Kempőce nem létezik. Közjogi értelemben legalábbis nincs ilyen település, minden más szempontból viszont kristálytisztán látszik, hol is van Kempőce, és kik is azok a kempőciek. Mindennek megértéséhez vissza kell néznünk 1940-ig. Az időutazásban elsősorban a lovászi származású Jánosi Ferenc volt a segítségünkre, aki maga is az olajbányászatban dolgozik, ahogyan korábban szülei, nagyszülei is. Másodsorban pedig az ötvenes években épült kultúrház, ahol évtizedek óta szervezik a bányásznapokat, és ahová ezért tértünk be mi is.
A terem közepén ülünk le, nagyjából egyenlő távolságra a helyi emberekről mintázott, szocreál domborművel díszített erkélytől és a színpadra feszített bányászjelképtől, a keresztbe tett kalapácstól és csákánytól. A pódium másik oldalán egyébként ott van Lovászi arany-fekete alapra helyezett pajzsa is, benne a lóval és a szőlővel, és nem maradhat el az olajbányászatot jelképező félköríves, fekete csík sem. Kezdődhet az időutazás:
– Papp Simon geológusmérnök mutatta meg, hol is kell itt lefúrni. Történt ez 1940 júniusában, s aztán az egyes számú kutat a későbbi gyakorlattól eltérően nem is Lovászi 1-esnek, hanem Simon 1-esnek nevezték – meséli Jánosi Ferenc. Papp ötlete nyomán több mint 470 kutat létesített itt a Magyar–Amerikai Olajipari Rt. (MAORT), és a későbbi jogutódok, valamint az itteni mezők nemcsak mennyiségben, minőségben is nagyon erősnek bizonyultak. Ráadásul alacsony pakuratartalma miatt azonnal lehetett is a járművekbe önteni a termelvényt. A második világháború alatt, amikor jöttek a német és a szovjet tankok, ez meg is történt: közvetlenül a kútból, egy az egyben beletöltötték a lovászi olajat a harckocsikba.
– Azért is húzódtak el itt a csaták 1945 tavaszán, mert a németek sokáig tudták tartani magukat. Az itteni csapatoknak ugyanis nem kellett üzemanyag-utánpótlást biztosítani. Még Hitler is mondta állítólag, hogy amíg lehet, Lovászit tartani kell – mondja idegenvezetőnk.
A második világháború idején történt még valami, ami Lovászit feltette a térképre, ez pedig a település legnagyobb és leghosszabb ideig tartó gázkitörése volt. Hetekig lángoszlopként égett az egyik kút, amelyet az Olaszország felől érkező amerikai bombázók már messziről láttak. Innen tudták, hogy még tíz perc repülés, és Budapesten vannak, ahol bombázhatnak. Még Sopronból is látszott a lovászi fényoszlop. Ez a kitörés csodával határos módon egyetlen halálos áldozatot sem követelt, pedig az olajbányászatban épp ez a legnagyobb veszélyforrás. Az olajbányászat áldozataira a településen fekete kopjafa emlékezik, amely teteje lángcsóvát formáz.
És akkor nézzük az érem másik oldalát. Az olaj elképesztő tisztasága és bősége megnyitotta az utat a pazarló rablógazdálkodás előtt: mind a németek, mind az oroszok azon voltak, hogy minél gyorsabban minél több olajat termeljenek ki. A kapkodás miatt ekkoriban több millió köbméter gáz ment a levegőbe, ennek következményeként el is vizesedtek a kutak, úgyhogy a kilencvenes évek közepére Lovásziban fel is hagytak az olajtermeléssel, mert addigra már nem volt gazdaságos. Mire pár esztendő múlva újra megérte volna bányászni, már leszerelték a Dallas főcíméből is ismerős bólogató szivattyúkat, olajbányász szleng szerint a himbákat.
Azt hitték Hitlerék, hogy óriási kincset rejt a magyar föld | Magyar HangMa már csak két ilyen himba található Lovásziban. Az egyik annak az iskolának az udvarán van kiállítva, ahol annak idején az volt a hivatalos köszöntés, hogy „Jó szerencsét!”. A másik, már jócskán rozsdásodó darab a település határában áll, magányosan. – Innen hogyhogy nem vitték el a himbát, amikor leszerelték a többit?
– Itt nagyon szem előtt van – mutatja Jánosi a nádtetős pincéket. Jánosi szerint az 1940-től felfedezett olajmennyiség 60 százaléka még mindig odalent van, tehát 50 év alatt a felét sem tudták kibányászni. Így is három generáció számára biztosított szinte kánaáni gazdagságot Lovásziban az olaj.
– Ez egy szegény vidék volt. Kis parcellákon földműveskedtek a parasztok, akiknek a szomszéd megyékbe kellett summásmunkára (mezőgazdasági bérmunka – a szerk.) járniuk, hogy kihúzzák valahogy a telet – idézi fel nagyapja generációjának kilátásait Jánosi Ferenc, 1940-ben megváltásként jött az olaj. Szinte beszippantotta a bányászat a helyieket, elsősorban azokat, akik a rokonszakmákban voltak jártasak: kovácsokat, molnárokat, cséplőgépeseket. A szaktudás mellett persze kellett a fizikum is, hiszen 80–100 kilós termelőcsöveket megmozgatni két embernek is becsületére vált. Itt kérdezünk rá idegenvezetőnknél, ő is a munkájának köszönheti-e kipattanó erekkel beszőtt, szikár karját, de – szerényen hárítva – nagyszülői adottságnak tudja be. Ma már amúgy is szinte minden gépesített az olajbányászatban.
Az olaj megjelenése előtt itt egy reggeltől estig tartó napszám 60–70 fillér volt, a MAORT-nál már az órabére volt ennyi a munkásoknak. A szakemberek egy pengőt kerestek meg óránként, „úriemberek lettek azonnal”. Ráadásul az amerikaiak nagyon megbecsülték őket, nemcsak az amerikai munkakultúrát honosították itt meg, hanem az infrastruktúrát is hozták magukkal: ikerlakásokat, mérnöklakásokat építettek, de úgy, hogy nem lógtak ki a göcseji környezetből. És volt bennük meleg víz, gázfűtés, fürdőszoba, parketta – mindez 1941- ben, amikor a falu másik részén még zsúpos házak álltak. Ez volt az angol „tábor” szó nyomán csak Kempnek nevezett Lovászi. A falu mai határait 1964-ben „nyerte el”, ekkor egyesült Lovászi a szomszédos Kútfejjel. Ami szintén az olaj miatt történt: a két település területén helyezkedtek el a mezők.
A fejlesztések és a jólét hamar meglátszott: nyílt itt húsbolt, élelmiszerbolt, könyvesbolt, éttermek, büfék, vasbolt, ruházati üzlet, zöldséges, gyógyszertár, orvosok rendeltek itt. – Politikai szempont volt, hogy ez a bányász- és határtelepülés sosem szenvedhet hiányt semmiben. Úgyhogy amikor az ötvenes években tombolt a hiánygazdaság, itt akkor is tökéletes volt az ellátás – idézi fel az aranykort Jánosi. Az elvtársak aggodalma érthető volt: nem tartották érdemesnek élelmiszerhiánnyal felbőszíteni sem a hadiüzemnek minősülő munkahelyen dolgozó bányászokat, sem a határra vezényelt ávósokat. Részben a hely és az idő teszi érthetővé azt is, hogy miért kellett ide a ma már torzóként álló ávós laktanya mellett tatabányai bányászokkal, köztük két, minőséget garantáló sztahanovistával légvédelmi óvóhelyet építtetni. Az építkezések már 1944-ben elkezdődtek, és a magyar Maginot-vonal részeként folytatódtak, de igazából a hidegháborús paranoia és az „imperialisták láncos kutyájától”, Titótól való félelem miatt lett ekkora az egy kilométer hoszszú, 1200 fő befogadásra alkalmas, akkor 2 millió forintba kerülő bunker.
A tőzeges illemhellyel, gumitömítéses zsilipajtóval és kisebb műtétekre alkalmas bunkerkórházzal ellátott betonlabirintusnak persze nem tett jót a rendszerváltás: számos eleme a közeli MÉH-telepen kötött ki. Ám a fémtolvajok nem tudták elrontani sem az atmoszféráját, sem az akusztikáját, amit a Zalaszentbalázsi Népdalkör huncut nótája mutatott meg nekünk igazán.
Ilyen az élet az „erdélyi Eldorádóban", ahol az aranyért még Mihai Dumitrescut is eltették láb alól | Magyar Hang– Még megvan a gyógyszertárunk, a fogorvos kijár ide, és orvosunk is van, hála Istennek. Az üzletekből már csak az élelmiszerbolt van meg, a többi dolgot vagy más településről, vagy az internetről szerzik be a lovásziak. Ezeket már túlhaladta a kor – így idegenvezetőnk.
A letűnt gazdagság még ma is téma a faluban. Ha nem is oly nagy forrása a feszültségnek, mint egykoron, de azért az egykori kútfeji részen ma is felemlegetik a „Kemp”, a „kempiek” vagy a „kempőciek” jólétét.
Jánosi Ferenc most is kihúzza magát, amikor arról mesél, annak idején az olajmezőkről úgy mentek haza az első generációs olajbányászok, hogy büszkeségből magukon hagyták piszkos, feketéllő munkaruhájukat. Jánosi Ferenc pajkos mosollyal megjegyzi, „praktikus okokból” tartják szombatonként a bányásznapokat: a nagy sikerű lovászi bányászbálokon ugyanis jelentős szerepet játszott például a rummal felütött bányászkávé. Nem véletlen, hogy 1963- ban, amikor zalai turnéján idelátogatott Kádár János, a renitensebbeknek „nem volt kötelező” megjelenniük. Más jeles alkalmakkor voltak az itteni strandon tornászlányok, birkózók is, és bokszversenyeket meg focikupákat rendeztek a helyi csapatoknak. Aztán jött a Déryné Színház esti elő adása.
– Ma már a fél falu szüretel ilyenkor, másik fele Ausztriában dolgozik – halljuk a pultnál, ahol talán nincs is már bányászkávé. Körülöttünk kifestett arcú gyerekek rohannak, az iskola mellett kiállított himba mögött Ronaldo-mezben passzolgat pár srác, estére pedig a fellépők technozenéjét kékes neonfények kísérik, megfestve ezzel a lovászi művelődési ház fekete-vörös, csákányos-kalapácsos bányászzászlóját.
Fent azonban, a helytörténeti kiállítás fényképein rendületlenül merednek ránk a markáns arcú, barkós, keménykötésű kempőciek, mindnyájuk tekintetében ott a büszkeség. És még a ruhájuk sem piszkos.
Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Hang 2019/39. számában jelent meg szeptember 27-én.
