Kukorelly Endre: Tessék lelkesedni!

A magyar társadalom éppoly érzékeny és szolidáris, mint bármelyik a legjobbak közül, úriember nem zsidózik, a többieknek meg tilos: Kukorelly Endre író 67 évesen is rendületlenül bízik a normalitásban, holott sokszor – például az új Hír Tv-ben – ennek ellenkezőjével kell szembesülnie. Most egymillió forintot ajánlott fel a Baumgarten-díj újraalapítására, mondván, az állami művészeti díjazást örökre el kell felejteni. Az LMP volt képviselőjével fociról, végzetes megosztottságunkról és az értelmiség apátiájáról is beszélgettünk. (Az interjú eredetileg 2019. április 5-én jelent meg a Magyar Hang nyomtatott számában.)

– Kikaptunk a szlovákoktól, de megvertük a horvátokat. Most akkor sírjunk vagy nevessünk, avagy meddig adjunk esélyt a magyar focinak?
– Nagy és sokkal fontosabb téma annál, ahogy „lefocizzuk”. Mint minden, elsősorban lelki ügy a futball. A lélek ügye, és látványosan kiül rá a magyarok lelkiállapota, erkölcsi állapota. Sebaj, fessük az arcunkra a trikolórt, fenékig ürítve az identitással járó keserű poharat. Nincs katasztrófa, de ennél sokkal több a minimum. Sokkal, de sokkal jobb kell. Szebb, dicsőbb, nagyszerűbb. Katarzis.

Most nem „csak a fociról” beszélek, mert sorolj kemény tényezőket – GDP, öngyilkosság, fogkrémhasználat –, amelyekben a horvát meccs előtti világranglista 52. helyénél jobban állunk. Karácsony előtt jelent meg a Kalligramnál a Pálya, avagy Nyugi, dagi, nem csak a foci van a világon című könyvem, nem mondom fel, viszont ha egyesek pofákat kezdenek vágni pusztán a téma miatt, mások meg ellenkezőleg, elismerően pillognak rám, az súlyos betegség jele.

– Mindenesetre ebből is politika lett, mint mindenből. A vesztes meccs után azzal volt tele a közbeszéd, hogy „na tessék, ennyit ér Orbán Viktor hobbija”, amikor meg győztünk, a másik oldal csapott vissza, hogy „úgy kell nektek, huhogók, erre most mit mondtok”. Ennyire reménytelen a helyzet, tényleg két Magyarország létezik?
– Ennyire. Rossz, túlzóan kompetitív paradigmában vagyunk, ahol mind a másik kárára akar győzni. A futball ilyen zéró összegű játszma, ám azért végső soron játék, ha a legkomolyabb is, és épp az lehet a szerepe, hogy a szimbolikus térbe tolva, ott kiélve-kiélvezve a győzünk vagy vesztünk leosztást, mintegy felhívja a figyelmet arra, hogy a győztes-győztes játszma is verseny, csak nagyobb a boldogságfaktora. Az 52. hely futballban már nem nagyon jó, de a világ 52. egyeteme, étterme stb. az még nagyon jó.

Futballmetaforával leírva, nem pusztán az a baj, hogy a csapat, ahol a kapitány rendkívül hatékony, viszont a helyzeteket egyedül akarja megoldani, akitől csak örökölni lehet a labdát, hosszú távon tuti vesztes az egymást akceptálók és segítők, érvényesülni engedők ellen, hanem hogy úgy csúnya az élet, így meg szép. Jogos persze, hogy hol vannak itt csak nyomokban is egymást akceptálók és segítők, de az önzés, kizárás, mások démonizálása, lenézése-ledarálása mindenképp rombolja a lelket. Az ellenfél mérkőzés előtti és közbeni elismerése, utána egymás barátságos hátba veregetése a közös kocsmában, a férfi félmosoly – ez hova tűnt? Senkinek nem hiányzik? Egyetlen játékos attitűdje is egy csapásra rendezheti át a csapatát, az meg alig jóvátehetően az egész szurkolótábort. Veszélyes üzem. Nem vénnek való, nem gyerekkel a nyakadban veszel részt, ha egyáltalán részt veszel. Túl kevesen vesznek részt, és minél kevesebben, annál durvábban, forog lefelé a spirál, míg bele nem állunk az altalajba.

– Akkor kicsit emelkedjünk. Bejelentették a Libri irodalmi díj tíz döntősét, köztük olyanokkal, mint Kemény István, Takács Zsuzsa vagy Dragomán György. Van egyáltalán okuk izgulni? Hiszen ön a Baumgarten-díj újraindítási szándékát azzal is indokolta, hogy az egyéb magándíjak jók, de senki nem igazán figyel rájuk (azóta megvannak a győztesek – a szerk.)
– Lehet izgulni, egyetlen nyertest hirdetnek. Komoly díj, jó volna, ha olyan társadalmi felhajtóereje keletkezne, mint mondjuk a francia Goncourt-díjnak, amelyet ha megkap valaki, rögtön százezrek rohannak megvenni a könyvét.

– A „felmelegített” Baumgarten-díj ilyen volna? Az eredeti húszéves történetét számos botrány kísérte, ráadásul ott sem a közönség döntött, hanem Babits Mihály.
– A Baumgarten-díj elitista volt. Nulla demokrácia, boldog-boldogtalan, okkal-ok nélkül meg is sértődött. Igen. És mindenkit érdekelt. Fájt, kényes pontokat érintett, nagyot szólt, ütött, mint a toronyóra, odafigyeltek rá, a botrányok is segítették az ismertségét. Nem tökéletes konstrukció, de mondj olyat, ami tökéletes, a Schubert-vonósnégyeseken kívül! Baumgarten Ferenc odavolt Babitsért, őt egy személyben bízta meg azzal, hogy jutalmazza a legjobbakat. Vagyis akit jónak látott. Felhajtás sem volt, szűk körű vacsora a Gundelben, és a többi, nem tudom, mi a titka – nem is érdekel, nem vagyok marketinges. Mint kultúrtörténeti fenomén, izgat, de a Gyümölcsöskert-projekt szempontjából mindegy. A Baumgarten-díj visszatársadalmasítása nem annyit tesz, hogy hozzuk vissza a botrányokat is – nem kell hozni, jön magától.

– Ha újfajta díjazást akarunk, alighanem változtatnunk kell értékelési módszereinken is. Ott van például a most babérkoszorú díjjal kitüntetett Döbrentei Kornél, aki, bár életműve alapján bőven rászolgált volna, korábban kiszorult minden díjazásból – egyetlen, több mint tizenöt éve elhangzott beszéde miatt.
– Amióta beindítottam az ügyet, ezt kérdezik tőlem, Döbrenteinek a Tilos Rádió előtti tüntetésen elmondott beszédére hegyezve ki. Hogy azért fogtam-e hozzá, mert ő – meg Takaró – tettek antiszemita célzásokat. Tisztázzuk: úriember nem zsidózik, a többinek meg tilos, ez ennyire egyszerű. Azért kezdtem el, mert noha mindig is méltánytalanul osztogatták az állami művészeti díjakat, ez a mostani, néhány szerző kivételével kirívóan ressentim, szakmaiatlan és cinikus.

Ráadásul nálunk mindenki mindig meg van sértődve – ha kap, azért, ha nem kap, pláne. Sérelmeinket napestig sorolhatnánk, ne tegyük. Maximum elsírom a barátnőmnek, amíg el nem alszik rajta. Nehéz, túllépsz rajta, visszacsúszol, sikamlós talaj, és gyermeklelkű művészként gondozhatod, ápolhatod a fájdalmaid, ám az senkit nem érdekel. A mostani díjazásoknál is érzem, ahogy a döntési helyzetben lévő bosszút áll végtelennek érzett sérelmein, és szinte megsajnálom. Nem szinte, hanem megsajnálom, és az az érzés tolul elő bennem, hogy jól van, Kati, Jóskapista stb., nyugi, elég, add fel, légy jó, élj boldogabban.

– Az igazságérzet nem szól az ellen, hogy abban a Hír Tv-s Szabadfogásban szerepeljen, amit másoktól vettek el?
– De. Szól. Annak idején, parlamenti tapasztalataim során, látva, ahogy menekülnek a kamera elől felelős politikusok, nem felelve a közvetítők kérdéseire, eldöntöttem, hogy ahova meghívnak beszélgetni, oda elmegyek. Lévén végletekig a normális párbeszéd, a vita híve.

– Erre van lehetőség ott, ahol a politikai kommunikáció alapján alakulnak ki a műsor témái is? És ahol Jeszenszky Zsolt Xanaxot és vécépapírt kínálgat parlamenti képviselőknek?
– Van. Ki-ki miként oldja meg, azzal magát minősítve. Ugye, nem győzöm mondani, mennyire minden ízléskérdés. Ízlés, ízlés. Ellentétben a mondással, igenis ízlésről vitatkozunk; minden ízléskérdés, ez az alap!

– A párbeszéd szép dolog, de van-e akkor is értelme, ha másik felet esélytelen bármiféle önkritikára bírni? Hiszen míg ön szabadon szidhat vagy dicsérhet bárkit, ők nem kritizálhatják a hatalmat.
– No igen, mert én nem vagyok „egyik fél”. Így könnyű. Szórakoztat, ahogy működnek a Fidesz-elkötelezett fiúk: műsorban nyomatják a semmit meg nem engedő kemény cinikust, előtte-utána meg megy a laza cinikus diskurálás, jelezvén, hogy azért ők is tudják, amit tudnak. Nem könnyű kenyér. Rejtély, hogyan bírják és minek csinálják.

– Önt is betámadták, csak épp Huth Gergely másik műsorában, a Polbeatben, amikor Döbrentei és Alexa Károly voltak a vendégek. A Pesti Srácok főszerkesztője itt felrótta önnek, hogy miért beszél méltánytalanságokról, miközben az egyik Szabadfogásra is barnára sülve érkezett.
– A támadás védekezés. Legtöbbször a rossz lelkiismeret jele. Mi tagadás, érzékenyen érint, de anyukám is arra figyelmeztetett mindig, hogy ne mimózáskodjak. Vicces műsor volt, Huthtal és Stefkával. Meg szegény Döbrenteivel, akinek dadaista beszédét egy irodalmi kidobólegényből, később a szuper régi Mozgó Világ szerkesztőjéből gyűlölködő kurzuspublicistává fejlődő cinikus jóember kommentálta. Látom, apáink – Kornélé meg az enyém – keresztény-úri katonatiszti gesztusait operettes-parodisztikusan elővezetve, annyira kínos, hogy néha ki kellett kapcsolnom. Elfordulsz, kimész egy pohár vízért. Ez kinek jó? – mondod magad elé. Persze megöregszünk, és ha nem sajnálod meg őt, nincs részvét a szívedben.

Döbrentei most épp a magyar mézről beszél. Pozsonyi csata, méz, dunai flottilla, huhh. Huthtal kétméternyire ülünk egymástól hetente egy műsorban, tudnia kell, hogy nem stimmel, amit mond – ez nem zavarja? Jó, ilyen a működés, érteni vélem, bírom is, még élvezem is, de nem inkább ellene kellene mennünk ennek a működésnek? Cseppben a tenger, oktatófilm, látod-hallod az összes markert, amitől menekülnie kell annak, aki korrekt, pozitív, barátságos, a ködképeket a kedély láthatárára szorító, a másmilyenséggel megértő, szociálisan túlérzékeny, kultúrát, művészetet drogként fogyasztó Magyarországot akar.

– Az ön által megálmodott díj „társadalmasított” lenne. Érdekli a társadalmat ez az egész ennyire? Érdekli bármi ennyire?
– Érdekli vagy nem, muszáj így belevágni. Mondok egy példát: bár a szociális lakáshoz jutás tipikusan állami, önkormányzati feladat, a Nyugodt Szív a Lakhatásért alapítványt több mint négy éve a közösség finanszírozza kisbefizetésekkel. Több tízmillió folyt be, több száz családnak tudtunk segíteni. Azért is indítottam el épp a közösségi oldalon, hogy magamnak bebizonyítsam, a magyar társadalom éppoly érzékeny és szolidáris, mint bármelyik a legjobbak közül. Ahol „pirézeznek”, onnan befogott orral szoktam elhúzni. A Gyümölcsöskert–Baumgarten-tervet is a közösségi oldalon indítottam, a közösség, tehetősek és szegények lelkes hozzájárulását várom. Kapom is, noha csak alig egy hete indult. Fölmész rá, és befizetsz, máris alapító vagy.

– Ha már lakhatási kérdések: a kormányzat egyik legfőbb érve önmaga mellett a családtámogatási rendszer, meg hogy a munkahelyteremtés, az erős gazdaság révén mindenkinek több jut. A kritikusok szerint viszont sosem volt ennyire érzéketlen a hatalom az alul lévőkkel szemben. Mit tapasztal ön?
– Puszta retorika, hogy sosem volt. Mindenképp rosszul működik ez így, némi erőforrás-átcsoportosítással csodát lehetne tenni. És minek kormányozni csodatevés nélkül? Pedig ha nem dolgozunk azon, hogy az olló ne nyíljon tovább, előbb-utóbb elevenbe vág majd. A tehetősöknek – itt nincs alsó határ, valamit mindenki tehet – jól felfogott önzőségből kellene azon lennie, hogy radikálisan csökkenjenek a különbségek, hogy a jobb helyzetben lévő ne istenkirálynak, a többi meg ne páriának érezze magát. Tapasztalom, ahogy dőlnek a Nyugodt Szívhez a kérelmek, és az elit meg sem rezzen. A kérelmezők könyörögnek, a gazdagok nem vesznek részt, kisbefizetések működtetik az alapítványt. Kovács néni a kétezer-valahány forintos nyugdíjnövekményét utalja át minden hónapban.

Hol csúszott félre a magyar rendszerváltás, hová jutottunk mostanra? | Magyar Hang

Körkérdés közállapotainkról harminc évvel a rendszerváltozás után.

– Ön is volt aktív politikus, LMP-sként bent ült a parlamentben. Tartja még a kapcsolatot onnan bárkivel, adna még esélyt a pártnak, vagy ennek a történetnek már annyi?
– A „lehet más a politika” szintagma az utolsó pár ezer év legjobb magyar ajánlata. Közben meg minden magyar párt magyarokból áll – ezt kellene valahogy összerakni. Amennyire párttag vagy, annyira vagy borzalmas, minden tagság definíció szerint borzalmas tagság. Tagság és borzalom jegyesek. Az LMP a szívem csücske, de hát a szív is veszélyes üzem, olvass sok romantikust hozzá.

– Akkor úgy kérdezem, mi alapján választana ma pártot, illetve az őszre előre tekintve főpolgármestert? Mi számít, a sztori, a vízió, az erő, a tisztakezűség?
– A 2010-es LMP-t megint választanám. Noha már augusztus közepén meg kellett tapasztalnom, hogy be lesznek darálva, erről írtam az Országházi divatok című könyvemben. Ez fáj. Ja, ha választasz, akkor tényleg a szív – hallgass a szívedre, hogy vicceljek kicsit. Én szeretem azokat a fiúkat-lányokat, akikkel két és fél évig ültem az ország házában – hogy kellőképp patetikus legyek. Ebből ki lehet következtetni ezt-azt.

– Két szomszédos országban is szinte a semmiből érkezett két politikus, pontosabban Szlovákiában egy környezetvédő jogász, Ukrajnában egy humorista, akikből pillanatok alatt államfő lett vagy lehet. Itthon számíthatunk ilyen meglepetésekre, vagy menekül a politikától mindenki, amerre lát?
– Aki menekül, rosszul teszi. Idióta, aki azt hiszi, elég neki a magánélet, tesz a közügyekre. Lúzer – meg még további sértéseket vágnék a fejéhez, és letiltanám a panaszkodásról. Azt szokták mondani a PC-vezéreltek, hogy de hát a görög polisz a rabszolgamunkán alapszik stb. Stimmel: de a szabad görög eleve abból indult ki, hogy nem kötelező rabszolgának lenni, úgy tudta magáról, hogy inkább meghalna. Ez innen nézve kemény, nem kell meghalni a hazáért – de tenni kell érte. A jammer, a felfelé mutogatás nem számít.

– Hová tűntek akkor vajon azok a gondolkodó emberek, értelmiségiek, főként a polgári-konzervatív oldalról, akik csalódtak az eddig hatalmon levőkben? Apátia van vagy ennél jobb a helyzet, csupán kivárás?
– Közöny tombol. Kívülről közönyös, belül tombol – a legrosszabb variáció. Tessék szép barátságosan ügyekért lelkesedni! Tessék sokat olvasni Platón Szókratészét!

György Zsombor és Lakner Dávid interjúja

Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Hang 2019/14. számában jelent meg, 2019. április 5-én.

Hetilapunkat megvásárolhatja az újságárusoknál, vagy elektronikus formában a Digitalstandon! És hogy mit talál még a 2019/14. számban? Itt megnézheti!