Van Ráckeve szélén, annak is Pokolhegy nevű városrészén egy zsákutca, ahová csak rendőri igazoltatás után lehet belépni. Meg kilépni is. Egy félmeztelen, futva közlekedő fiú azonban nem bíbelődik személyije leadásával.
– Hé, hova szalad? – kérdi tőle az egyik készenlétis.
– Vízmértékért – hangzik a szürreális válasz, de egy másik egyenruhás lusta és egyhangú kézmozdulattal jelzi: a srác rendben van.
– Mennyi ideig akarnak maradni? – kérdi tőlünk a rendőr. Kollégája közben az adatainkat ellenőrzi. A kérdésre nem számítottunk, ezért tanácstalan grimaszolásba kezdünk.
– Óvatosan odabent, valószínűleg feldúlt emberekkel fognak találkozni.
Elkomolyodva lépünk hát be a rögtönzött pokolhegyi enklávéba, ám rögvest mosolyra is fordul a szánk széle: szaladva megérkezik a félmeztelen fi ú. Valóban vízmértéket lóbál a kezében.
Drog, prostitúció és kannibálok: kérdőjelek a brutális csecsemőgyilkosság körül | Magyar Hang
A tizenegy hónapos Hanna tiszaburai temetésén csoda történt. A zsibongó gyerekek azért veszekedtek a szüleikkel, mert mind ki akartak menni a temetőbe. Hanna nagyapja, Zsigmond szerint az egész olyan volt, mintha hívták volna őket. (...) Hanna halálában az az egyetlen biztos, hogy „felnőttek bántották".
Néhány nappal korábban, egy kicsit odébb innen nem ilyen eszközök suhogtak itt a levegőben. Szablyákkal, szamurájkarddal, vasvillával, lőfegyverekkel, botokkal, késekkel indultak meg a helyiek felé a párhuzamos utca lakói. Tömegverekedés tört ki két helybeli család között, amelynek során 5 személyt állítottak elő a Terrorelhárítási Központ egységeivel közösen kivonuló rendőrök, a mentők hat autóval és két helikopterrel érkeztek. Többen könnyebben sérültek, egy személy súlyosan: őt vasvillával szúrták fejbe. Ennek kapcsán el is rendelték az egyik elfogott férfi előzetes letartóztatását.
A verekedés kapcsán egészen másfajta reakciót tapasztalni Ráckeve szívében, a Kanca kocsmában vagy a város peremén, a Pokolhegyhez közeledve, és megint mást pár házzal arrébb, a Nagy-Magyarország térképpel díszített kovácsoltvas kerítések tövében. Az ivóban a zenegépből ordító mulatós ugyan elnyomja a vendégek hangját, de feltett kezükkel és tenyerükkel egyértelművé válik az üzenetük: ők nem tudnak semmit a pár kilométerrel odébb lezajlott bunyóról, és ezt szemlátomást egyáltalán nem bánják.
Az összecsapás helyszínéhez közeledve már nemcsak rendőrségi csapatszállítóból lesz több, hanem a könnyű sétából hirtelen sietősre váltó, zavarodott tekintetű pokolhegyi lakosból is.
– Nem is igazán tudom, mi történt, és miért, meg sokat hozzátesznek a helybeliek, és sokat el is vesznek belőle – mondja ezt már „odabent”, a rendőrileg lezárt zsákutcában egy bácsi.
– Mit vesznek el belőle, és mit tesznek hozzá? – próbálkozunk.
– Rafinált! – kiált fel nevetve, majd elkomolyodva folytatja. Nézze, az emberek ilyenek. Nem tudni, mi lesz, ha beszélek. Úgyhogy inkább hallgatnék.
Haladunk hát a csendes, poros utcában, ahol eleddig szokatlan dolog történik. Nem mi szólítunk le valakit, hanem minket szólítanak le.
– Be mertetek jönni ide, csak így? – a határozott kérdés egy trikóba bújtatott, zömök felsőtest irányából jön.
– Hát, be. Miért kéne félnünk amúgy?
– Mert tízen kellett megküzdenünk úgy ötven támadóval szemben. Szóval le a kalappal a bátorságotok előtt – szól a dicséret, és bemutatkozik. Mivel nem szeretné, hogy a nevét leírjuk, ezért a továbbiakban Péternek nevezzük majd. Péter szabadkozni kezd, amiért „ilyen öltözetben” fogad minket, de hát arra számítanak most is, hogy tömegverekedés lesz.
– Akartok beszélni azzal, aki miatt az ügy kipattant? Kíváncsiak vagytok az egész hátterére? Akkor gyertek!
„Én nem vagyok állatkínzó, csak elborult az agyam" | Magyar Hang
Léna elpusztult, ezért azóta már a falunapot is elhalasztották Dencsházán. Sőt, még az egyetlen kocsma is bezárt a mintegy 500 fős baranyai településen. Léna az italbolt egyik pultosának fekete-fehér kutyája volt, akit Lajoska, egy szellemileg visszamaradott férfi csapott fejbe baltával. Tettéért a Dencsházáról szárnyra kelt szóbeszéd szerint italt, krumplit, és húst kapott.
Követjük, aztán kérésére megállunk az árnyékban, és amíg nem jön a célszemély, szétnézünk. Ez a hely már Pokolhegynek is a pereme. Elfeketedett kémények magasodnak a feketén és üresen tátongó ablakok felett, amitől csak még színesebb lesz az a néhány zöldalma- vagy lazacszínű ház, amely a közelben áll.
Megjön a „célszemély” is. Nagy forradás éktelenkedik a homlokán, úgyhogy adja is magát az első kérdés.
– Nem mostani, régebbi ez már. Úgy tíz évvel ezelőtti. Ez a friss – mutatja sebcérnából készült varkocsát a tarkója felett. Péternek is van ilyenje. Mostani az is.
– Jöttem hazafelé a bátyámtól. Én nem is tudtam, hogy köztünk bármi nézeteltérés lenne az ottaniakkal, de egyszer csak arra lettem figyelmes, hogy jönnek. Az egyiknél egy cső, a másiknál egy kard. És akkor hátulról leütöttek.
– Na de mi volt a problémájuk?
– Hát ezt én is szeretném tudni, haragban nem voltam velük. De ők mégis fejbe vertek vascsővel, megrugdostak, aztán elgázoltak kocsival. Elvitt a mentő, de kijöttem saját felelősségemre, mert nem szeretem a kórházat.
– Ő volt az egyik harcos a tízből – fejti ki a részleteket Péter, de mindjárt siet leszögezni, hogy ez volt a verekedés egyik előzménye, nem pedig a kábítószer, ahogy az újságok írták. Több lapban is megjelent ugyanis, hogy a két család között azért pattant ki a viszály, mert az egyik família tagja rosszul lett a másik társaságtól vásárolt kábítószertől.
Az ügy háttere kapcsán Vereckei Zoltán alpolgármester drogügyletet emlegetett, Kovács Gyula helyi roma politikus pedig egy azóta törölt videóban szólította fel a dílereket, hogy álljanak le a méregkeveréssel. Péter szerint azonban ez nem igaz.
„Ma az én gyerekem, holnap egy magyaré" | Magyar Hang
Egy Versace-mintás konyhaasztalon heverő pénzköteg és az arról készült fotó vezetett el minket Tarnaörsre, ahol aztán egy másik ebédlőasztal mellett kötöttünk ki. Azon viszont nem felstószolt húszezresek álltak, hanem kettétépett és görcsös mozdulatokkal szétsatírozott papírlapok. Az asztal mögött velünk szemben egy lány ül, ő készítette a rajzokat.
– A mieink közül az ügy összes résztvevője önként ad vért, hogy bebizonyítsuk, nem kábítószerezünk. Mi dolgozunk – szögezi le, majd megjegyzi, – Pokolhegyen „jelen van a drog, de az elmúlt napokban nem futott össze senkivel, aki kábítószerezett volna. Úgy 1500 lakosból 8-an, ha foglalkoznak vele.
– Árulják vagy használják?
– Fogyasztják, így pontos.
Péter az ügy háttereként a hatalmi harcot jelöli meg.
– Ők évek óta sanyargatnak minket.
– Hogyan sanyargatják az ittenieket az ottaniak?
– Nem minket, hanem a kisebbeket. Megfélemlítik, bántják őket, több családot megvertek. Hárman-négyen vascsövekkel verik őket.
– Rendszeresen?
– Hát, olyan havonta kettő belefér.
– És miért történik mindez? Uzsora miatt?
– Erőfitogtatás ez. Semmiféle uzsora nincs itt. A mi utcánkban csöndes baráti viszony van a szomszédok közt, még szóváltás sincs. Sokan dolgoznak, ahogy tudnak, akár feketén is, nem akarnak itt mást az emberek, csak eltartani a családjukat.
Péter szerint a többségi társadalom megítélése az utóbbi 5-6 évben sokat javult, „próbálnak integrálódni a környékbeliek”, a vállalkozások is egyre több romát alkalmaznak. De vendéglátónk úgy véli, félő, hogy mivel ők még mindig „környezetük foglyai”, aminek főként a Pokolhegy név az oka, most is rájuk fog égni megint.
Megjelenik aztán a „másik személy is, aki szintén kiváltója volt az eseményeknek”. Atlétában jön ő is, bocsánatot is kér az öltözékéért. Az oldalát fogja, és közben fújtat.
– Már nem nyilall, csak szúr – mondja nevetve, és persze így még jobban fáj neki. Több bordája eltörött, de még a verekedés előtt. Ő is hazafelé tartott, amikor tüzet kért és kapott, majd minden előzmény nélkül rámentek.
– Fával, ököllel és lábbal kaptam, meg ki tudja, mivel. A két, már említett támadást béketárgyalás és egy bocsánatkérés követte. Majd két nap múlva jöttek a szomszédból szablyákkal, husánggal, vasvillával és lőfegyverekkel.
– És így, sérülten vett részt az összecsapásban?
– Természetesen. Kicsit rosszabbodott is a helyzet, nehéz most levegőt venni.
Péter úgy sejti, az „ő csapatukból öten sérültek könnyebben”. Egy személy súlyosabban, ő az, akit vasvillával fejbe szúrtak.
– Annyi métert toltuk őket hátra, ahányan voltunk.
– Mi adott erőt ehhez?
– A halálfélelem. Ne vicceljetek, hát ránk jöttek felfegyverkezve annyian, hogy mindünkre voltak vagy tízen. És a saját elhagyott fegyvereiket fordítottuk ellenük, a vascsöveket és a kaszákat. Ez egy óriási bravúr volt. Ehhez képest a mieink saját lábon szálltak be a mentőbe.
Péternek is beszakadt a feje. Kiszökött a kórházból egy véres pólóban és alsóban.
– De ne kérdezd, mivel csaptak meg.
Nem kérdeztem, mivel ütöttek.
– Van még néhány zúzódásom, de a legnagyobb sérülésem az lelki. Fel vagyok háborodva, iszonyatos csalódás volt, hogy megszegték a békeszerződést.
Megnézzük a balhé helyszínét is. A kivert fogaknak már nincs nyoma, ahogy eltűntek a töltényhüvelyek is. A vérre már csak egy-két sötétebb folt meg egy kerítés tövében ottfelejtett rongy emlékeztet.
A bunyóra meg persze a rendőrautó az utca elején. Péter kaján vigyorral bocsát utunkra, amikor előadjuk neki, beszélnénk a másik családdal is. Azt a környéket ugyanis vagy háromszor annyi zsaru őrizte, mint a csendes pokolhegyi zsákutcát. Nem is jött erre senki, csak egy törött kezű fiú sietett el mellettünk. Nem tudjuk, megvolt-e minden foga, mert a száját szorosan csukva tartotta. Sőt, még a szemét is lesütötte.
Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Hang 2019/36. számában jelent meg, 2019. szeptember 6-án.
Hetilapunkat megvásárolhatja jövő csütörtök estig az újságárusoknál, valamint elektronikus formában a Digitalstandon! És hogy mit talál még a 2019/36. számban? Itt megnézheti!
