„Mészáros az új Csekonics”

Nem vagyok én Csekonics! – tartja a közmondás, amit olyankor mondanak a műveltek, amikor ész nélküli költekezésre buzdítják őket. Az ember nem is gondolná, mennyire aktuális ez most, amikor az állami tulajdonú Mezőhegyesi Ménesbirtok vezetősége 800 millió forintos közbeszerzést ír ki a birtokon szándékolt beruházások tervezésére. Azon a birtokon, amit Csekonics József (1757–1824) alapított – saját kezdeményezése nyomán – II. József császár 1784-es rendeletére.

Az irat – mármint az európai közbeszerzési rendszerben 2019 május végén megjelent tender – szerint a birtokon termálvizes fürdő, 4 csillagos szálloda, lelátós prémiumlovarda, verseny-kézilabdapálya, két squash- két kosárpálya, edzőterem, fitneszterem, wellnessrészleggel felszerelt konferencia- és rendezvényterem, golfklub és kisvasút is épülne, miközben egyébként az utóbbi hónapokban 70 embert küldtek el a cégtől.

„A ménesbirtok menedzsmentjénél elgurult a gyógyszer. Teljesen elvesztették a realitásérzéküket” – mondta a ménesbirtokot kormánybiztosként felügyelő Lázár János a tervekről. Hozzátette, ennek személyi következményei is lesznek, felmentéseket kezdeményez a menedzsmentben, és azonnali hatállyal visszavonja a kiírt közbeszerzést.

A mezőhegyesi Éva csárda legkevésbé egy csárdához hasonlít, de ez legyen a legkevesebb. A B menü rántott gombafejek „körettel” és tartárral.

– Milyen körettel? – kérdem.
– Nem tudom, majd megnézem – válaszolja a konyha ablakán át vendégtérbe kukucskáló szakácsnő.

Itt megszakad a párbeszéd, a pincér végül hasábburgonyát hoz. A személyzet tagjai és a vendégek közben azon vitatkoznak, hogy ki a hülye. Az egyik ugyanis azt állítja, hogy nemrég esett az eső a hivatalosan öt-, a helyiek szerint legfeljebb háromezer lelkes városkában, amely a szíve mélyén még mindig egy falu.

– Hülye vagy, nem esett. Mostantól inkább igyál kávét – javasolja neki egy nagyfröccsös alanyi meteorológus a pultnál. Azután kiderül, hogy van olyan része a falunak, ahol esett, meg olyan is, ahol nem. Ezek most Mezőhegyesen a legfontosabb kérdések.

– Én a ménesbirtokon voltam délelőtt, ott nagyon esett – vetem közbe. Úgy néznek rám, mint egyszeri kormánybiztos a közbeszerzési értesítőre, de azután megenyhülnek. Kérdezem, mit szólnak a nagyszabású tervekhez. Egy emberként legyintenek.

– A polgármester teszetosza – mondja az egyik (azt most nem feszegetem, hogy ez állami beruházás lenne, nem önkormányzati), még a füvet sem képes lenyíratni, pedig mindig mondom, nem jó, mert átázik a gyerekek cipője. Különösen ilyen zivatarok idején.

– Kisvasút? A fiam mondta, biztos Felcsúton lesz a végállomása – viccel félig egy anyuka, aki csak egy kávéra szaladt be egy közeli irodából. – No de, hogy golfpálya? Olvastam a Facebookon, mit mondott a Lézer Jani, szerintem ezeknek tényleg elgurult a gyógyszerük. Tudod, mi kellene ide? Egy uszoda.
– Elég lenne egy medencécske is – veti közbe a konyhás néni, aki megint kikukucskál.
– És, mondjuk, ha esetleg megcsinálnák a Makó felől bejövő utat – veti fel az anyuka. – Ez lenne a minimum. Érted, mentőautó meg minden. Nekem már mindegy, mindkét gyerekem Belgiumban van, ha a férjem megkapja a 35 éves jubileuma utáni jutalmat, húzunk innen a ’csába.

– Mit fogsz csinálni? – érdeklődöm.
– Takarítani. Egy barátnőm kint van, nagyon jól keres.

A ménesbirtok a város központjában van. Mezőhegyes tulajdonképpen a birtok köré nőtt, sajátos szerkezetű település, gyönyörű parkokkal. Az országban fejüket egyre több helyen felütő holland betelepülőknek (migránsok!) kiváló helyszínt kínálna, de az isten vádlija mögött van, a román határ mellett, rossz közlekedéssel, távol mindentől: nem jön ide a kutya sem. Hétköznap pláne senki, most legalábbis én vagyok itt az egyetlen vendég.

Téblábolok kicsit, senki nem foglalkozik velem, jobb ötletem nincsen, bemegyek a központi épületnek kinéző Nonius Hotelbe. Mezőhegyes négy lófajta kitenyésztésével büszkélkedhet. Ezek a furioso-north star, a gidrán, a mezőhegyesi sportló, valamint a híres nóniusz fajta, a szálloda – régen kaszárnya volt – erről kapta a nevét. A több mint 200 éves, szépen felújított épületeket hatalmas őspark veszi körül. Az alföldi táj szépsége, az erdők, a vadászati lehetőségek a ló és lovas turizmus, valamint az agrártörténeti emlékek sokasága mindazok számára vonzóvá teszi a kisvárost, akik szeretik a természetet és a csendes nyugalmat. Ezt nem én mondom, a birtok honlapjáról másoltam ide. Szeretem a csendes nyugalmat, pláne az agrártörténeti emlékek sokaságát, ezért a recepciós asszonyt a lehetőségekről faggatom.

– Bemehet az istállóba, és megnézheti a kocsimúzeumot.
– Ennyi?
– Ennyi. Ha két nappal előre bejelentkezett volna, akkor lovagolhatna is.

A futószáras lovaglás amúgy 3000 forint lenne fél órára, az egyéni lovaglás 6000 forint óránként, a hintón kocsikázni 4500-ért lehet. Nem marad más, mint az istálló meg a kocsimúzeum. Ezzel megint nem vagyok népszerű, a recepciós asszonynak számlát kell írnia a 200 forintos belépődíjról, valamint be kell szólnia az étterem konyhájára: – Icukám, vendég jött, ki tudsz ülni a helyemre, amíg én kalauzolok?

Ki tud. A kocsimúzeum egy ámulat. Vastagon megéri a 200 forintot: erős félhomály, áll benne úgy 17 kocsi, köztük vagy 5 egyforma szán és úgy 12 egymásra hajazó fogat. Információs tábla sehol, az ember bemegy, néz, bólogat, és annak örül, hogy szárnyalhat a fantáziája. Mivel van kísérőm, kérdezek.

– Ezek a kocsik honnan vannak, tessék mondani, országos gyűjtés? Helyi?
– Nem tudom – válaszolja unottan a recepciós asszony. Csak akkor villan meg pajkosan a tekintete, amikor arról kérdezem, mi volt ez az épület eredetileg:
– Hát, ilyen fedezőterem.
– Hogy a kancák és a mének itt, évszázadokon át?
– Igen, igen.

Bemegyek még az istállóba, ott – nem lep meg – lovak vannak, és sötétség. Később két munkással is sikerül beszélgetni, mindketten nagyon örülnek a tervezett fejlesztéseknek, egyikőjük sem tudja, hogy a dolgot – egyelőre – lefújták. Pedig jó volna ide egy kis élet – mondják –, az újabb munkahelyeket hozhatna ide.

– Lehetne füvet nyírni a golfpályán?
– Ja, valami ilyesmi.

Meg, mondjuk, vehetnének föl ide néhány embert, száz éve sokkal több állatgondozó jutott a lovakra, mint most, pedig hagyománytiszteletből azóta sincsen semmi gépesítve.

– Ekkora testbe csak két deci narancslé? – kérdezi kicsivel később a Virág presszó apró csaposa, pajkosan mosolyogva. Nem jut eszembe frappáns válasz, inkább rákérdezek a golfpályás-kisvasutas tervekre.
– Ide? Ezek nem normálisak. Legföljebb majd a Mészáros Lőrinc helikopteren jön golfozni – mondja egy arc sört döntve magába, akkora alkarral, mint a combom.
– Tudod, mi kéne ide abból a 800 millióból? Néhány munkahely, mert az itt nincsen.

Közben befut a pulthoz egy idős úr – kockás ing, a legfelső gomb is begombolva, bolyhos mellény, legolcsóbb sör. Megvárja, amíg akkurátusan leszámolják neki a visszajáró 15 forintot, majd így szól, magyarázólag: „Hát igen, Mészáros az új Csekonics.” Csak az nem mindegy, melyik. A közmondásokban emlegetett Csekonics ugyanis nem a ménesbirtok alapítója, József, hanem annak dédunokája, Gyula, hajdani országgyűlési képviselő, sportvezető, lótenyésztő, akiről így írt a Pesti Napló 1918. szeptember 22-én:

Hárommilliós kártyaveszteség. Sokat beszéltek mostanában arról, hogy gróf Csekonics Gyula a Jockey-klubban hazárdjátékon hétmillió koronát vesztett. Sokan elszédültek, amikor olvasták, hogy a magyar mágnás kártyán ily hatalmas összeget vesztett el, hétmilliót, amelyből jó néhány rokkantat lehetett volna földhöz juttatni, pár száz hadiárvát tisztességesen fölnevelni. Egyik bécsi lap most azután megnyugtatja a csodálkozókat és fölháborodottakat: a gróf „csak” hárommilliót vesztett. Azt az összeget sem hazárdjátékon, hanem szolid, kommersz játékon, mégpedig nem is egy estén, hanem sok héten át minden este tartó játékon. Ellenfele nem kereste tehát olyan könnyen ezt a sok pénzt, hanem szorgalmasan és hosszasan kellett dolgoznia érte. A különbözetet minden este fölírták, és csak akkor számolták el, amikor gróf Csekonics már megelégelte a veszteséget. A hárommilliót egyébként már ki is fizette a nyertesnek, aki valószínűleg egészen kellemesen töltötte a kártya mellett az estéket.

Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Hang 2019/23. számában jelent meg, 2019. június 7-én.

Hetilapunkat megvásárolhatja az újságárusoknál, valamint elektronikus formában a Digitalstandon! És hogy mit talál még a 2019/23. számban? Itt megnézheti!