Kipukkadt lufiktól színes a nyíregyházi Huszártelep egyik közkútját körbefolyó pocsolya. Kicsi tócsa ez, mégis pancsoló, mezítlábas cigány gyerekek zsibongásától hangos. Szemben az egykori laktanya tiszti házainak csupasz, ablaktalan falai meg a Viola utca düledező otthonai.
Megszokott életkép ez, a nyár elején mégis egész másként festett a kék kút környéke. Néhány héttel később már persze nevetve mesélik a helyiek, hogy „nagy volt ám a sorban állás” és hogy „meghordták a kádat is”, de amikor a felhalmozott tartozásra hivatkozva másfél napra elzárták 48 telepi családnál a vizet, méghozzá a legnagyobb hőség idején, nem volt ilyen derűs a hangulat.
– Többéves probléma ez már – mondja Glonczi László egy jókora levegővétel után. A Hátrányos Helyzetű Családok Országos Egyesületének helyben lakó elnöke volt az, aki más nyíregyházi központú civil szervezetekkel leült tárgyalni Kovács Ferenc polgármesterrel és a Nyírségvíz Zrt. vezetőségével. – Tisztában vagyok vele – így Glonczi –, hogy a Huszártelep 50–60 százaléka tartozik, de hosszú távon szeretek gondolkodni.
„Ma már ketten vagyunk csak az utcában, akik műveljük a kertünket, a többi már tiszta dzsumbuj" | Magyar HangA jogvédő ugyan azt vallja, mindenkinek kötelessége fizetni, de megértette tárgyalópartnereivel, hogy ha az itt élők nagy része 50 ezres közmunkabért kap, abból nem lehet 100–200 ezres vízdíjat megelőlegezni. Ezért azt a megoldást javasolta, ami egyszer már bevált itt, az egykor „Guszevről”, a kommunista propaganda által kitalált orosz tisztről elnevezett telepen. A lakbért is úgy fizetik itt ugyanis, hogy minden lakó megállapodik a vagyonkezelővel, hogy mennyit tud fizetni. Glonczi László indoklása tömör, és vitatkozni is nehéz vele: rövid távon úgysem térül meg a kár, hosszú távon azonban lehetséges. Ráadásul szerinte ha el is zárják a vizet, attól még nem fog befolyni a 12 milliós tartozás. – Volt, aki 800 ezres mínuszból már félmilliót visszafizetett közmunkával – mondja. – Hiába, itt így fest egy sikertörténet.
Pedig ha a Huszártelepen lezajlott programokat és az egykori klastromból lett szegregátumra fordított integrációs forrásokat nézzük, akkor nem szabadna ilyen sivárnak lennie ennek a sínek mögé suvasztott világnak. Sorolni kezdjük az évszámokat, mikor milyen felzárkóztató foglalkozássorozat indult itt meg, mire Balogh Artúr, a Roma Munkaadók és Munkavállalók Szabolcs-Szatmár-Bereg Megyei Szövetségének elnöke közbeszól. – A 2011-esre emlékszem. Még mondta is az uniós biztos, hogy „remélem maga is része lesz a projektnek”.
Nem így alakult, Balogh ugyanis nem lett a nyíregyházi cigány kisebbségi önkormányzat tagja. Most amiatt aggódik, hogy kivel egyeztetik le Nyíregyházán azt a hároméves lefutású, 1,7 milliárd forintos integrációs programot, amelynek keretében egyrészt megújítanak egy-egy házat a Huszártelepen, másrészt felszámolják a város úgynevezett Keleti telepét.
– Akiket onnan kitelepítenek, azokat szeretnék ide integrálni, viszont a két lakótelep más környezet, más kultúra. Nagy eltérések vannak cigány és cigány között, ahogy magyar és magyar között is megvan ez persze – vázolja fel a helyzetet. Aztán keserűen felcsattan: „Szívesen láttam volna itt egy raktárt, mondjuk, ahová a romák elpakolhatják a télire szedett fát.”
Bogdán László: Ketyeg már a cigányplutónium | Magyar Hang
A Láthatatlan Magyarország Facebook-csoport a 2019-es év civil polgármesterének választotta meg Bogdán Lászlót, Cserdi polgármesterét. Ezen apropóból beszélgettünk a baranyai településvezetővel.
Követjük tekintete irányát. Egy üres, füves udvart látunk, mögötte összegraffitizett betonfalat, amelyből rozsdás vasak állnak ki. Meg egy frissen mosott ruhákkal megpakolt szárítót. Színes az is, mint a kipukkadt lufik a közkúti pocsolyában.
– Rettentő sok pénzt kapunk az uniótól. De hogy hova tűnik, az számomra rejtély, mert ugyan tudják, hogy vagyunk, mégis: ebbe a projektbe nincsenek roma civil szervezetek bevonva, csak – hadd fogalmazzak így – magyar szervezetek – veszi át a szót Glonczi, aki szerint a források mennyiségét ismerve „nem szabadna sem az országnak, sem a romaügynek itt tartania”. – Nem fordulhatna elő, hogy ennyi ember törvényen alul legyen. Nem törvényen kívül, törvényen alul.
Sajabó Lászlóval egy háztömbbel odébb kezdünk beszélgetni, a rácsra támaszkodik közben.
– Régen a kukákat tároltuk benne, ma kutyák fialnak bele – közli nevetve. László egyébként végig nevet, vagy legalábbis somolyog a bajsza alatt. Akkor is, amikor azt mondja, igaza van azoknak, akik kikapcsolták a vizet, és akkor is, amikor csak kurtán annyit jegyez meg, hogy „hosszú” lenne belemenni, miért nincs a legtöbb házban egyéni vízóra. És mosolyog akkor is, amikor elárulja, hogy 1966 óta lakik itt.
– Akkor még nem volt rezervátum ez a telep.
– Milyen volt? – kérdezzük.
– Hát szép. Itt még virágoskertek voltak például – mutat két ház közé, ahol most egy szétmart betondarab áll. Talán asztal lehetett pár éve.
– Mikortól lett belőle „rezervátum”?
– Olyan 70 körül. Itt tanárok, ügyvédek, katonák laktak, aztán jött egy árvíz, és elkezdtek beköltözni a környékbeli házakból.
Kmetty Mónika a közelben lakik, a néhány éve áthelyezett, most épp térdig érő gazban, üresen álló közösségi ház mellett. Ő az egyetlen ember, aki szeret itt élni az általunk megkérdezettek közül, pedig tíz év alatt sok minden megtörtént már vele. Ellopták a ruháit például; nevetve kimondott szavainak az ad nyomatékot, hogy gyorsan ránéz üresen álló, összeragasztott szárítójára.
– Jó itt, hát itt tud spórolni az ember, csak ötezer a lakbér, a városban ennél sokkal több lenne – állítja.
Mónika egyébként a Dália utca pár éve felújított házainak egyikében lakik. A vajszínű, műanyag nyílászárós, fémtetős házakban sem fenékig tejfel az élet. Erről árulkodnak a feketéllő kémények, a raklapból tákolt kerítések, és hogy a névtelenséget kérő lakók szerint néha még a kétezer forintos lakbérrel is elmaradnak. És hiába vannak már itt is kártyás, feltöltős vízórák, bizony kijárnak a közkútra vízért az asszonyok. – Ötezerrel töltöttem, de már kevés van hátra belőle – meséli.
Az egykori tiszti házakban, amelyeken nincs már sem ajtó, sem ablak, több családnak nincs ilyen gondja. Az ő lakásukban nincs víz. Igaz más sem nagyon. Sem bútorok, sem falak. Ők mindenféle nyilatkozattól elzárkóznak, a többiek csak név nélkül, legfeljebb keresztnévvel nyilatkoznak.
– Patkányokkal alszunk, patkányokkal eszünk – foglalja össze Anikó, aki rögvest szabadkozni kezd: pedig nem vagyunk koszosak. Nem azok: megmutatja a lakását, amely hangulatos kisvendéglő benyomását kelti. Viszont több kisvendéglővel ellentétben itt tényleg lehetne a földről enni.
– Valahogy nézzünk ki – szól a magyarázat, mert hát hiába a napi több doboz fertőtlenítő: ide is jön a patkány. Anikó attól sem boldog, hogy hamarosan érkeznek a Keleti telepen élők is.
– Ők még alávalóbbak, mint mi, már elnézést, hogy így mondom.
A folyosó másik végén egy furcsa tákolmányt veszünk észre. Jókora lyuk éktelenkedik a tégláig mart falon, elé heverőt illesztettek be, a heverőn pedig műanyag kád áll. A sarokban lakóktól tudjuk meg, mi ez az egész.
– Életveszélyes. Azért van idetámasztva, hogy ne essenek le a gyerekek. Volt már rá példa, hogy kizuhant valaki.
– Életben maradt?
– Életben, de eltört a keze – feleli, mire mi már Tappancsot, a fekete akitakölyköt figyeljük, aki a heverőnek támasztott szemetet kezdi túrni. Szél fúj be az ablakon. Most jólesik.
– Így vagyunk ám télen is, szabadon.
– Fával fűtenek?
– Sajnos igen, de az ajtó-ablak huzatos, télen beesik a hó. Csak ígérgetnek, hogy ekkor lesz felújítás, meg akkor lesz, de látják: nem lett.
Látjuk, persze. Csak az ajtót meg az ablakot nem. Nincsenek.
– Tőlünk nem kötötték ki a vizet, mi fizetünk, de van egy véleményem az ügyről – újságolja Horváth Vilmosné. Ő hetvenezer forint vízdíjat fizetett ki, minden hónapban tízezrével. Szerinte az a baj, hogy a telepiek előbb fizetik meg a kamatos pénzt, mint a vizet. – Persze sokszor nem kapunk segélyt, úgyhogy sokunknak marad a kamatos pénz.
Aztán Horváthné gyorsan tisztázza magát: ő kamatos pénz felvétele helyett takarítani jár, abból fizeti autószerelőnek készülő fia majdani költségeit is. Nagyot sóhajt, mintha a továbbtanulás baj lenne. Kiderül, nem ez Horváthné gondja. Hanem a „keletiek”.
– Itt a cigányok egybe lesznek téve. Nagy verekedések lesznek.
– Miért?
– Mert a keletiek nem jönnek ki a guszeviekkel.
– Hogyhogy?
– Nem tudom. Sok a szinyós köztük.
– Szinyós?
– Hát kábítós. Figyelni kell majd a gyerekekre. Fogni kell őket, hogy ne másszanak bele ők is.
A gyerekek egyelőre azonban még csak a közkút melletti pocsolyába másznak bele, viháncolásuk kicsit színezi is Horváthné egykedvűségét. Ugyanis utolsó kérdésünkre, miszerint lát-e reményt arra, hogy egyszer majd visszafizeti teljes tartozását, egy szempillantás alatt rávágja, hát azt ő nem tudja. Hozzáteszi viszont, hiába mentek el a telepről egy csomóan, „főleg magyarok”, dolgozni itt is lehet, „csak akarat kell hozzá”. És persze nem árt, ha van vízellátás.
Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Hang 2019/30. számában jelent meg, 2019. július 26-án.
Hetilapunkat megvásárolhatja az újságárusoknál, valamint elektronikus formában a Digitalstandon! És hogy mit talál még a 2019/30. számban? Itt megnézheti!