves Slomó pálinkázni hívja meg a Jobbik vezetőit, s azt sem, amikor az önkormányzati választásokkor a pártok – korábban a Fidesz, most talán a baloldal – technikai koalíciókat kötöttek a Jobbikkal.
– Ha Bayer Zsolt holnap becsöngetne a Síp utcai székházba bocsánatot kérni a zsidózásaiért, ugyanúgy megbocsátanának neki, mint Karácsonynak? Az aktív politizálásból távozó, régóta nem radikális Vona Gáborral szóba állna? Az Echo Tv-ben lejákobozott jobbikost, az egyébként zsidó származású Jakab Pétert védelmébe venné?
– Nem.
– Miért nem? Igaz, újszövetségi a példa, de gondoljon Szent Pál történetére. Vagy a Fideszére: a párt keményen egyházellenes volt a kilencvenes évek első felében, ám az évtized végére buzgó keresztény. Ma meg már Ferenc pápán is túl tesz…
– Nézze meg az életművüket. A jobbikosok vagy Bayer teljesen más kategória. Bayer kirekesztő, uszító hangneme közismert, erre épül egész életműve. A Jobbikkal mint jelenséggel van bajunk. A hiteles megbánáshoz hosszabb és bonyolultabb az út, nem elég egy egyszerű bocsánatkérés.
– Judith Sargentini elhíresült országjelentésében a hazai bajok között említette az antiszemitizmust meg a Magyar Gárdát is, tudomást sem véve arról, hogy csökkent az antiszemita megnyilvánulások száma, a gárda pedig már hét éve a múlté. A jelentést nem kommentálta a Mazsihisz. Miért hallgattak?
– Sargentini hamis képet festett a magyarországi zsidók helyzetéről. Tartózkodtunk a nyilvános értékelésétől, de nem voltunk tétlenek: minden uniós tagállam nagykövetének, valamint a magyar külügynek is elküldtük levelünket, amelyben tételesen cáfoltuk a jelentésben foglalt, zsidósággal kapcsolatos hamis állításokat. Ellenben beleírtuk a bennünket valóban zavaró gondjainkat is. Próbálunk kiegyensúlyozottak lenni és egyensúlyt tartani a minden oldalról felborult értékrendszerű világban. A dolgunk nem könnyű, hibázni viszont könnyen lehet.
Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Hang 2019/10. számában jelent meg, 2019. március 8-án.
Hetilapunkat keresse az újságárusoknál, vagy elektronikus formában a Digitalstandon! És hogy mit talál még a 2019/10. számban? Itt megnézheti!
