Maratoni utazás a Kamilla IC-n a szegénységbe

Japánban a Sinkanszen 500-as sorozatú vonatok végsebessége akár 320 kilométer is lehet óránként, de a menetrend szerint „csak” 300-zal közlekednek. Évtizedek óta. Világszerte számos hasonló példa van nagysebességű vonatokra, Magyarországon viszont – hiába a XXI. század – még van olyan megyeszékhely, ahová csak átszállással lehet elvonatozni. És persze nagyon lassan. Ez hely nem más, mint az ország egyik legszebb – fekvésű – városa, Salgótarján.

Filozófiai alapvetésként felvethetnénk, egyáltalán szükség van-e közvetlen vonatkapcsolatra a főváros és a megyeszékhelyek között, hiszen busszal is oda lehet menni, de sokan vallják, hogy a civilizáció fokmérője – a hétvégi házak mellett felhúzott stadionok mellett természetesen – a flott tömegközlekedés is.

Budapesttől 20 kilométerre lakom, a budai oldalon, ez a távolság hozzáadódik a menetidőhöz. Autóval oda a sztrádának köszönhetően úgy 20 perc az út, ha nincsen éppen csúcsforgalom. Az egyszerűség kedvéért a nullás kilométerkövet vettem alapul a számításoknál.

Salgótarján autóval tőlünk 133 kilométer, útvonaltól és tervezőtől, forgalmi helyzettől függően úgy 1,5 órányi utazás. Ha a fővárostól számolom, akkor negyedórával rövidebb. Ehhez képest a MÁV útvonal-tervezője két fő opciót dob fel annak, aki Salgótarjánba szeretne utazni: vagy 4,5, vagy 3,5 óra az út, de 6 óra 35 perces kirándulást is lehet választani, ez utóbbit négy átszállással. Az előzőek két vagy három átszállással abszolválhatóak. Külön szépsége a tarjáni vonatkalandnak, hogy felújítási munkálatok miatt Hatvanig vonatpótló busszal kell menni.

Sínre pottyantós, avagy merre halad a magyar vasút? | Magyar Hang

Nagy tervek, guruló forintok címmel indult sorozatunkban hazai fejlesztésekkel kapcsolatos hiányosságoknak, be nem tartott ígéreteknek járunk utána.

Nagyon ritkán utazom vonattal. Nem úri huncutságból, de ha például el kellett menni Salgótarjánba egy lakossági fórumra – ahol 2016-ban Semjén Zsolt korteskedett az időközi polgármester-választási kampányban Simon Tibor Fidesz–KDNP-jelölt mellett – akkor nem volt vonatos lehetőség. Most sincsen. Mert a késő estébe hajló lakossági fórum után egy könnyed 6 óra 6 perces utazás várna az emberre, hajnali 4.35-ös Budapestre érkezéssel. Különben meg már ezer éve, egyedülálló fiatalként sem érte meg a vonatozás: ha Fityisz kutyámmal utaztunk Budapestről, akkor az ő metrójegyei, és a kettőnk retúr vonatjegye drágább volt, mint ugyanaz autóval, így első munkahelyemen (a szépemlékű Magyar Nemzetnél) eltöltött első év után vettem egy autót. Ez nem az akkori fizetés nagyságát, mint inkább a húszéves, már senkinek nem kellő Zastava értékét jelzi. Ezzel együtt ma is sokan vannak, pláne Salgótarjánban vagy a térségében, akik egy rohadó, a bontó előtti utolsó hónapjait töltő autót sem tudnak megvenni. Így kénytelenek félnapokat vonatozni.

Otthon megterveztem az útvonalat, most meg értetlenül állok kicsiny városkám vasútállomásának jegypénztárában, mert a kasszásnő szerint nem létezik a Kamilla IC, amelyre szeretnék helyjegyet, pótjegyet meg minden egyebet vásárolni. Csupa olyan dolgot, amelyet alapáron tartalmaznia kellene a viteldíjnak – ha az egész nem a lehúzásról szólna. A nő még a monitort is felém fordítja: „Nincs ilyen vonat, láthatja.” Ennyire nem lehetek hülye – fut át az agyamon, de elhiszem, mégis.

Fejcsóválva várom az első vonatot, megdöbbenve írom fel jegyzetfüzetembe, hogy pontosan érkezik. Régen kegyetlenül sokat vonatoztam, ilyen akkoriban csak úgy fordulhatott elő, hogy az előző járat késett. Most nem. Van fejlődés! Vagy vannak véletlenek. Az ingázó járatra felszökellve megnyugszom: ha más nem, hát az utasok szokásai a régiek: mindenki a maga mellett lévő ülésre teszi a táskáját, így sokan állnak. Megyek végig a szerelvényen és nem hiszem el, hogy ez még mindig így van. Megállok egy táskás ülésnél. Nézem a gazdáját, a fiatalember rám néz, jelzem a pillantásommal, hogy mi a szándékom, elfordítja a tekintetét. Leülök a sporttáska mellé, a fickó teljesen fel van háborodva. Azután undorodva elteszi a táskát, én meg 10 perc vonatozás után mizantróp leszek.

Végül nem csalódom a MÁV-ban: a távolság kicsi, a Déli pályaudvar a negyedik megálló, az elméletileg bő negyedórás úton sikerül vagy tízperces késést összegyűjtenünk. Rohanás a Keletibe, hátha mégis létezik Kamilla IC. Létezik! Ki van írva. Gyorsan veszek pótjegyet, helyjegyet, mit tudom én, mit még. A pénztárost megkérdezem, büfékocsi van-e a vonatpótló buszon. Olyan viszolygással néz rám, mintha követ tettem volna a sínre siklatási szándékkal. Vagy mintha én lennék Matuska Szilveszter. A Hatvanba tartó busz a Keleti oldalából indul, a táv futva alig két perc. Márpedig futni kell a késés miatt, és mert otthon nem tudtam megvenni a pótjegyet.

Szerencsére a Kamilla IC-nek elkeresztelt busz is késik, a sofőr kikéri magának, hogy neki mutassam meg a passzusaimat, erre három kalauz is ott van a megállóban. Akik viszont nem szállnak fel. A vonatpótló egészen pontosan félházzal közlekedik, minden páros ülésen csak egy-egy ember ül, nyilván ők is mizantrópok, megértem. Szerencsére a sofőr is az, ebben a közegben hülyén venné ki magát, ha valaki kedves lenne. Hatvanba érkezve fél centire rááll egy eltévedt, a tiltó tábla ellenére a buszok megállójába keveredett autóra. Nevetve mondja leszállás után a kollégáknak, hogy „ez a balfék sem fog többet idejönni”. Közben aprócska nagymamák próbálják kiráncigálni a bőröndjeiket a csomagtartóból. A sofőr ezzel nem törődik.

Információs ablak nincs, a jegypénztárnál kérdezem reménykedve: „Kezét csókolom, mikor megy Salgótarjánba a következő gyorsvonat?” Az SZTK-keretes szemüvegű hölgy pillantása majdnem olyan lesújtó, mint a valóság: „Salgótarjánba csak személyvonat közlekedik!”

Nagyon éhes vagyok, a hatvani pályaudvar félreeső zugában megtalálom a restit, amit úgy hívnak, Hetven. Simán lehetne Nyolcvan is, vagy Nekem nyolc, szendvicset ugyanis nem tartanak. Egy utazókra szakosodott helyen. Vagy errefelé mindenki hozza magával otthonról a lesütött csirkét, meg a cipót, mint a régi szép időkben?

A vonat egy, az orosz államadósság fejében érkezett Uzsgyi, nevezik még Téglának, Putyin Expressznek is. Utaskényelmi és műszaki szempontból is rossz, és nemcsak koszos, de kívülről vedlik, és úgy néz ki, mintha az égiek lekávézták volna – hogy finoman fogalmazzak.

Az utasok is olyan kopottak, mint a szerelvény. Sokan mackónadrágosak, bár velem átellenben egy takaros nagymama ül és kötöget. Vagyunk úgy tizenöten. Nézelődnék kifelé, de az ablak átláthatatlanul párás, pedig süt a Nap és nincs reggel. Lassan hozzásimulok a vonat észveszejtő tempójához, ami talán 40 kilométer is lehet óránként és bambán nézek magam elé.

Az egyik állomáson anyuka száll fel, vásárolni voltak Down-szindrómás gyerekével. Hátizsákban a megvett holmi, az anya kerekes szatyorral szokott jönni, de ezt most a gyerek miatt nem lehetett. „Szar a közlekedés – mondja, de a vásárlási lehetőség még szarabb nálunk”. A gyerek valami miatt kisebb dührohamot kap, az anyuka segélykérően néz körül, mintha bárki más jobban meg tudná oldani a helyzetet, mint ő. A gyerek magában beszél, idővel megnyugszik, azután leszállnak. Egy faluban, a párás ablak miatt nem látom, hol, felszáll egy férfi. Indulás után rögtön azt kéri a kalauztól, álljunk meg, mert a biciklijén felejtett egy fontos iratot a szatyorban. Kis színjáték, a kalauz fontoskodik, a férfi könyörög – nem állunk meg. Miután a vonat nagyjából minden bokornál megáll, alig néhány kilométert kell visszagyalogolni – bólogatnak néhányan a többi utasok közül.

A nógrádi táj szívbemarkolóan gyönyörű. A falvak nem azok. Kiütközik a szegénység szinte minden házon. A különbség csak annyi, hogy van a tisztes kopottas, meg az ordító nincstelenség. Ide kell jönni, látni kell, és érteni lehet: aki másfél milliót sem látott még soha egyben, az nem érti sem a 150 milliót, sem a 15 milliárdot.

A kalauz, mivel alig van dolga, itt-ott leül, és cseveg kicsikét. Megkérdez egy 20 év körüli utast: „Iskola jól megy, Sanyika?” „Jól, Tibor bátyám.” Zötyögnek még együtt picit, de már nem szólnak, azután elköszönnek.

Nagyjából sikerül tartani az eredeti tervet, az út 3 és fél óra helyett 3 és háromnegyed. A Hatvantól Salgótarjánig jövő vonat közvetlenül a város főtere mellett áll meg. Sok a koldus az összesen két vágánnyal rendelkező pályaudvar mellett, egy ránézésre mindenórás várandós nő cigarettázva álldogál a járda szélén. Egyre kínzóbb az éhségem, útközben kinéztem magamnak a Nemzeti Önkiszolgáló Éttermet – a neve alapján biztos valami NER-es hely –, hogy majd ott harapok valamit. Az egység délután fél háromkor zárva, a személyzet már takarít. Nem baj, úgyis sietni kell haza, mert az út fele még hátravan.

Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Hang 2019/14. számában jelent meg, 2019. április 5-én.

Hetilapunkat megvásárolhatja az újságárusoknál, vagy elektronikus formában a Digitalstandon! És hogy mit talál még a 2019/14. számban? Itt megnézheti!