„Végselejt lett most Margó néni is”

„Senki sem olyan reménytelenül rabszolga, mint aki tévesen szabadnak hiszi magát.” (Johann Wolfgang von Goethe)

Tiborc a gyárban – a Magyar Hang álruhás tudósítót küldött egy magyarországi gyárba, hogy tájékoztasson minket arról, milyen is az élet a szalag mellett a XXI. században. Második rész.

Az első munkanapokon a gyárban hideg volt, mert a gépek még nem tudták felfűteni a csarnokot. Ahogy a legtöbb üzemben, úgy nálunk sincs fűtés, egyszerűen azért, mert nem kell: a gépek így is ontják magukból a meleget, ami télen kellemessé, nyáron viszont elviselhetetlenné teszi a munkát. Így aztán a téli leállás alatt, ami egybeesik a karácsonyi ünnepekkel, a gyárban alaposan lehűl a levegő. Ilyenkor karbantartást végeznek, így biztosítva az egész éves zökkenőmentes termelést. Azonban váratlan helyzetek mindig adódnak, főleg az év elején, amikor még nem tökéletes a működésük. Ez történt most is.

– Rendszerhiba! Állítsd le a szalagot! – mondja nekem egy fiatalember, akiről később megtudom, hogy a részleg egyik vezetője. Gondolhattam volna, hogy amolyan főnökféle, hiszen eddig csak mítingelni láttam. Miután kikapcsolom a gyártósort, kicsit tanácstalanul nézek a többiekre, hogy most mi lesz.

– Várunk! Addig is telik a munkaidő – jön a válasz. Szokatlan a csend, hisz a gépek mindig zúgnak, most azonban csak az emberek beszélgetését lehet hallani. A szalag melletti monoton mozdulatok tulajdonosain most látszik először, kik is ők: anyák, apák, szeretők, testvérek, barátok. Ahogy beszélgetünk, felfigyelek egy mondatra, amely szinte minden melós szájából elhangzik: „ha még jövőre itt leszek”. A többség persze itt lesz. A miértre Feri adja meg a választ.

– Tudod, ha már elég idős vagy, akkor megtanulsz nem ugrálni. A melód nem a legjobb. A fizetésed sem lesz több. De változtatni már nincs erőd. Nem akarod otthagyni a biztosat, és megszokod az itteni rendszert. Különben is hitelem van, a kölykök középiskolába járnak… nehéz. Az sem könnyíti meg a dolgokat, hogy miközben nem becsül meg a munkahelyem, ugyanúgy nem tisztelnek otthon sem. Még a gyerekem sem. Valahol belül érzem, és ez a legrosszabb, hogy a fiam szégyell engem. Nem keresek jól, azt is rengeteg túlórával, így nem látom, hogyan nő fel. Nem vagyok vele, hisz korán jövök, későn megyek. Ha nagy ritkán beszélünk, mindig azt mondja, hogy ő nem akar itt maradni, rabszolgának tart. Nem kellett ehhez a törvény. Ez fáj a legjobban. Hogy a fiam tart rabszolgának.

A melósok többsége egyébként nem háborodik fel a túlóra lehetőségén, egyszerűen azért nem, mert már rég megszokta, szinte az életük részévé vált. Megtakarításaik nincsenek, csak számláik, amelyek aztán szükségessé teszik a túlórát. Így tudják fenntartani azt az életszínvonalat, amely a további leszakadást teszi elkerülhetővé.

A túlóra mellett van még egy esélyük a túlélésre: keresni egy olyan jövedelemkiegészítő tevékenységet, amely biztosítja az életben maradást. Kora tavasszal a gyümölcsültetvényeken metszenek, s ahogy az idő jobbra fordul, egészen az őszi mezőgazdasági betakarításig napszámban dolgoznak. Természetesen a gyári melójukkal párhuzamosan. Ennél a cégnél, ahol dolgozom, közel ezer ember áll alkalmazásban. Ez az ezer ember tulajdonképpen egy jól működő piacot alkot, ahol termékeket, szolgáltatásokat lehet vásárolni. Kínáltak már nekem megvételre dohányt, pálinkát, kolbászt, csokoládét, Ukrajnából becsempészett gyógyszert (nyugtatókat és fájdalomcsillapítókat), ruhát, különböző kozmetikai szereket. Még drogot is, a herbáltól egészen a kokainig. De utóbbiaknál is jobban meglepődtem, amikor a csodabalzsamot emlegették.

A gyárban egyetlen dolog van, ami tényleg kötelező, ez pedig a munkavédelmi cipő használata. Ez alól még a gyárigazgató sem kivétel. Persze furcsán néz ki, amikor megjelenik öltönyben és acélbetétes munkavédelmi bakancsban, de ez a szabály történetesen rá is vonatkozik. Ez a fajta cipő nagyon merev és zárt, és bizony egy idő után – nincs ezen mit szépíteni – büdös lesz.

Erre találták ki a csodabalzsamot. Az ember szépen bekeni vele a lábát, és eltűnik a kellemetlen szag. A csodabalzsamot bolti forgalmazásban nem lehet kapni. Egyszerűen azért nem, mert nem emberi lábra készült. Pontosabban nem az élő emberek lábára. A csodabalzsammal házaló melós mesélte, hogy portékáját a sógorától szerzi be, aki egy hullaházban dolgozik, és ha nagy meleg van, esetleg egy áramszünet, ezzel a balzsammal tudják a kellemetlen szagokat ideig-óráig megfékezni. Kijelenthetem, hogy a termék ugyanúgy beválik a mi üzemünkben, mint a hullaházban.

Miközben áll a gépsor, és beszélgetünk, a csoportvezető jelenik meg, aki arra kéri Marika nénit, hogy menjen fel az üvegpalotába. Üvegpalotának a gyár azon részét hívjuk, ahová a hozzánk hasonló egyszerű emberek csak akkor mennek fel, ha leszámolnak vagy ha kirúgják őket. Marika néni meg is rémül kicsit, de hamar megnyugszik, amikor közlik vele, hogy csak az éves „ius murmurandi” ideje jött el, amit egyébként sem kell komolyan venni, ez csak formaság.

– Hiszen tudja, Marika néni! Ilyen a rendszer! – mondják neki az éppen meghibásodott és ezért aztán álló rendszerről, miközben kísérik felfelé.

Néhány perc múlva, amikor visszaérkezik, egy fiatal lány, aki még soha sem járt odafent, megkérdezi:
– Na, milyen volt?
– Jó. Fentről láthattam a lenti nyomorúságot – hiába, az egy más világ, pedig csak egy üvegfal választ el bennünket egymástól. Marika néni mindig elégedetlenkedik, valószínűleg éppen ezért esett rá a választás: most morgolódhatott szabadon.

– Sokat gondolkodom azon – mondja –, hogy mi a fenét keresek én itt. Hiszen ha otthon közmunkás lennék, nem jönnék ki rosszabbul. Többet lehetnék a gyermekeimmel. Amivel többet keresek itt, annyival többet is hordok be. De nem kellene hajnalban kelnem, nem kellene hétvégén dolgoznom, nem kellene túlóráznom. A polgármesternek sok földje van, munka lenne mindig – így mondta, szó szerint. Teljesen természetesnek vette, hogy ő közmunkásként nem a falu, hanem a polgármestere földjén fog dolgozni.

– Volt itt egy fiatal srác – veszi át a szót Bandi bácsi –, egy igazi kis árva gyerek. Megismerkedett egy lánnyal, és az élet hamar össze is kényszerítette őket. Sokáig társbérletben laktak a városban, egy kis lakásban hatan. Mindenféle munkát elvállaltak, de így is sokszor éheztek. Aztán egyszer sikerült nekik elmenniük.

– Hova? – kérdem.
– Az teljesen mindegy! Valahova, el innen. Évekig nem hallottam felőlük. Tavaly tudtam meg, hogy most Angliában élnek. Ott is sokat dolgoznak, de jól vannak. Már nem éheznek. Örülök, hogy nekik sikerült. Mi nem voltunk bátrak. Itt maradtunk. Közel a hatvanhoz, fizikailag lerongyolódva.

A hosszú, és már-már kínos csöndet egy ősz hajú asszony lassú léptei zavarják meg. Margó néni tizenöt éve dolgozik itt, szótlanul, kitartóan. Az emberek tisztelik szerénysége, tisztessége miatt. Az időszakos, minden évben esedékes szakorvosi vizsgálatra megy. Margó néni életkorában ezeknek a vizsgálatoknak egyre nagyobb a tétje. Az üzemorvos ugyanis nem más, mint a cég egyik főmérnöke, akinek feladata a meghibásodott emberi alkatrészek észrevétele. Bizony van olyan, hogy a hibás emberi terméket nem lehet vagy már nem érdemes megjavítani. Egy bizonyos kor felett, ha már elég évet töltöttél a szalag mellett, eközben gyermeket neveltél, gondoskodtál a családodról, eljön az idő, hogy az ember végselejt lesz, mint egy rosszul sikerült munkadarab.

Az lett most Margó néni is. Hiába szolgálta a céget, anyagfáradás miatt a főmérnök selejtes terméknek nyilvánította. Beszélik, hogy leszázalékolják, pedig csak két éve lett volna a rendes nyugdíjig. Rendszerhibák áldozata lett ő is: másfél évtizedet töltött, használódott el itt, de úgy, hogy ezért már rendes nyugdíj nem jár neki.

Most ott áll a folyosón bizonytalanul, zavartan. Tekintete homályos, a szeme mintha könnyes lenne. Két nejlonszatyor van a kezében, ez minden, amit magával visz. A gyárigazgató elsétál mellette, nem köszön, még a fejét is elfordítja. Azt sem tudja, ki ő, hogy ki az a Margó néni. Ő addig is áll a folyosón, várakoztatják. Az üvegfalon keresztül látszik, hogy bent a vezetők jókedvűek, nevetgélnek. Pedig látják, hogy kint vár valaki.

Közben érkezik a hír, hogy a rendszerhiba elhárult, a rendszer újra működik. Lehet újra termelni. Hamarosan újra felzúgnak a gépek, és vége lesz a csevejnek, de addig egy fiatal srác az okostelefonját nyomogatja, zenét keres. Rövid időn belül megszólal a System of a Down száma, a Fuck the System. A szalag újra elindul, a rendszer pedig köszöni, jól van. Semmi olyasmi nem történik vele, amit az örmény–amerikai zenekar javasolna a dalában.

Közreműködött: Tompos Ádám

Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Hang 2019/5. számában jelent meg, 2019. február 1-jén.

Hetilapunkat megtalálja az újságárusoknál, vagy elektronikus formában a Digitalstandon! És hogy miről olvashat még a 2019/5. Magyar Hangban? Itt megnézheti.