Hosszú, az Átlátszón vasárnap közzétett tanulmányában indokolta Ungváry Krisztián történész, hogy miért távozott három héttel azután a Veritas Történetkutató Intézetből, hogy korábbi munkahelyét, az 1956-os Intézetet betagolták a kormányzat által létrehozott Veritasba. Ungváry – aki az egyik legaktívabb történész az állampárti szolgálatok tevékenységének kutatásában – korábbi bejelentésekor jelezte, meg fogja indokolni döntését.
Tanulmányának bevezetőjében arról ír: „Nem először és attól tartok nem is utoljára írom le ezt a mondatot: Magyarországon elmaradt a közszereplők kommunista múlttal kapcsolatos átvilágítása, közkeletű szakzsargonnal szólva a lusztráció. Ennek hiányából fakad az is, hogy ehelyett a politika pótmegoldásként olyan „ügynökdefiníciót” alkotott meg, amely tökéletesen alkalmatlan arra, hogy a társadalom szembesülhessen a pártállami rendszer elnyomó apparátusának ezen részletével. Mindez teljesen félrevitte az ezzel kapcsolatos társadalmi diskurzust, és mind a mai napig súlyos károkat okoz az élet különböző területein. Az alábbi esettanulmányban megkísérlem, hogy egy személy életútján keresztül rekonstruáljam azokat a lépéseket, amelyek nyomán az érintett úgy válik az állambiztonság informátorává, hogy közben meg sem közelíti azt az „ügynökdefiníciót”, amelyet a jelenleg is hatályos 2003. évi III. törvény definiál. Utóbbi szerint csak az nevezhető az állambiztonság hálózati személyének, aki titokban, fedéssel és fedőnévvel jelentést adott, vagy ilyen jellegű beszervezési nyilatkozatot írt alá, és ilyen tevékenységért előnyben részesült. Amint azt látni fogjuk, az állambiztonság rendelkezett más – ámde egyáltalán nem elhanyagolható – segítői körrel is, az úgynevezett hálózaton kívüli társadalmi kapcsolatokkal.”
A történész jelenlegi írásában az 1991–1994 között az Antall-kormány kabinetfőnöki posztját is betöltött, jelenleg a Veritas főigazgató helyettese, a legújabb kori kutatócsoport vezetője, Marinovich Endre 1965-66-os svájci ösztöndíjával kapcsolatos állambiztonsági iratokat értékelte. „A Presto Külkereskedelmi Vállalatnál dolgozó Marinovich Endre […] tanulmányai folytatása céljából a svájci MOTI-irodán (Művelődésügyi és Oktatási Tájékoztató Iroda) keresztül lehetőséget kapott arra, hogy felvételét kérje a st. galleni egyetemre” – olvasható az iratokban. A szakszolgálatokat mindent megtettek, hogy minél jobb információkkal bírjanak a nyugati emigrációról, így érdekelte őket a nyugaton 1956 után újra megalapított Magyar Egyetemisták és Főiskolások Szövetségének (MEFESZ) ügyes-bajos dolgai, ahová egyébként több embert is sikerült beépíteniük.
– Marinovich – akiről nem beszervezett létére rendhagyó módon kiutazása előtt környezettanulmány is készült – 1966. március 16-án számolt be tapasztalatairól Szabónak („nyilvános helyen”), amiről utóbbi március 21-én írta meg jelentését. Ebben támaszkodhatott kapcsolatának két oldalas géppel írt jelentésére is, amiben saját magáról egyes szám harmadik személyben írt – sajátos és finom érzékeltetéseként annak, hogy a szöveg valójában mégsem útibeszámoló, hanem valami más… – írja Ungváry.
A történész azt is kiemeli, „az itt szereplő adatok jelentős része ráadásul nem csak előttem ismert. A lábjegyzetekben említett dossziékat nemcsak kutatták már, hanem tartalmukból több publikáció is született.”
„Egyesek számára az itt szereplő információk jelentéktelen csekélységnek tűnhetnek. A pártállami diktatúra működtetése azonban nem azért volt lehetséges, mintha minden sarkon géppisztolyos munkásőrök terrorizálták volna az embereket. Az apparátus elsősorban abból táplálkozott, hogy mindig elég olyan állampolgár akadt, aki »szabálykövető« módon, önmagáról az erkölcsi felelősséget elhárítva megtette azt, amit a rendszer kért és minden jel szerint nem okozott aggályt az érintetteknek az, hogy ezzel másokat veszélybe sodorhatnak” – összegez Ungváry.
„Megalkottak egy »nemzeti« idillt, ami sosem létezett” | Magyar Hang
Ungváry Krisztián történész Nagy Imre eltüntetéséről, a „Nemzeti Felejtés Rendszeréről”, a jobboldali értelmiség belső villongásairól és a politikai ambíciókról.
Szerinte „a diktatúra sajátossága, hogy nem egyéni döntésen múlt az, hogy kapcsolatba kerül-e valaki az állambiztonsággal. Elvileg bárki kerülhetett abba a helyzetbe, hogy »társadalmi kapcsolat«-tá vált, és még védekezni sem tudott egy ilyen megkeresés ellen, annál is kevésbé, mert minden törvénytisztelő állampolgártól elvárható volt, hogy segítse a rendőrség munkáját. Ebből az is következik, hogy egy ilyen kapcsolat ténye önmagában nem lehet dehonesztáló. Csak akkor válik azzá, ha megállapítható, hogy a kapcsolatba kerülő személy együttműködése nélkülözi azokat a fenntartásokat, amelyek ezen a területen elvárhatóak lennének. Az itt ismertetett történetben többször is feltűnik ezen fenntartások teljes hiánya.”
Marinovich: „szigorúan titkos tiszt nem voltam, beszervezési nyilatkozatot alá nem írtam”
Ungváry írására ugyancsak az Átlátszón reagált Marinovich Endre. „Első megjegyzésem a cím megválasztásával kapcsolatos, amely azt az érzetet kelti az olvasóban, hogy egy hosszabb folyamatról van szó, pedig valójában egy külföldi ösztöndíjas tanulmányhoz kötődő egyszeri akció. Megítélésem szerint a korrekt címválasztás a következő lenne: Marinovich Endre és egy állambiztonsági akció (1965. augusztus – 1966. március)” – írja. Marinovich megjegyzi: „Az »állambiztonsági kapcsolattartás« kifejezést azért teszem idézőjelbe, mert szerintem a beidézést, a felszólításra történő kötelező megjelenést, a fenyegetésekkel kísért kihallgatásszerű meghallgatásokat nem lehet »kapcsolattartásnak« nevezni, hanem a hatóság egyoldalú, kényszerítő lépésének. Ezért is nyilatkoztam úgy korábban, hogy az állambiztonsággal nem volt »kapcsolatom«.”
A legnagyobb problémája Ungváry írásával kapcsolatban az, hogy „a felületes olvasó számára egy besúgó képe rajzolódik ki belőle. Ezért nyomatékosan szeretném leszögezni, hogy ügynök, vagy szigorúan titkos tiszt nem voltam, beszervezési nyilatkozatot alá nem írtam. Bár nem tartom magam különösen erős embernek, de ha ilyen választás elé állítottak volna, megtagadtam volna, még azon az áron is, ha ennek az ösztöndíj elvesztése a következménye.”
Boross Péter: „Felháborító és tisztességtelen”
A Veritas közben további reakcióként kiadta Boross Péter volt kormányfő július másodikára keltezett levelét. Az Antall József 1993. december 12-i halálát követően a miniszterelnöki posztot a '94-es választásokig betöltő egykori MDF-es veterán politikus ebben azt írta: „Felháborítónak és tisztességtelennek tartom azt a támadó, lejárató levélsorozatot, amit Ungváry Krisztián személyed ellen indított. Nem kétséges, hogy törekvése a Veritas Intézet működőképességének – ide értem a munkaügyi döntéseket is – korlátozására irányul. (…) Tudom, hogy nem lettél Te ügynök, se szt-tiszt. Ungváry ezért is próbál bonyolult sejtésekkel vádolni. (…) Jól ismerem személyedet és munkásságodat is. Ezért kértelek fel a Veritas Intézet egyik vezetőjének. Tárgyi tudásodra, intelligenciádra szükség van. Köszönöm, hogy bőven a korhatáron túl vállaltad és vállalod e feladatkört.”
Marinovich egyébként egy korábbi reakcióban arról is beszélt: „A Külkereskedelmi Minisztériumban és jogutódainál (…) szakmai munkát végeztem. A Veritas Intézetnél az Alapító Okiratban rögzítetteken kívül fő tevékenységemnek az Antall és a Boross kormány tevékenységének szakszerű feldolgozását és bemutatását tartom. Megítélésem szerint a 35-40 évvel ezelőtt végzett munkám és a jelenlegi nincs ellentétben egymással.”
