A kórház éjszakai műszakjából egyenesen napszámba ment a nővér, 2019 hétköznapi roma hőse

Már egyeztettük Sztojka Edinával gyulai találkozónk időpontját, ám pár perc múlva újra csörgött a telefonom. A gyulai ápolónő visszahívott, és felajánlotta, hogy ejtsük meg a beszélgetést telefonon, ezért ne utazzak olyan sokat. Segíteni akart, megkönnyíteni a dolgomat.

Sztojka Edina pontosan ezért, a segítségnyújtásért nyerte el április 8-án a Roma Sajtóközpont által adományozott Aranypánt díjat, amelyet az esztendő hétköznapi roma hősének ítélnek oda. Idén harmincezren szavaztak, a nemzetközi roma napon szervezett gálán elhangzottak szerint pedig a voksok elsöprő többségét ő kapta.

– Készül majd cikk a többi nevezettel is? – első kérdése zavarba hoz, de egyrészt ő maga válaszol is rá („Kéne, nagyon is kéne”), másrészt beszélgetésünk jelentős részében meg is indokolja, hogy szerinte miért lenne ez fontos. A továbbiakban pedig természetesen a segítségnyújtás témáját jártuk körül, hiszen Edina a Békés Megyei Központi Kórház hospice osztályán dolgozik.

Mivel már gyerekkora óta szeretett volna nővér lenni, ezért első meghatározó élményeiről kérdezem. „Jó és vidám dolgok” helyett „nehéz gyerekkorról” kezd mesélni. Megviselte, hogy elváltak a szülei, „ötéves voltam, és nagyon apás, fájt, hogy ő külön megy”. Edináék Gyulán maradtak, míg apukája egy kis faluba, Dobozra költözött. A kislánynak szüksége lett volna védelemre: sokan támadták roma származása miatt, az iskolában és Gyulán is egyedül érezte magát ezzel, „hiszen ebben a városban nem élnek romák”. Az iskolában is csak ő és a nővére volt roma, senki más.

– Nagyon rossz gyerek voltam, édesanyám szó szerint a haját tépte miattam – meséli hangját úgy lehalkítva, hogy hallani lehet a cukrászdában a szomszéd asztaloknál csörgő kávéskanalakat.

Edina ma már úgy látja, talán az motiválhatta folyamatos rosszalkodásait, hogy nem támogatták őt pozitívan, és állandóan csak azt kapta, hogy ő rossz, ezért a saját módszereivel harcolta ki a figyelmet. Ezért aztán később olyan lett, mint egy „szelídített oroszlán”, vagyis olyan valaki, akit azonosítani kezdtek egy olyan szereppel, ami nem ő.

– Mindig viselkednem és bizonyítanom kellett. Úgy éreztem, hogy akkor lehetek igazán önmagam, amikor elmentem apukámhoz, és együtt rohangáltam a cigánysoron a mezítlábas gyerekekkel.

A városban már az ebédnél is feszengett, sőt a Gyula belvárosában található cukrászda biedermeier bútorai között körülnézve is megemlíti: „Most is feszengve iszom ezt a kávét.”

Pedig az első pozitív gyermekkori élménye is ezen helyen, sőt éppen annál az asztalnál történt, ahol ülünk. Miután megnyerte a vers- és prózamondó versenyt, magyartanára jutalomból ide hozta őt süteményt enni, és ez már eleve nagy élmény volt számára – „Itt ülni magatartásproblémákkal küzdő roma gyerekként…” Ez volt az első alkalom, amikor azt érezte, képes lehet elérni valamilyen maga elé kitűzött célt. József Attila Kései siratóját szavalta egyébként, teljesen ösztönből.

Nem sokkal később jött a másik meghatározó élmény: Edina kórházba került, és volt egy nővér, akit nem érdekelt a kislány származása, kedves volt vele, és miután rajzolt neki egy fecskendőt és egy virágot, eldőlt minden. Edina elhatározta, hogy bármi áron nővér lesz. Miután kijött a kórházból, az volt a legkedvesebb játéka, hogy bekötözte a maciját, babáit. Ha pedig valamelyik gyerek elesett az utcájukban, ő szaladt oda lemosni a sebét. Amikor pedig a nagymamájának megmondta, hogy mi az életcélja, megkapta tőle a máig érvényes útravalóját: „Akkor mindig kedvesnek kell lenned, mert az fél egészség.”

Az általános iskola után egészségügyi szakközépiskolába kezdett járni, ám abba kellett hagynia: tizenhat éves korában ugyanis megszületett fia, Márkó.

– Nagyon vágytam egy családra, ahol apa, anya, gyerek együtt van. Úgyhogy ugyanúgy vártam kamaszként a fiam születését, ahogy ma is várnám.

Ám kapcsolata a gyermeke apjával már nem úgy alakult, ahogy eltervezte, szétmentek. Edina ott maradt egy gyerekkel, iskola nélkül, szülei sem tudták támogatni, ezért napszámba járt dolgozni a dinnyeföldekre.

– Sokszor úgy elfáradtam délutánra, hogy csak húztam magam a kezemmel – a faragott szék párnázott karfája mellett mutatja, hogyan. Mégis: van, hogy ma is visszamegy dinnyét árulni, mert nem akarja cserben hagyni azokat, akik segítettek neki a nehéz időkben. Kerek a válasz, mégis kicsúszik a számon a kérdés: „Miért?” Edina pedig visszakérdez: „Dinnyézni szégyen?”

Mert ő magával ellentétben pont azokat az embereket tartja hősnek, akiknek nap mint nap el kell menniük napszámba kemény fizikai munkát végezni, csak hogy fát tudjanak venni télre. Edina őket – ahogy egyébként magát is – egyszerű embereknek mondja, de mindig tisztázzuk, hogy az egyszerű nála sosem butát jelent, sokkal inkább egyenest és romlatlant. Ismeri jól a napszámosokat, hiszen sokáig egy buszon utazott velük a földekre. Ezért aztán amikor elárulta nekik, hogy kórházban dolgozik, és rákérdeztek, hogy takarítónő-e, inkább meghagyta őket ebben a hitükben.

– Miattuk mondtam, nem magam miatt, hogy ne érezzék magukat kevesebbnek. Elvégre én aztán tudom, milyen az, amikor valakit kevesebbnek vagy kevésnek néznek.

Edina a napszámot később a kórház mellett sem hagyta abba, és amikor arról érdeklődöm, hogy lehetett ezt összeegyeztetni, először csak annyit mond, nehezen. Aztán amikor belekezd, milyen volt, amikor a földekről egyenesen ment a kórházba, vagy amikor a kórház éjszakai műszakját letéve reggel hatkor már szállt is fel a buszra, és ment ki a földekre, könnyezni kezd a szeme.

– Nem magamat sajnáltam, hanem a gyermekemet, hogy nem lehettem vele – közli, szemét törölgetve.

Azért kellett ennyit dolgoznia, hogy jusson az albérletre, valamint a saját és fia taníttatására. Merthogy Edina nem elégedett meg azzal, hogy tulajdonképpen az utcáról besétálva felvették gazdasági nővérnek jelenlegi munkahelyére, ő diplomás nővér szeretett volna lenni, mint Pakai Tímea főnővér, aki munkát adott neki.

– Most kérdeztem csak meg őt, mit látott bennem, miért adott egy esélyt. Azt mondta, az fogta meg, hogy feltettem neki egy kérdést: „Ha elvégeztem a papírmunkát, bemehetek a betegekhez?”

Bemehetett. Edina a díja kapcsán is ezt tartja fontosnak: hogy adjanak a romáknak egy esélyt.– Lehet, hogy tízben csalódnak, egyben nem, de így legalább megmutathatják, mi van bennük, e nélkül nem fognak kiteljesedni.

Vele ez történt: az esélyt ugyan a főnővér (ő terjesztette fel az Aranypánt díjra is egyébként) adta, de onnantól kezdve már rajta múlt, hogy mit nyújt.

– Akár az első héten kirúghattak volna, ha nem végeztem volna el a munkát – de elvégezte, bár az első napokban még feszengett. Példaképként csodálta a nővéreket, és gazdasági nővérként kifejezetten aggódott is, egyre csak azt kérdezgette magától: „Nekem nem is lesz fehér köpenyem?”

Lett. Az érettségit is letette, de úgy, hogy gyakran Márkóval járt be az órákra: Edina szerint akkoriban valószínűleg unta ezt a gyermeke, de biztos benne, hogy az időközben felnőtt, rendőrként dolgozó fia mostanra értékeli a küzdelmét. És a diplomát is megszerezte Edina, méghozzá albérletről albérletre vándorolva. Szakdolgozatát a hozzátartozók gyászáról írta. Rákérdezek, miért foglalkoztat egy fiatal lányt a gyász, miért találja meg hivatásának a hospice-t.

– Kevés lesz az időnk.
– Csak itt veszem észre, hogy már egyáltalán nincs kisírva a szeme. Válasza előtt pedig visszakérdez. Nem számonkér, csak érdeklődik.
– Hogy viszonyulsz a halálhoz, félsz tőle?
– Igen.
– Belegondoltál már, hogy milyen lesz, amikor meghalsz?
– Bele – mondom némi hezitálás után.
– De úgy igazán? Fel vagy rá készülve?
– Nem – vallom be, és Edina innen kezdi magyarázni a hospice titkát. Hogy ebben mekkora segítség a roma származása, hiszen a háromnapos virrasztás vagy az, hogy a cigány gyerekeket már kicsi korukban is elviszik a hozzátartozók temetésére, az a szakirodalom szerint is segít feldolgozni a gyászt. Ezzel szemben a többségi társadalom Edina szerint sokkal inkább tabuként kezeli az elmúlást, és így aztán a fájdalom kibeszéletlen marad, hiszen hiányoznak a közösségi rítusok is.

Ő ezért így egyfajta hídszerepet tölt be a kórházban: kapocs a túlvilágra készülők és a gyászoló hozzátartozók között, életútja pedig lehet kapocs romák és magyarok között.

– Ha csak egy embernek segítek azáltal, hogy az Aranypánt díjjal megmutatom neki, igenis elérheti a céljait, csak tenni kell értük, akkor már megérte.

A közösségi oldalakon azóta rengetegen írtak rá, tanácsot kérve tőle. És hogy Edinának mit jelent az Aranypánt díj? Megilletődötten sorolja, milyen hírességek szavaztak rá, de hangsúlyozza, ettől még nem dőlhet hátra, és a jövőben ugyanúgy tennie kell a dolgát, ahogy eddig.

– Ahhoz pedig, hogy ne ítéljenek el minden romát előre, nem kell mindannyiuknak díjat osztani, elég lenne egy jó szó vagy egy lehetőség – mondja elszántan, tűzzel a szemében. És – szerencsére – immáron egyáltalán nem feszengve.

Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Hang 2019/16. számában jelent meg, 2019. április 18-án.

Hetilapunkat megvásárolhatja az újságárusoknál, vagy elektronikus formában a Digitalstandon! És hogy mit talál még a 2019/16. számban? Itt megnézheti!