A Szakács, az Orbán, a Mága Zoltán és az ő kultúrájuk

Simán átment a kulturális törvénycsomag az Országgyűlés szerdai ülésén, ez meglepetést aligha okozott. De hogyan jutott a NER kulturkampfja – már ha ez a politikai színjáték annak nevezhető – 2010-től a hétfői tüntetésen át a törvényhozásig? Ezt foglaltuk össze.

A rendszerváltozás óta hol csöndesebb, hol zajosabb kultúrharc 2010 után új erőre kapott. A centrális erőtér állapota következtében kizárólagosan a hatalom volt képes a kezdeményezésre, a támadásra, a különösebb presztízsveszteség nélküli visszalépésekre, másoknak csupán a védekezés, illetve a fordulatok elszenvedése jutott.

Alföldi Róbert Nemzeti Színház-i igazgatóként való idő előtti megbuktatása – ezt tekinthetjük az első nagyobb attaknak – nem sikerült. Talán azért sem, mert a szélsőjobboldal ösztönösen rárepült az ügyre, a közös platform látszata pedig kínos lett volna a Fidesznek. Az Új Színház megszerzése viszont simán ment 2011-ben, az új igazgató Dörner György, a színház „intendánsa” pedig Csurka István lett, aki betegsége miatt ténylegesen már nem foglalkozhatott a teátrum ügyeivel. 2013-ban végül a Nemzetiben is megtörtént a váltás, Alföldit (teljesítménye alapján méltánytalanul) elküldték, helyére a kormány jelöltje, Vidnyánszky Attila került, akinek igazgatói megbízatása már a korábbi buktatási akciók idején is felmerült. Vidnyánszky gyorsan és radikálisan kezdte a munkát: felszámolta a korábbi társulatot, az előző korszak sokszor ellenzéki-áthallásos darabjait pedig levette a műsorról.

Mindeközben viszont a fontosabb fővárosi teátrumokat a Katonától a Vígszínházig hagyták dolgozni. Igaz, a Katona esetében 2016 tavaszán, a Bajnok bemutatója után (Pintér Béla rendezésének hősében sokan egy konkrét fideszes politikusra ismertek) a kormánysajtó nekiugrott a színháznak. „Máté Gábor méltatlanná vált pozíciójára” – írta vészjóslóan (mintha csak ma írná) a Magyar Idők, ám az igazgatót nem sikerült megbuktatni. (Ebben valószínűleg szerepet játszott a főváros akkori fideszes kulturális vezetése is.)

A kőszínházi struktúrán kívüli függetlenekre viszont szigorú ridegtartás várt. Támogatásuk a Fidesz hatalomra jutásától kezdve jelentősen csökkent. A 2010-re megítélt szubvenciót, 1,214 milliárdot a gazdasági válságra hivatkozva zárolták, majd csak jelentős késéssel és több, mint 400 millióval megkurtítva juttatták el a címzettekhez. A kivéreztetés idővel két látványos „eredményt” hozott: a Krétakör büdzséjének felét korábban az állam állta, ez 2010 után 10 százalékra csökkent, az átalakult társulat nem is élte túl a támogatás megvágását. Hasonló történt a Bodó Viktor társulatával, de emlékezhetünk arra is, Pintér Béláék egyik legjobb, 2012 őszén bemutatott előadása, A 42. hét is csupán úgy születhetett meg, hogy támogatás hiányában a színészek, a zenészek, a technikusok ingyen vállalták a próbafolyamat munkáját. 

2017 végén a Magyar Időkben megdöbbentő sorozat indult Kinek a kulturális diktatúrája? címmel. A szerző, Szakács Árpád, a klasszikus feljelentő cikkek attribútumait hozva bunkósbottal esett neki a meglehetős leegyszerűsítéssel balliberális dominanciájúnak aposztrofált irodalomnak, színház- és filmművészetnek. Nyomában számtalan epigon támadt, akik a maihoz („zaklatószínház”, „belpesti liberális fertő” stb.) kísértetiesen hasonló érveket sorakoztattak fel arról, hogy „a színház világát nagyrészt az emberi lélek sötét bugyrainak démonjai uralják”, éppen ezért „központosítani lehetne a kulturális mecenatúrára fordított pénzeszközöket is”, megfékezve ezzel „a saját hazáját gyalázó-köpködő nemzetellenes szubkultúrát”. Kétségtelen, hogy az írásokban a Fidesz szélsőséges szárnyának véleménye jelent meg, ezzel pedig a kormánypártban sem értettek egyet jó néhányan. A kórust egy idő után el is hallgattatták, a nagy kulturális forradalom ideiglenesen lekerült a napirendről.

Ám néhány hónappal később, 2018 őszén – könnyen elképzelhető, hogy kompromisszum eredményeként – újabb csapás érte a színházak függetlenségét. Megszüntették az úgynevezett taotámogatásokat, vagyis annak a lehetőségét, hogy egy cég társasági adója egy részét az előadó-művészet javára felajánlja. Bizonyos, hogy a tao segítségével a vállalkozások komoly pénzeket tudtak elsíbolni, ám ezt néhány, a csalás lehetőségét kiszűrő módosítással meg lehetett volna tartani. A taotámogatás likvidálása elsősorban a függetleneket tette még inkább kiszolgáltatottabbakká, a következmények nem is maradtak el: az új rendszer legnagyobb anyagi vesztese a markáns ellenzékiként elkönyvelt, Alföldi Róbertnek is több rendezési és szereplési lehetőséget nyújtó Átrium lett, miközben az olyan, kormánykedvencek, mint Mága Zoltán hatalmas támogatáshoz jutottak. 

A kulturális nyomulás egyértelmű színházi nyertese, az egyébiránt a messze a legkvalitásosabb Fidesz-közeli rendező, a Nemzeti főigazgatója, Vidnyánszky Attila lett. Nemcsak a kormányzat prominensei figyelik a szavát, de befolyása is egyre jelentősebb. Látványos példája ennek a Pécsi Országos Színházi Találkozó, amelynek süllyedéséhez, gazdátlanná válásához erősen hozzájárult fesztiválért folyt a harc. Az erőviszonyok már 2015-re a Vidnyánszky vezette Magyar Teátrumi Társaság javára dőltek el, az utolsó fordulat a Magyar Színházi Társaság kényszerű távozását hozta.

Most nagyjából hasonló folyamat játszódik le, mint 2017–18-ban: megindult Szakács Árpád közreműködésével a penetráns stílusú sajtókampány, hogy Gothár Péter zaklatási botrányának ürügyén felépíthessék az (idővel megpuhított) törvénytervezetet indokló hazug narratívát. Holott a javaslatot még október végén tárgyalta a közigazgatási államtitkárok értekezlete (hol voltak akkor még a „zaklatószínházak”), sőt az önkormányzati választások előtt is hallani lehetett róla.