Tölgyessy: Orbán nevét ma jobban ismeri a világ, mint egykor Puskásét

Az Ellensúly című közéleti folyóiratnak adott terjedelmes interjút Tölgyessy Péter, ebben szokása szerint elemezve Európa elmúlt száz évét, leszakadásunk okait, a Kádár-rendszer bűneit és azt, milyen következményekkel jár a ’89-es nyugati konszenzus bűnbaknak való kikiáltása. A korábbi SZDSZ-elnök és fideszes képviselő a frissen megjelent számban beszélt arról is, hogy szerinte az Orbán-rendszer után egy új rendszerváltás jöhet.

A harminc éve történt rendszerváltásról Tölgyessy úgy látja, az kevesek ügye volt, a többséget inkább az ausztriai bevásárlás mozgatta meg. A politikai változásokat az emberek kétkedve figyelték, és úgy gondolták, majd elviselik ezt is. Aztán a nyugatos konszenzust nagyon hamar felmondták a vezető pártok is: Csurka István a nemzetépítő állam igényével lépett fel, az MSZP kádári magatartásmintákra épített. „A szélesebb közvélemény sosem érezte sajátjának a harmadik köztársaságot” – szól Tölgyessy megállapítása. Miután pedig jött a békeidőben legnagyobb gazdasági visszaesés, az emberek végleg elpártoltak az új rendszertől, és a sérelmi politizálást folytató erők felé fordultak. A pártok pedig ki is használták ezt: „A hatalom megszerzése és megtartása végett egyre több határt hágtak át. A saját tábor legnyilvánvalóbb vétkei is bagatellnek tűntek az eredendően bűnös ellentábor megállításának kívánalmához képest.”

Tölgyessy az első világháború utáni osztrák köztársasággal látja a párhuzamot. Az új demokrácia ugyanis nem igazán kívánt államalakulatként indult, szenvedéstörténetként folytatódott, majd két közéleti blokk engesztelhetetlen polgárháborújának terepévé vált. A 2010-es Orbán kormány aztán egy második rendszerváltásba vágott bele, míg a Parlamentbe eleve csak olyanok jutottak be, akik a ’89-es nyugatos konszenzust többé vagy kevésbé tagadták.

Az elemző úgy látja, eleve rossz az a kérdés, hogy ki miatt nem értük utol Ausztriát, és a térségből senki nem érte utol. Még Csehország sem, miközben 1938-ban lényegében Ausztria szintjén volt. Annak a felelőssége már értelmesebben vizsgálható, miként előzhetett meg minket Lengyelország, az „aránytévesztő felelősségkeresés” viszont Tölgyessy szerint csak növeli a bajt.

A nyugatos megoldásokat bírálók eközben, ha kritikájuk másfelől érkezik is, visszaigazolják a Fidesz-rendszer eredetmitológiájának kiindulópontját. „2010 új rezsimalapítóit kifejezetten segíti a maguk rendszerváltásának igazolásában, hogy ennyi irányból támadják a ’89-es intézményeket. Számukra a lényeg az, hogy oly sokan eleve hibásnak, elrontottnak vagy rossz irányba fordulónak mondják már az indulást is” – jegyezte meg Tölgyessy. Pedig nemzetközi összevetésben nézve a helyzet bonyolultabb, és bár 2002 és 2012 között lemaradtunk, de előtte és utána is jobban teljesítettünk. Ettől még tény Tölgyessy szerint, hogy a kudarcunk nemzetközi térbe helyezve is kudarc, és a magyar harminc év Kelet-Közép-Európa sikertelenebb feléhez tartozik.

Az elemző meglátása szerint kettős folyamat zajlott, 1989 váratlanul kinyitott előttünk egy kaput, amit a másik kezével be is zárt. Ugyanis: „Ugyanaz a történelmi folyamat szabadította ki országunkat a társadalmi rendszerek világméretű mérkőzésében alulmaradó szovjet birodalom kötelékéből, amelyik visszahozta a világkapitalizmus versengésébe az addig a kommunizmus egyik legrútabb változatával kísérletező Kínát, a korábban harmadik utas Indiát és a többi új feltörekvő államot.” Nemcsak a közepesen fejlett országok felzárkózását nehezítették meg ezek az ázsiai versenyzők, de a Föld klímáját is tovább terhelték. Ráadásul a Nyugat is korszakhatárra érkezett, a második világháború utáni sikerperiódust követően valami más jön, így „Köztes-Európa olyannyira vágyott célja is változóban van.” A régi nyugatos mintakövetés egymagában nem lehet megoldás, bajba került a ’89-es példakép is.

Miközben azt se feledjük, hogy ha a mi történetünk kudarcos is, Kelet-Közép-Európa összességében 2004 óta az unió legfejlődőbb része. Bár a nyugati államok a világháború után hihetetlen nagy lehetőséget kaptak a fejlődéshez, amivel élni is tudtak, de a nyolcvanas évek óta többen válságba kerültek, feltörtek a rendszertagadó pártok, megingott a neoklasszikus közgazdaságtan és az angolszász demokráciaelméletek feltétlen dominanciája. A Kádár-rendszer évtizedei számunkra végzetes leszakadást hoztak, ezt mégsem látják sokan. „A súlyos, tényleges nemzetközi leszakadás és az eredményes felemelkedés személyes érzésének kiáltó ellentéte hamisítatlan hazai abszurd. Hogy az objektív rossz egyúttal mégis szubjektív jó lehet, alighanem a magyar ’89 kiinduló drámája” – mondta Tölgyessy.

Hazánkon az elemző szerint nem a korlátlanul kiosztandó ingyenpénz segítene, hanem a kivételek nélkül számon kért teljesítmény, a kiskapuzás és ügyeskedés büntetése. Jó példának tartja a futball helyzetét, amiben a temérdek könnyen jött pénz akadályozza a világos teljesítménykényszer bevezetését. Ezen túl pedig a túlköltekezés mint kádári magatartásminta is rontotta az esélyeinket. Magyarországon az is problémát okozott, hogy sosem jöhetett létre egyfajta polgári koalíció, Antall József az ő „centrális erőterével” igyekezett kizárni a szabad demokratákat, akik erre baloldali blokk szervezésével reagáltak. Lusztrációra, a kommunizmus bűneivel való szembenézésre is kevés esély maradt: „Az SZDSZ véleményformálói folyamatosan elvitatták a kormányzat demokratikus voltát, ám azt kevésbé támadták jóléti demagógiával. Horn Gyula viszont a kádári jóléti igényeket egyesítette a régi magyar sérelmi politika eszköztárával. Minden megszólalásával azt sugallta, amennyiben a kisemberekhez közelálló, szakértő kormánya volna az országnak, jóval kisebb ára lenne az átmenetnek. Az MSZP 1994-es parlamenti abszolút többsége után végképp kevés esély maradt a megfontolt történelmi igazságtételre.”

Mostanra az MSZP árnyéka önmagának, az élen a belülről zárt Fidesz van, aminek sosem voltak igazán tömegesen tagjai, inkább csak alkalmazottjai. Így foglalta össze Tölgyessy a kormánypárt politikáját: „Még a polgári köröket is tudatosan a párton kívül hozták létre, a döntéshozatalba való tényleges beleszólás lehetősége nélkül. A pártot eleve egy hallatlanul homogén csapat teremtette, mindannyian jobbára egyező kulturális közegből érkeztek, hasonló egyetemekre jártak, még családi kapcsolataik is sokban azonosan alakultak. Az első tíz esztendőben a pártot még öt-hat személy együttese mozgatta. A legzártabb férfiközösségek, szerzetesrendek, katonai harci alakulatok feltétlen bajtársiassága tartotta őket egybe. Mindez kezdettől rendkívüli hajlékonyságot adott a Fidesznek harci akcióinak taktikus végigvitelében.”

Ma pedig már ott tartunk, hogy Orbán Viktor nevét inkább ismeri a világ, mint Puskás Öcsiét. Viszont: „Személye a Nyugat régi rendje elleni kihívás egyik legerőteljesebb szimbóluma. Általa a magyar politikai elit ismét bizonyította kivételes rendszerteremtő innovatív teljesítményét. Csakhogy a magyar miniszterelnök eddigi háromszoros kétharmados parlamenti többsége utóbb könnyen bizonyulhat az országot veszélyesen félrevivő átmeneti diadalmenetnek. Amit csak egy újabb rendszerváltás hozhat ismét egyenesbe.”

A teljes interjút az Ellensúly folyóirat 2019/3-as számában olvashatják.