„Őt csak béreljük” – Munkások, akik csak másodrangúak a gyárban és azon kívül is

A munkaközvetítő által alkalmazott emberek nemcsak a gyárban másodrangúak, hanem a gyár falain túl is. „Tiborc”, álruhás gyári tudósítónk panaszai. Az álnév egy kelet-magyarországi gyárban dolgozó férfit takar. És, hogy ki ő, és melyik üzemből küldi írásait? Kiderül a 2019. augusztus 16-án megjelent Magyar Hangból! A korábbi részeket itt és itt olvashatja.

„A hierarchiákra azért van szükség, mert nem tételezhető fel, hogy mindenki és mindig a benső etikai szabályok szerint él, és híven teljesíti kötelességeit. Erre végső esetben kényszeríteni kell őket, világosan megfogalmazott szabályokkal, és be nem tartásuk esetén szankciókkal. Ez a gazdaságra nézve épp úgy áll, mint a társadalom egészére nézve.” (Francis Fukuyama: Bizalom)

A minap munkavédelmi szabálytalanságot követtem el. Nem viseltem védősarut, amely, nevével ellentétben, nem véd meg semmitől. Viselése kifejezetten zavaró, felcsatolása pedig csak viszi az időt. Most is csak azért említem meg, hogy egyáltalán létezik ilyesmi, hogy szemléltessek valamit, aminek egyébként semmi köze sem a védősaruhoz, de még a munkavédelemhez sem nagyon. Ez pedig a gyárban uralkodó hierarchia, a kasztrendszer.

Tiborc a gyárban - álruhás tudósítónk elmeséli, milyen az élet az üzemekben | Magyar Hang

A melósok többsége vidéki, sokan órákat utaznak, hogy munkakezdésre beérjenek.

Amikor ugyanis észrevették, hogy mulasztottam, megjelent a sorunk mellett egy hölgy, akinek öltözködéséből rögtön kiderült, hogy messziről, az irodistákat a melósoktól elválasztó üvegfalon túlról érkezett hozzánk. Ő a munkavédelmisek főnöke. Több hónapja dolgozom itt, egyébként ugyanennyi ideje nem hordok védősarut sem, de sosem láttam még őt. Most sem beszéltünk, csak végigmért, aztán távozott. Kis idő múlva újra megjelent a csoportvezetőm és a részlegvezetőm társaságában. Megálltak a közelemben, de ők sem szóltak hozzám, azt viszont hallottam, hogy rólam beszélgetnek.

– Őt csak béreljük – mondta mentegetőzésképpen a részlegvezetőm. Vagyis mivel én nem vagyok a gyár közvetlen alkalmazottja, ezért velem aztán felőle bármi megtörténhet. Eddigi ittlétem alatt is éreztem, de most már bizony pontosan tudtam, hogy magam is az üzem piramisának alján foglalok helyet.

Végül is ugyanaz, mint odakint, a falakon kívül. Vannak emberek fent, az üvegfal másik oldalán, és vannak emberek idelent. A szabályok felülről lefelé íródnak, betartásuk, következményeik a hierarchia alsóbb részeit érik csak el. A melóst behívják szondázni, a főnököt soha, a melós kapkodva eszik, főnöke ráérősen, nyugodtan. Ha én elkésem, megdorgálnak, ha ő késik: „hát istenem, előfordul”.

De nemcsak az üvegfal osztja ketté a gyárat, a munkástársadalomban sem egyenlő mindenki. Hiszen ebben a kasztban legfelül helyezkednek el a gyár állandó alkalmazásában lévő dolgozók. Közvetlenül utánuk pedig a cég alkalmazásában ugyan, de csak meghatározott idejű szerződéses jogviszonnyal rendelkezők tábora. Ezeket követi a különböző munkaközvetítő, munkakölcsönző irodáktól és cégektől bérelt emberek csoportja. E csoport is két részre osztható, főállású és diák munkavállalókra.

„Végselejt lett most Margó néni is" | Magyar Hang

Tiborc a gyárban - a Magyar Hang álruhás tudósítót küldött egy magyarországi gyárba, hogy tájékoztasson minket arról, milyen is az élet a szalag mellett a XXI. században. Második rész. Az első munkanapokon a gyárban hideg volt, mert a gépek még nem tudták felfűteni a csarnokot.

A határozatlan időre szerződött, a gyár alkalmazásában álló melósok között vannak olyanok, akik hosszú évek óta dolgoznak jelenlegi helyükön. Ők mindössze a teljes állománynak úgy húsz százalékát alkotják, míg a többiek, a közvetítettek, nagyjából kétévente cserélődnek. Több ilyen „vándormadárral” beszéltem, akik azt mondták, azért kénytelenek váltani, mert előző munkahelyükön a vállalat szerződött bérmunkásként alkalmazta őket, így folyamatosan rettegtek, hogy a szerződésük lejárta után az utcára teszik őket. Most abban bíznak, függetlenül attól, hogy ismét munkaközvetítő cégen keresztül kerültek ide, hátha egy idő után átveszik őket. Teljesen reménytelenül bíznak, de ezt senki nem mondja a szemükbe.

Ezek az emberek kimaradnak abból a kevéske pluszból is, ami az állandó alkalmazottaknak jár. Egy apró figyelmesség karácsonykor, jutalmak, a legtöbb gyárban a bónusz, és az a fajta biztonságot adó nyugalom, amelyet az állandóság és a folytonosság jelent.

A munkaközvetítő által alkalmazott emberek nemcsak a gyárban másodrangúak, hanem a gyár falain túl is. Mivel nem rendelkeznek állandó munkahellyel, semmilyen formában nem igényelhetnek hitelt. Így számtalanszor előfordul az, hogy valaki, aki egy adott cégnél dolgozik immáron több éve, egy televíziót sem tud megvenni részletre, mert bár mindig is dolgozott, alkalmazása határozott idejű, nem pedig határozatlan.

Az alacsonyan képzett, megtakarításokkal nem rendelkező, a szegénységi küszöb szintjén élő emberek kiszolgáltatottsága nem ismeretlen a gyár vezetői előtt. Mivel tökéletesen tisztában vannak a közvetítettek anyagi helyzetével, a végletekig kihasználják ezeket az embereket. Lojalitást, a munka és a minőség maximumát várják el, cserébe viszont állandó fenyegetést, nevetséges fizetést, túlterhelést, az empátia teljes hiányát adják.

Létezik persze szakszervezet, de azt sem a cég vezetése, sem a kormány nem veszi komolyan, és maguk a dolgozók is feleslegesnek tartják a havi ezerforintos tagdíjat. Ráadásul a különböző munkaközvetítő cégek révén szerződéses jogviszonyban lévő emberek eleve ki vannak zárva a szakszervezeti tagságból is. Abban a városban, ahol dolgozom, több olyan vállalat is működik, amelyben a dolgozói létszám meghaladja az ezer munkavállalót. Ha a szakszervezeti tagság létszáma ezeken a helyeken meghaladná a háromszázötven főt, akkor függetlenített szakszervezeti vezetőt kellene az adott cégnek fizetnie, akinek semmilyen más dolga nem volna, mint főállásban védeni a munkavállalók érdekeit. Azonban a cégek fent ábrázolt dolgozói struktúrája ezt lehetetlenné teszi. Mivel a többséget munkaközvetítő által foglalkoztatják, be sem léphetnek.

A diákmunkások közül a magyar diákok mellett sokan (legalábbis ebben a gyárban) Nigériából, Szíriából, Pakisztánból érkeznek. Amikor egy végzős magyar vegyészmérnök lányt kérdeztem erről és a terveiről, azt mondta, hogy a Debreceni Egyetem a gyűjtőhelye a külföldi, elsősorban afrikai és ázsiai diákoknak, emiatt aztán sokszor kisebbségben is érzi ott magát.

Kisebbségi érzését az is növeli, hogy a magyar évfolyamtársai többsége nem szorul arra, hogy gyárakban dolgozzon. Az ő szülei – mint mondta – egyszerű emberek, akik nem tudják támogatni az oktatását. Így aztán más lehetősége nem lévén, akár heti négy-öt alkalommal is jön műszakba dolgozni az egyetem mellett.

– Az orvosnak orvos lesz a gyereke, az ügyvédnek ügyvéd, a vegyésznek meg vegyész. Egyre kevesebb az egyetemi hely, és az ilyenek, mint én, szépen lassan kiszorulnak. Kasztosodunk.
– Tervek az egyetem után?
– Szeretnék maradni. De…

Már közel fél éve vagyok a gyárban, és ez idő alatt több mint két tucat diákkal sikerült beszélnem, egyszerűen azért, mert ők is a gyári hierarchia alján vannak. Dobálják is őket egyik helyről a másikra, ha egy-egy részlegen hirtelen munkaerőhiány keletkezik, ezért alkalmam nyílik pár szó erejéig beszélgetni velük. Szinte kivétel nélkül azt mondták, hogy szeretnének maradni. Itthon képzelik el a jövőjüket, és itt szeretnének családot alapítani. De sosem fejezik be itt a mondandójukat, mindig jön az a bizonyos „de”.

Ha egy szinttel feljebb lépünk, akkor azt látjuk, hogy kasztosodnak a gyárak törzsállományában lévő dolgozók is. Egyrészről ott vannak a hosszabb ideje szalag mellett dolgozók, ők a hierarchia legalját foglalják el, meglepő módon ők a gyárban az abszolút kisebbség, aztán őket követik a csoportvezetők, a műszakvezetők és a különböző irodai tevékenységet végzők, és e felett a cég HR, műszaki, gazdasági menedzsmentje, valamint az őket kiszolgáló háttérszemélyzet. Az utóbbi két „kaszt”-csoportnak nem áll érdekében az erős szakszervezet működése. A legelső kasztba tartozók a csoportvezetőket, műszakvezetőket (akik tulajdonképpen a kapcsolatot jelentik a dolgozókkal) arra tartják, hogy a szalag mellett lévő emberekből kisajtolják a maximumot. Fizetésük jóval több, mint a szalagmunkásoké, viszont helyzetük emberileg talán a legnehezebb: ők az ütközőzóna. Az egyiküktől kérdeztem, hogyan bírja azt, hogy az egyik fülével a cég vezetésének elvárásait, a másikkal a szalagmunkások napi panaszait hallgatja.

– Egy bizonyos idő után az egész teljesen érzelemmentes, már-már rutinszerűvé válik – mondta, hozzáfűzve, hogy ha nem így lenne, akkor pillanatok alatt elveszítené az állását.

Akár én is elveszíthettem volna az állásom a védősaru fel nem vétele miatt, hiszen a kasztrendszer alján vagyok.
– Most csak szóbeli figyelmeztetésben részesítem, kérem, használja a védősarut. Nemrég volt a baleset-megelőzési nap, ott volt? – kérdezte az üvegfalon túlról érkezett hölgy.
– Igen – feleltem.
– Akkor hallhatta az igazgató urat, milyen nagy hangsúlyt fektetünk a biztonságra. Azt is hallhatta, hogy nemrég történt egy halálos baleset az egyik gyárunkban. Nem szeretnénk, hogy ez itt is megtörténjen – mondta, majd köszönt, és elment.

Tényleg történt egy ilyen tragédia a minap. Az igazgató úr meg is kérte a gyár dolgozóit, hogy emlékezzünk meg a kollégánkról. Így is tettünk. A műszak megkezdése előtt fejet hajtottunk az elhunytért. Elcsendesedtünk, ahogy illik, mintegy tíz másodperc erejéig.

Közreműködött: Tompos Ádám

Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Hang 2019/11. számában jelent meg, 2019. március 14-én.

Hetilapunkat megtalálja az újságárusoknál, vagy elektronikus formában a Digitalstandon! És hogy miről olvashat még a 2019/11. Magyar Hangban? Itt megnézheti.