Kincs, ami nincs: mire megy az Ormánság rengeteg olajával?

Mariska kutya bizonytalanul tacskó, de egészen biztosan kan. Nem értem. – Nincs a történetben semmi különös, így került hozzám – legyint a gazdája, Ferenc, az Ormánságban fekvő Kétújfalu lakója. A település és a környező, mélyszegénységben élő falvak határában minden eddiginél nagyobb feltáratlan olajmezőt talált egy amerikai–magyar cég. Mindenki más Kánaánra gondolna, az itt lakók nem. Ők azt nem értik, hogy én mit nem értek, hiszen semmiben nem változott meg az életük, csak zaklatottabb lett.

A térségben évek óta folynak a próbafúrások, sőt hónapok óta több helyen kitermelés is zajlik, amiről úgy június közepéig semmit nem lehetett hallani. Az ügynek a G7 ment utána, nekik a beruházó műszaki igazgatója azt mondta, azért nem volt az olajmezőnek nagy sajtóvisszhangja, mert a vállalat nem tőzsdei cég. A Kétújfaluhoz közeli pettendi és istvándi mezőkön február végén már több mint napi hatezer hordó kőolajat termeltek. A lap számításai szerint naponta akár több mint 14 ezer hordó kőolajat lehet majd a felszínre hozni, amivel megduplázódna Magyarország kőolaj-kitermelése.

A már megindított kutakból több tíz kilométernyi kőolajvezeték szállítja majd az olajat egy Kétújfalu külterületéhez tartozó főgyűjtőbe, hogy onnan egy további tíz kilométeres vezetéken vigyék tovább Szigetvárra. Amíg a vezetékek el nem készülnek, addig kamionok szállítják a kitermelt olajat, aki megáll errefelé az utak mentén, maga is láthatja.

Sokáig a helyiek sem tudtak semmit az olajos dolgokról.

– A történet úgy kezdődött, hogy irgalmatlan nagy robajokat hallottunk – meséli Mariska gazdája, Ferenc. – Beléjük remegett a ház. Nem mondom, hogy földrengés, mert hallottuk, hogy gép csinálja, de rendesen megijedtünk. Ilyen böhöm nagy önjáró gépek mentek a földeken, rohantunk a polgármesterhez, hogy mi van. Akkor derült ki, hogy olajat keresnek, később meg az, hogy találtak is – mondja Ferenc, miközben egy legyet hessent arrébb a karjáról.

Kétújfaluban többen, köztük Ferenc is, úgy tudják, hogy a község eddig 900 millió forint iparűzési adót kapott. A férfi szerint nem valószínű, hogy a pénzből bármennyi is visszajut ténylegesen a falunak. – Karácsonykor meg húsvétkor az önkormányzat csomagot osztott, a húsvétiban volt sonka meg szalámi is, és mindenki, még a gyerekek is kaptak 10 ezer forintot. Az a nagy baj, hogy nem csak pénzt kéne osztani – mondja a könyökét vakarva –, bár jól jön minden fillér, hanem munkahelyeket kellene teremteni. Mert az itt, de a környéken sincsen.

Kétújfalu tipikus magyar falu, volt egy téesz, nagyjából mindenki ott dolgozott, aztán jött a rendszerváltozás, a téesz szétverődött, onnantól nem volt szükség emberekre. Mára nem maradt más, csak a közmunka. Ferenc keres úgy ötvenezret havonta. Remélte, hogy ebből a nagy olajos pénzből majd nekik is több jut, de nem.

József taktikai szempontból tökéletes helyen álldogál félmeztelenül: ha innen nézem, a helyközi buszra vár, ha onnan, akkor a Kastély Söröző vagy a mellette lévő Italbolt feliratú intézmény délutáni nyitására. Lehet, hogy a kettő egy, mindenesetre két cégér alatt két bejárat van zárva. Mert itt a piálásnak ritmusa van: a kocsma kétszer nyit ki, egyszer reggel, hogy baráti körben indulhasson a nap, egyszer meg délután, a felgyűlt tapasztalatok megosztására.

– Az első komoly bevétel az idei évben jelentkezett az olajosok iparűzési adójából, közel 110 millió forint – cáfolja a 900 milliós értesüléseket Klózer Gyula, Kétújfalu polgármestere. A cég megjelenése előtt ez az összeg 6-10 millió forint között mozgott, jövőre azonban arra kell számítaniuk, hogy elvesztik a központi támogatást, és szolidaritási adót kell fizetniük. Azt, hogy ezek mennyivel vetik vissza a bevételeket, szakemberek bevonásával tervezik kiszámítani.

– A helyiekkel, környező településeken élőkkel beszélgetve azt tudtam meg, hogy önöknél, illetve a környező falvakban nincsenek munkahelyek, az olajosoknak viszont nem kell a helyi munkaerő. Hogyan, milyen munkahelyeket szeretnének teremteni?
– A munkahelyek száma tényleg alacsony. A cég mindent megtesz azért, hogy a környékbeli településekről vonja be az embereket. A munkák végzéséhez egyedi, speciális szakmai tudás szükséges. Éppen ezért a tervek között szerepel a helyi olajipari felnőttképzés indítása, ennek előtárgyalásai megkezdődtek. Keresünk egyéb tevékenységi körű vállalkozókat is, akik székhelyet létesítenének, illetve saját gazdasági programot szeretnénk kidolgozni, amely csökkenti a munkanélküliséget, és a közfoglalkoztatást átalakítaná gazdasági foglalkoztatássá.

– Kétújfaluban azt mondták nekem az emberek, hogy tavaly karácsonykor és idén húsvétkor is kaptak az önkormányzattól fejenként 10 ezer forintot, illetve csomagot. Ez már az olajos pénzből volt?
– A szociális rendeletünkben szereplő lakossági támogatások az önkormányzati ciklus minden évében adottak voltak a lakosok számára. Nem a cég által biztosított összegből kerültek finanszírozásra – mondja a polgármester.

A Kétújfalutól három kilométerre lévő Gyöngyösmelléken koros asszony beszélget egy idős férfival. Ők bizakodók. Úgy gondolják, akár 20-30 évig is eltarthat a kitermelés, és remélhetőleg nagy pénzt kapnak majd a települések. Már csak az a kérdés, ezeket az összegeket hogyan osztja vissza a vezetés – teszik hozzá. És azt is mondják, hogy itt náluk a befolyt összegből már szépen el is kezdték felújítani a köztereket, középületeket. Lehet, de én csak annyit látok, hogy nagy zajjal elhúz egy kamion a helyi Református Leányegyházközség temploma mellett. És a szegénységet látom, iszonyúan lepukkant házak állnak abban az irányban, ahonnan a teherautó jött. Mint erre mindenhol, itt is sok az üres ház, ami érthető, hiszen ugye errefelé nincsen semmi, legkevésbé munkahelyek.

A térkép szerint a szomszédos falu, Pettend felé nagyot kell kerülni, de nincs ez így, megyek a kamionnal szemközti irányban, el a putrisor mellett. Meglepően jó minőségű utak szelik át a szántóföldeket: alapos tömörítés, murvás felület. Akár óránként 30-40 kilométeres sebességgel is tudok rajtuk közlekedni, bár hatalmas porfelhő jelzi, merre járok. Az, mondjuk, nagyon durva, amikor a kis falvak szűk, hajdan szekerekre méretezett utacskáin bitang nagy kamionok dübörögnek végig. Erre sokan panaszkodnak. A porra, a zajra is. Meg ugye a házakon egyre szaporodó repedésekre.

Ha a környék szomorkás volt, akkor Pettend egy igazán elszomorítóan szegény falu. Úgy 150 lélek lakja, lakosainak 70 százaléka vallotta magát cigánynak a legutóbbi népszámláláson. Néhány házikó, egy templom, más nincsen. Sem bolt, sem kocsma, sem remény.

A környező, picit gazdagabb településekhez képest ők nem kapnak iparűzési adót az olajosoktól, ahogy a két szomszédos falu, Kistamási és Nemeske sem. – Nem értjük mi ezt az egészet – mondja Lakatos Sándor, Pettend polgármestere. Szerintem az lehet a háttérben, hogy itt nincs bejelentve telephelyileg a cég, hiába vannak a kutak karnyújtásnyira a szélső házaktól. És persze hiába a kertek mögött épített új utak, az olajat Pettenden keresztül is szállítják. Ez Lakatos szerint napi 15-16 kamiont jelent. A polgármester állítja, azért sem kapnak pénzt, hogy a teherautók használják a település egyik földútját. – Hatvanezer forintot kínáltak, de mi ebbe nem mentünk bele. Pereskedni nem akarunk, mert biztos, hogy közérdekre vagy nem tudom, mire hivatkozva az olajosok javára ítélne a bíróság.

Pettend egy szem utcácskájának majdnem minden második háza megrepedt. A károkat még nem számszerűsítették. A településről senki nem kapott munkát a kutaknál, pedig ez volt minden reményük.

– Az olajosoknál dolgozók 60-70 kilométerről járnak ide melózni. Meg külföldről

– mondja Lakatos Sándor. Aki úgy látja, egyáltalán nem valószínű, hogy valaha is pettendiek dolgoznak majd az amerikai–magyar cégnél.

A falucska lakói közül senkinek nincs rendes munkája. Huszonhatan dolgoznak közhasznú munkásként, és valóban: a fű nagyon szépen le van nyírva a rozoga házacskák előtt. Vonat nincsen, ha Pettendről be szeretnék utazni tömegközlekedve a 17 kilométerre lévő Szigetvárra, akkor naponta háromszor tehetem meg, ha munkám lenne a városban, onnan visszajönni busszal nem tudnék, csak ha még fél napot ott töltök – mondja el érdeklődésemre Lakatos Sándor. Otthon megnézem a térképet, van olyan opció is, hogy az ember átballag a 3 kilométerre lévő Gyöngyösmellékre, és ott ül buszra. Így a távot 1 óra 41 perc alatt lehet megtenni.

– Mik a terveik, megpróbálnak valahol panasszal élni az elmaradt pénzek miatt? – kérdezem. – Megvárjuk az őszi önkormányzati választásokat, utána pedig ki fogunk vetni iparűzési adót, ahogyan a többi település is tette. Akkor meg fogjuk tudni, hol vannak ezek bejelentve telephelyileg – válaszolja a polgármester, amit nem igazán értek, de ez az ő dolguk.

Kint, az olajkutaknál szorgosan dolgoznak a melósok, van, ahol éppen a majdani gázvezetéket fektetik le. Ameddig ezek nem épülnek meg, a földgázt helyben elégetik, az égés dübörgő hangját Gyöngyösmelléken is hallani. Van is rá panasz, sok.

A kutak mellett egyentábla: „Veszélyes bányaüzem! Belépés csak engedéllyel!” Egyik helyen a biztonsági őr a bódéja előtt, kempingszéken ücsörög. Rövidgatya, meztelen felsőtest, láthatósági mellény, munkavédelmi sisak. Integetek, jöjjön ki. Nem jön, integet. Bemegyek, mire közli, hogy tilosban járok, sürgősen hagyjam el a bánya területét. Egy másik kútnál, a táblához viszonylag közel munkások dolgoznak egy tartálynál. Hívom őket, beszéljünk pár szót, rám se hederítenek.

Visszamegyek Kétújfaluba, a másik irányban Hobol község a szomszéd település. Látszik, hogy közelebb van Szigetvárhoz, de azért persze ez sem Monte-Carlo. Bár nem rossz a felhozatal: a Sport Presszó mellett van a Tomi Kocsmája nevű intézmény. Ahol is a törzsközönség műanyag strandpapucsban és nejlon rövidgatyában issza a sört, közben pedig a pecázásról beszélget. Nemrég irgalmatlan zivatar volt, kérdezem tőlük, itt mennyi eső esett. Egy emberként csúnyán néznek rám: – Hú, az anyja úristenit, olyan régen ülünk itt, azt sem tudjuk, hogy esett egyáltalán – mondja az egyik. Nekünk olajkutunk nincsen, de sörös az legalább van! – teszi hozzá derűsen. – Amúgy nyilván irgalmatlan pénz van az olajban, de hogy mi lófrászt sem fogunk kapni, az hót ziher – mondja új barátom, majd kiissza a sörét, és elmegy horgászni.

Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Hang 2019/25. számában jelent meg, 2019. június 21-én.

Hetilapunkat megvásárolhatja csütörtök estig az újságárusoknál, valamint elektronikus formában a Digitalstandon! És hogy mit talál még a 2019/25. számban? Itt megnézheti!