Az oktatás lecsúszásáról, a pedagógusokat érő terrorról és a közalkalmazottakra leselkedő veszélyekről beszélgettünk Szűcs Tamással, a Pedagógusok Demokratikus Szakszervezetének elnökével, aki nemrég adta fel a szakszervezeti munkáért a tanítást és a diákszínjátszást – utóbbi annak ellenére is a legkedvesebb dolog volt számára 25 éves tanári pályáján, hogy pénzt nem kapott érte. A minap a Földes Diákszínpaddal végzett munkájáért Solténszky Tibor-díjjal is kitüntette az Országos Diákszínjátszó Egyesület.
– Tartott egy szokatlanul rövid beszédet a november végi budapesti pedagógustüntetésen, ami nem tűnt hurráoptimistának. Voltaképpen annyit mondott, hogy ha most nem indul el valami komoly cselekvés, akkor semmit nem ér az egész. Ennyire végén jár a lelkesedésének?
– Sajnálom, ha félreérthető voltam: nem azokat a törekvéseket akartam leértékelni, amik eddig voltak, csak azt mondtam, hogy ha nem tudunk erre építve hatékony lépéseket tenni, akkor súlytalanná válik az egész tevékenységünk. A beszéd rövidsége is arról szólt, hogy ne szövegeljünk, hanem cselekedjünk. Az egész magyar szakszervezeti mozgalomban 7-8 százalék a szervezettség, 300-320 ezer olyan ember van, aki nemcsak regisztrált, hanem fizető tagja egy szakszervezetnek. Az egész szakszervezetiséget meg kellene újítani, s az oktatásban sem sokkal jobb a helyzet, a megújuláshoz pedig tettek kellenek.
– A beszédéből mindenképpen azt lehetett kiolvasni, hogy most van az utolsó pillanat a cselekvésre. Annyi minden történt az oktatásban az elmúlt időszakban. Miért éppen most?
– Most helyezi el a NER az utolsó záróköveket az oktatási rendszer átalakításában, utána már nagyon nehéz lesz átállni egy normális működésre. Ilyennek látom a szakképzési törvényt is, amely kiemeli a közalkalmazotti szférából a szakképzésben oktatókat. De szerintem hamarosan nemcsak a szakképzésben dolgozókat fogják kiemelni belőle, hanem minden közszolgát. Meg fog szűnni a közalkalmazottak jogállásáról szóló törvény, és 450 ezer munkavállaló kerülhet sokkal kedvezőtlenebb körülmények közé.
– Honnan származik ez az információ?
– Belső információink vannak kormányzati hivatalokból, és nem csak nekünk. Más szakszervezetek is megerősítik, hogy létezik ilyen törekvés. Éppen ezért három hónapja nyílt levélben fordultunk Orbán Viktorhoz, hogy cáfolja vagy erősítse meg ezeket a híreket, de kitérő választ kaptunk. Indirekt utalások is vannak arra, hogy ez fenyeget: például 12 éve nem változtatták meg a bértáblát.
A szakképzési törvény lehet a trójai faló: 150-160 ezer pedagógus jelentős része, 120 ezer pedagógus közalkalmazott, és ebből most 32 ezret, a szakképzésben dolgozókat kiemelik. Szerintem ezzel tesztelik az ellenállást.
Ez mind arra utal, hogy fel akarják számolni azt a közszféra relatív jogbiztonságát, amit a legtöbb állam megad a közszolgáknak, többek között éppen azért, mert itt a bérek nem érik el a versenyszféráét. Nyugat-Európában 80-90 százalékát keresik a diplomások a közszférában annak a bérnek, amit versenyszférában el tudnának érni. Magyarországon ez az arány 60 százalék körül van, ami szomorú. A szakszervezetek közben elég régóta legfeljebb alkalmanként tudnak igazi érdekérvényesítő erőt mutatni. Ennek megvan a maga oka, például sztrájkolni szinte lehetetlen, a legnagyobb nyomásgyakorlási eszközzel nem tudunk élni. Jogszerű sztrájkot nem lehet folytatni, nem jogszerűbe pedig nincs jogunk belevinni a tagokat, hiszen az munkamegtagadás, aminek jogkövetkezményei vannak, és nem tudjuk megvédeni őket. A Kúriánál van a felülvizsgálati kérelmünk, ha onnan is visszapattanunk, akkor nemzetközi bírósághoz fordulunk.
– Mit kértek a bíróságtól?
– Azt, hogy állapítsa meg, hogy kivel kell megállapodást kötni arról, hogy mi az „elégséges szolgálatás”, vagyis milyen szolgáltatást kell a sztrájk ideje alatt is biztosítani. A PDSZ szerint ez nem a kormány, hanem annak a munkáltatónak a dolga, amelyiknél sztrájkot kezdeményeztek. Az más kérdés, hogy a sztrájkkövetelések tekintetében, például az illetménytábla emelésében már nem a munkáltató (a tankerület, a centrumok) a kompetens, hanem a kormány.
Jelenleg Magyarországon a közszférában csak úgy lehet sztrájkolni, ha az ellenérdekelt fél egyetért vele. A kormány pedig csak úgy ért egyet, a munkabeszüntetéssel, ha annak semmi kényszerítő ereje nincs, vagy még úgy sem.
Ráadásul a sztrájk körüli jogviták is elhúzódnak, mert maguk a bíróságok is folyamatosan megszegik az eljárásban rájuk vonatkozó szoros határidőket, ezért aztán addig is más dolgokkal kell előállnunk. Például egy hónapja újszerű kampányt indítottunk, a „Ne dolgozz ingyen!” kampányt, amelynek fő törekvése, hogy előbb az információk begyűjtésére, majd tettekre sarkallja a pedagógusokat. A polgári ellenállás olyan formáira is készülünk, amelyekkel még senki nem kísérletezett nagy méretekben. Erről bővebben még nem beszélhetek. Az egészen biztos, hogy ha következő év első felében nem tudunk előállni valamivel, nem kapunk markáns megerősítést, azoktól, akiket képviselünk, akkor nekem személyesen is el kell gondolkodnom azon, hogy valamit rosszul csinálok, vagy azon, hogy áttörhető-e a félelem és az önfelmentés fala a munkavállalók tömegeiben.
– Megtelt a Kossuth tér a tüntetésre, de így is legfeljebb tízezren gyűltek össze, pedig más, nem közoktatási szakszervezetek is mozgósítottak. Miért nem lehet százezer embert utcára vinni az oktatás, vagy akár az egészségügy problémával? Nem szolidáris a lakosság ezekkel az ágazatokkal?
– A 2015-16-os tanárlázadáskor aktívabb volt a társadalom, aktívabbak voltak a szülők. Az oktatást átalakító rendelkezésekkel az oktatás minden szereplőjét megsértette akkor a kormány, beleértve a szülőket is. Sokkszerűen tapasztalták meg, hogy az új, 2011-es köznevelési törvény eredményeképpen nyolc-kilenc órája van a gyerekeknek. Bejött az öt tesi, az etika. Jött az egész napos iskola is, a gyerekeknek 16 óráig bent kell maradnia. A szülőket, nagyszülőket váratlanul érte mindez. A központosított rendszer, amely mindent felülről akart megmondani, mint a szocializmus idején, egyszer csak már az ő gyereküket, unokájukat fenyegette. A tiltakozás pedig egy alulról jövő, újszerű mozgalomhoz kötődött, ami valószínűleg vonzóbb lehetett, mint a hosszú évtizedek óta működő szervezetek. Egyébként az első tüntetést a Klik ellen a PDSZ szervezte Miskolcon 2015 decemberében: arra reagált Lázár János egykori Miniszterelnökséget vezető miniszter úgy, hogy „nehogy már a farok csóválja a kutyát”. Nem kizárt, hogy az új Nemzeti Alaptanterv bevezetésével majd csökkenni fognak az óraszámok – persze nagyon nem mindegy, hogy milyen módon. Ami a pedagógusokat illeti: a kormány sokat beszél a béremelésről, de arról nem, hogy húsz százalékkal nagyobb óraszámot lát el egy átlagos tanár ma, mint az új köznevelési törvény életbe lépése előtt.
Tüntettek a pedagógusok - Béremelést és a terhek csökkentését követelték | Magyar Hang
„Fekete esernyős akciót” hirdettek a tiltakozó tanárok és szakszervezetek.
– Viszont kevesebb gyerek jut rájuk, ez nem egyenlíti ki a terhelést?
– A gyereklétszám csökkenése ritkán eredményez azonnali csoportösszevonást, a foglalkozásra, és tanórára pedig épp úgy készülni kell, ráadásul ma jóval komplexebb tudásra és sokkal több figyelemre lenne szükség egy-egy csoportban, mint 20-30 évvel ezelőtt.
– A nagyobb tiltakozásokat, sztrájkokat nem követték újabb, több tízezres tüntetések, pedig az óraterhek azóta sem változtak, sőt, ahogy az imént mondta, hogy nőttek. Miért ült el a felháborodás?
– A kormány profin elkezdte szalámizni a szereplőket. Megalakította a Köznevelési Kerekasztalt, ahová behívta azokat, akik elég naivak voltak ahhoz, hogy azt higgyék: ha bemennek, megoldódnak a dolgok. Ezzel párhuzamosan bizonyos engedményeket tettek, például megszüntették az üzemeltető és a fenntartó szétválasztását, könnyítettek a minősítés rendszerén. Lazítottak kicsit az adminisztráción is. 2016-ban az 50-60 ezer tüntető jelentős része szülő volt. Ma ezt nem lehet megcsinálni, a szülők az akkori mozgalmak elfáradtak, sőt, felerősödtek azok a hangok, hogy „a tanárok meg is érdemlik” vagy „mit dumálnak, akkora fizetésük van”.
– Ön szerint miért gondolják így?
– A lakosság egy része csak a közmédiából tájékozódik, és állandóan azt hallja, hogy 50 százalékos fizetésemelést kaptunk. s persze az már elkerüli a figyelmüket, hogy ezt négy részre elosztva adták, hogy minden évben el lehessen mondani: „50 százalékkal nő a pedagógusfizetés.” Az átlagember nincs tisztában azzal, hogy az 50 százalékból harmadát korábbi juttatások felszámolása biztosította, nem tudja, hogy a kormány eredeti ígéretével ellentétben megszüntette az illetményünk minimálbérhez kötését, és mára ez a sokat mantrázott emelés teljesen elvesztette értékét. Minderre rárakódik a jelenlegi hatalom gátlástalan propagandája, amely elképesztően felelőtlenül azonnal megkísérli szembefordítani a manipulálható sokaságot az éppen berzenkedő ágazattal, társadalmi csoporttal. Azt is látni kell, hogy a pályán lévő kollégák fele ötven évnél idősebb, sokan fáradtak, kiégtek. A fiatalok eltűnnek, de ha nem, akkor iszonyúan kontraszelektált csoportról van szó. Amikor egyetemre jártam, a populáció 7-8 százaléka került a felsőoktatásba, most negyven. Nem volt jó, hogy az akkori rendszer ennyire leszűkítette a lehetőségeket, viszont szűrt is valamennyire. Ez ma nincs így, ráadásul tanárszakokra nagyon alacsony pontszámmal lehet bekerülni. Közben alulfinanszírozott az oktatás, elavult a tartalom, sok helyen az infrastruktúra. Az iskola nem az életre nevel, elszakadt a valóságtól. A társadalom változásait nem követte sem módszertanában, sem tartalmában. Van alapja annak, hogy rossz véleménnyel vannak az emberek az iskolarendszerről, csak azt kellene megérteniük, hogy ennek nem a benne dolgozók az első számú felelősei.
– A tüntetésen hívták fel a figyelmet, hogy ma már ki kell egészíteni a pályakezdő tanárok fizetését, hogy elérje a garantált bérminimumot, konyhanyelven a „szakmunkás-minimálbért” Ez mióta van így?
– A garantált bérminimum tavaly utolérte a főiskolai végzettséggel rendelkező kezdő pedagógusok illetményét, és ezt ma már ki kell egészíteni, hogy elérje a minimális szintet. Az egyetemi végzettségűekét még nem kell, mert jelenleg 203 ezer forint az induló bruttó pedagógusbér, és 195 ezer forint a garantált bérminimum, ami jövőre, legalább 210 600 forint lesz. Onnantól az egyetemi végzettségű kezdő pedagógusok bérét is elhagyja majd az úgynevezett szakmunkás-minimálbér.
– A Földes Diákszínpaddal végzett munkájáért nemrég Solténszky Tibor-díjat kapott az Országos Diákszínjátszó Egyesülettől. Mit ért el az elmúlt huszonöt évben tanárként?
– Viszonylag magasan követelő tanár voltam, és ezen túlmenően sokat beletettem két területbe a tanításon kívül: az egyik a diákönkormányzat, a „demokráciára szoktatás” volt, a másik a diákszínjátszás és a drámapedagógia. Ez volt a legszebb ebben a 25 évben. Érdekes emberek jöttek oda, akik gyakran nem voltak jó tanulók, szemtelenek voltak, kicsit lököttek, voltak furcsaságaik. De én sem voltam „jó diák” annak idején, azt hiszem értek a „rossz” diákok nyelvén. A színjátszás lehetőséget adott nekik, hogy az iskolainál szabadabb keretek között fogalmazzák meg önmagukat.
A diákszínjátszás eredményeket is hozott, számos díjat kaptunk, rengeteg élményt adott az utazás, a közös munka. Nem tartalmakról szólt, hanem együttműködésről.
Az egész oktatásnak ezt az irányt kellene felvennie, amire az a drámapedagógia, amelynek tavaly szüntették meg a felsőfokú képzését, tökéletesen alkalmazható lenne.
– Miben segíti a diákokat a színjátszás?
– A kommunikációban, kapcsolatépítésben. Biztonságot ad, ami legalább annyira fontos az életben, mint a tényszerű tudás. A színjátszás ikerélményt adott rengeteg olyan diákomnak, aki addig nem találta a helyét az osztályban az iskolában. Többeket, akkor vették észre először a diáktársaik és tanáraik, amikor meglátták őket a színpadon. A színjátszás és a drámapedagógia is képes jól működő közösségeket létrehozni, felszínre hoz és felold ellentéteket. Nem egyszer kaptam olyan visszajelzést volt diákjaimtól, hogy a négy év alatt a színjátszókör volt nekik a legfontosabb élmény, pedig közülük felnőttként szinte mindenkinek „polgári” foglalkozása van. Ha nem szakadtam volna el most a PDSZ miatt a tanítástól és egyben diákszínjátszásról, talán nem kaptam volna meg az elismerést, csak majd akkor, amikor nyugdíjba megyek. Van olyan önreflexióm, hogy nem érdemeltem meg annyira ezt az oklevelet, mint más kitüntetettek, de soha nem örültem semmilyen díjnak ennyire életemben.
– Pénz járt ezért a munkáért?
– Nem, dehogy. Az államosítás előtt szórványosan előfordult, ha jobb éve volt az önkormányzatnak, akkor beépítettek a tantárgyfelosztásba két órát erre a célra – akkor ennyivel kevesebb szakórát kellett tanítanom. Azóta, mintha elvágták volna, és ennek ellenére még mindig sok kolléga beleáll az ilyen feladatokba. Ez az, ami a mai oktatásban még értékképző tényező: sok kolléga vállal ilyen ingyenmunkát szeretetből, és a saját lelki igénye miatt. Nekem is szükségem volt rá.
– Múlt év őszén hagyta ott a tanítást a szakszervezeti munka miatt. Megkönnyebbült?
– A diákszínjátszás hiányzik, más alig. Ilyen értelemben, ha nem is a megkönnyebbülés a helyes kifejezés, de jó mást csinálni. Annak a világnak, amikor egy intézményvezető és egy nevelőtestület a fenntartóval együttműködve iskolaformáló lehetett, annak vége van. Központi vezérlés, elképesztő munkateher, ami kilúgozza a kreativitást, megöli az innovációt, a minősíthetetlen minősítési rendszer, ami rengeteg energiát leköt - ezek elriasztanak. Ha abbahagynám a szakszervezeti munkát, nem lenne kedvem visszamenni az oktatásba. Pedig egy neves, szabadabb felfogású gimnáziumban tanítottam, a „Földesben”, Miskolcon. A volt igazgatóm, Veres Pál most épp a város ellenzéki polgármestere, meglehetősen jó diplomáciai érzékkel, jó kapcsolatokkal, de ő sem volt képes mindig ellensúlyozni a felülről jövő nyomást. Sokat romlott a hangulat az elmúlt tíz évben. Sok mindent nem lehetett keresztülvinni, amit együtt találtunk ki, és amit igen, az is tengernyi ostoba adminisztrációval volt terhelve.
– Tudna erre példát mondani?
– Sokkal nehezebb megszervezni ebben a rendszerben a legegyszerűbb dolgokat is. Egy példa: nem elég, hogy nagy nehezen lett csak meg a pénz egy-egy kirándulásra, de most már 100 ezer forint felett a buszt is közbeszereztetni kellett. Ahelyett, hogy az állam azt mondaná: „itt vannak a keretek, ezen belül oldd meg”, inkább mindent ellenőrizni akar a rendszer legaljáig, sokszorosára duzzasztva ezzel a bürokráciát. Ez azért is tragédia, mert a szocializmus alatt volt így.
A diktatúrában ez ellen küzdöttünk. Maga a Fidesz, maga Orbán Viktor, vagy az egykori meghatározó oktatáspolitikusok, mint Pokorni Zoltán, aki a PDSZ első szóvivője volt a rendszerváltás alatt és után. Ezek az emberek akkor mind abban hittek, hogy le kell bontani a központi, erős államot, erősíteni az önkormányzatiságot, az autonómiát.
– Úgy hírlik, azóta a kormányfő rájött, hogy a polgári Magyarországnak befellegzett, és mégis Kádár országa vagyunk, így működtethetők a magyarok.
– 2010 óta minden gesztusa erről szól, de ezt vissza kell utasítani, és küzdeni ellene minden fórumon, mert megöli az innovációt, a szabad, bátor állampolgárok nevelését. Rövid és középtávon hozhat ez a hatalomfelfogás bizonyos látszateredményeket, de mivel hosszabb távon mindent megöl, ami előre vihet egy országot, kizárt dolog, hogy ez az elképzelés győzhet. Ez az oktatásban már látszik, az oktatási rendszer átlagos színvonala különösen az állami fenntartásban lejjebb csúszott.
– Ezt a Pisa-eredményekből gondolja? A kormány azzal érvel, hogy éppen most kezdenek javulni.
– Inkább úgy mondanám, hogy stabilizáljuk magunkat a mélyponton. Az utóbbi két mérés a két legrosszabb eredmény, mióta van Pisa-felmérés. A három mért kompetencia területen egy százalékos javulás van a három évvel ezelőttihez képest. Szerintem még ez sem az oktatási rendszerből következik, hanem abból, hogy valamennyit nőtt a lakosság életszínvonala, még ha nem is olyan mértékben, mint a többi visegrádi országban. Aki ezt vitatja, bigott Fidesz-ellenes. Az a véleményem, hogy az, hogy nem romlottak az eredmények, inkább ebből következik. Többet fogyaszt a társadalom, valamivel jobb hátteret tudnak biztosítani a családjuknak az emberek, mondjuk az áramot ma már kevesebb helyen kötik ki, mint évekkel ezelőtt.
– Az egész országot foglalkoztatja a múlt heti győri tragédia: a tanárát leszúró diákról közben kiderült, hogy nem mélyen alulszocializált családból érkezett, mint sokan gondolnák egy ilyen eset után. Sőt, jó tanuló is volt. Ez meglepte Önt?
– Nem. Mi már októberben az Emberi Erőforrások Minisztériumához fordítunk, hogy lépjen a tanárok biztonsága érdekében. Ez a jelenség már régen elérte a középosztályt is. A pedagógus munka tekintélyvesztése általános, átjárja a társadalom egészét, és ez melegágya az ilyen eseteknek társadalmi rétegtől függetlenül. Egy nappal a győri eset előtt pl. sírva hívott egy PDSZ-tag. Óvónőként dolgozik, össze kellett vonni két csoportot, harmincan vannak, körülbelül 50 négyzetméteren, és a másik csoportban rengeteg a problémás, alulszocializált gyermek. Hangsúlyozom: nem roma többségű csoportról van szó. Az utóbbi hónapokban a kolléganőnek olyan szintű verbális és egyéb agressziót kell elszenvednie nap mint nap a három-négy éves gyerekektől, amely minden nap porig alázza.
Már ezek a kis emberkék is olyanokat mondanak, hogy „Szopjál le, te büdös k..va, kibelezlek” – és hasonlókat. Letépték az óraszíját, a bokája kék-zöld, mert szétrugdossák. Terrorizálják a pedagógust, és neki nincs eszköze sem értük, sem ellenük.
Ezért az óvónőért rajonganak azok a szülők, akiknek a gyerekeivel korábban foglalkozott. Ugyanarról a lakótelepről jönnek ők is, csak az egyik csoport jól felépített, a másik teljesen más. Ezen a környéken, amiről beszélek, negyven óvónő feladatát huszonnégy látja el, és nincsenek megfelelő számban segítők, nincsenek pedagógiai asszisztensek. Pedig a problémás helyeken nem szabadna egyetlen pedagógusnak sem egyedül dolgoznia. A differenciált foglalkozásra így semmi lehetőség, a gyermekük vélt vagy valós igazáért pedig megengedhetetlen fellépést produkáló szülőkkel szemben a tanár szintén kétségbeejtően egyedül marad. Legutóbb felkerült egy videó a Facebookra, hogy három diák a falhoz szorít és fenyeget egy tanárt. Ha nem készült volna el a felvétel, soha az életben nem tudta volna igazolni, hogy milyen helyzetbe került. Egy másik, kelet-magyarországi középiskolában fél éven belül két késelés történt a tanulók között, az egyikben közvetlen életveszély állt fent. Tud erről a nyilvánosság? Nem, mert a szereplőknek nem érdeke, hogy benne legyen a sajtóban, ami bizonyos értelemben érthető is. Ilyen körülmények között egy átlagos szocializációjú, mentálisan nem stabil ember könnyebben átlépi a határt, mert nem működik a közösség visszatartó ereje, ami egy normális közegben igen. Meglátásom szerint ez történt Győrben. De tudok olyan drága magánintézményről is, ahonnan szintén kék-zöld bokával megy haza a tanítónő. Nem tud mit kezdeni azzal a két-három gyerekkel, akiknek a tehetős családja ellenére komoly szocializációs problémái vannak. Rengeteg panasz érkezik be hozzánk síró, megalázott, tehetetlen pedagógusoktól.
– Mi a megoldás? Sokszor lehet hallani azt az érvelést, hogy túl liberális lett a világ, vissza kellene térni a régi jó poroszos fegyelemhez. Van, aki akár még egy pofont sem sajnálna a renitens diákoktól.
– Nem ahhoz kell visszatérni, mert már nem járható út. A társadalom soha többé nem fog olyan választ adni egy kihívásra, amit harminc éve adott, mert már a társadalom is más. Érdemes megvizsgálni azoknak az országoknak a gyakorlatát, akik szembenéztek már a problémával. Magyarországon is vannak jó kezdeményezések, például a Békés Iskolák program Zuglóban. Szerintem országossá kellene tenni, az ilyen programokat, mondjuk az öt testnevelés órába beépítve. Az egy pedagógus egy tanulócsoport modellt is el kellene felejteni, ez nyugaton már régen megtörtént. Meg kell erősíteni a pedagógiai szakszolgálatot, a fejlesztő tanárok, iskolapszichológusok hálózatát. Magyarországon ezekre a háttérfeladatokra töredék annyi pedagógus jut, mint a nyugati országokban. Az élettől elszakadt tananyagtól el kellene szakadni - magyar-történelem szakos tanárként nekem is fáj emiatt a szívem, de látom, hogy életközpontú tananyagra és módszerekre van szükség, ami leköti a diákokat. Azt is problémának tartom, hogy felborult a nemek aránya, az egyre agresszívabbá váló világban kevés a férfi a pályán. De nem ez a legnagyobb gond, sokkal inkább az, hogy a komplex problémákra évek óta nincsenek komplex válaszok.
Már 4500-nál is több tanár hiányzik az oktatási rendszerből | Magyar Hang
A KSH közölt adatokat, amelyek szerint emelkedett üres álláshelyek száma.
– Ki fogja megnevelni a szülőket?
– Senki, felnőtt emberek. Nem is szorul mindenki nevelésre, aki meg igen, azoknak egy része ritkán fordul meg közoktatási intézményben. Ám ha mégis bejönnek, fontos lenne, hogy ne feltétlenül a kirakatórákon és hivatalos alkalmakkor tegyék ezt, hanem éljenek együtt a gyermekeik intézményével. Nyugat-Európában ennek jóval nagyobb kultúrája van. Bár az is igaz, hogy ott nem biztos, hogy éjjel-nappal dolgoznia kell mindkét szülőnek a megélhetésért.
– Az iskolakötelezettség szabályainak megszigorítása nagy vihart kavart. Mit akar megoldani a kormányzat azzal, hogy nem az óvoda és a szülő, hanem az államigazgatás dönti el, hogy ki maradhat még egy évet iskolában?
– Tény, hogy elképesztő területi eltérések voltak az országban: voltak olyan intézmények, önkormányzatok, amelyek feltűnően sok gyereknek engedélyezték, hogy hét éves korig óvodában maradjanak. Ez a módosítás ugyanakkor tipikus példa arra, ahogy ma a kormányzat gondolkodik. Ahelyett, hogy megnézte volna, hogy ezeken a helyeken miért mentek nagyobb arányban későn iskolába a gyermekek, „rendteremtés” jeligével nekiesetek az egész rendszernek. Holott a speciális probléma nem általános megoldást igényel, hanem azt, hogy odamenjünk, közel hajoljunk, és speciális választ adjunk rá. A PDSZ elvi és gyakorlati szempontból is elhibázottnak tartja a módosítást.
– Miért probléma egyáltalán a kései beiskolázás? Mi a legrosszabb, ami történhet egy gyerekkel, ha egy évvel tovább óvodában marad?
– Nem feltétlenül probléma, sőt: én például úgynevezett évvesztes voltam, és vissza tudom vezetni az életem sikereit arra, hogy egy évvel később kerültem suliba. Fél fejjel nagyobb voltam a többieknél, és kicsivel értelmesebb, mert fél év is számít. Szerintem egész későbbi életemben visszaköszön, hogy akkor meghatározó figurává tudtam válni. Gondolom sok szülő érzi úgy, hogy jobb lesz így a gyermekének, ugyanakkor tény, hogy rohamosan nő a problémás gyermekek száma.
Az is elképzelhető, hogy az óvodákat most éppen jobban sújtó pedagógushiányt akarják kezelni azzal, hogy az iskola felé terelik a gyerekeket, ahol nagyobb a kapacitás, és a helyzet még talán kezelhetőnek látszik
Ott csak pár év múlva jön a nyugdíjazási bumm, amikor egyre több kolléga megy nyugdíjba. 30-40 ezer gyerekről van szó, egy átlagos évfolyam nagyjából harmadáról – ennyi gyereket tartottak vissza az óvodában évente.
– Miért akarják visszatartani a szülők a gyerekeiket?
– Féltik őket, és meg is értem: túl nagyok az elvárások. Amit Magyarországon négy évbe zsúfolnak bele, azt hat évre kellene elosztani, hogy megalapozottabban sajátítsák el a gyermekek az alapkészségeket. A szülők számára az a jó középiskola, amely a legjobb egyetemekre juttatja a diákjait, és az a jó általános iskola, amely ezekbe a középiskolákba juttat be. A szülői társadalom azon részének, akiket foglalkoztat a gyermekük előrehaladása, ez a rendszer határozza meg a normát, és ez nem jó. A szelekció korán elkezdődik, elit és szegregált általános iskolák jönnek létre. Nem jó az iskolastruktúra.
– A lemorzsolódási adatok viszont stagnálnak, sőt csökkentek is, ez minek köszönhető?
– Ennek az az egyik oka, hogy már csak 16 év a tankötelesség korhatára. A másik, hogy nem a valós tantárgyi követelmények szerint morzsolódnak le a diákok. Azokat az iskolákat, ahová az alacsonyabb társadalmi státusú családok gyerekei járnak – jellemzően a szakközépiskolákat, régen szakmunkásképzőket – különösen fenyegeti a lemorzsolódás. Ezekben az intézményekben az alapkészségekkel sem rendelkezik sok tanuló: írni, olvasni sem tudnak rendesen. A kompetenciaméréseken látszik, hogy a hatodik osztályosok szintjét produkálják. A diákok egy jelentős része csupán az utánzó tanulásra képes. Ha a tanárok a valós követelményeket támasztanák velük szemben, és buktatnának, siralmas számok jönnének ki. Ezt „önvédelemből” nem teszik az intézmények és az ottani pedagógusok. Közben riasztóan növekszik a magatartási és mentális zavarokkal küzdő tanulók száma, és a pedagógiai szakszolgálatok túlterheltek ahhoz, hogy el tudják látni ezeket az extrém eseteket.
– Lengyelországban, Horvátországban is tiltakoztak a közelmúltban a pedagógusok, sztrájkok voltak, tüntetések. Mi köti össze ezeket a mozgalmakat?
– A közszféra általános elhanyagoltsága és az alacsony bérek. A kelet-európai országokban ma mélyen alulfizetettek a kollégák, a bérek elszakadtak a versenyszféra béreitől, Magyarországon 40 százalékkal. Az egész régió próbál gazdaságilag kapaszkodni. A versenyszféra kicsit előbbre is tudott lépni, és a kormányok úgy fogják fel, hogy ennek árát fizesse meg a közszféra, ezért ezt a területet kényszerítik áldozatokra. Ez szerintem rövidtávú gondolkodás. Az élenjáró országokban pont fordítva van: a pedagógusok a legjobban fizetett réteghez tartoznak, ezért a népesség legkiválóbb tagjaitól tanulhatnak a gyermekek, s az ilyen országok prosperálnak.
Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Hang 2019/50. számában jelent meg december 13-án.
Hetilapunkat megvásárolhatja az újságárusoknál, valamint elektronikus formában a Digitalstandon! És hogy mit talál még a legfrissebb, 2019/51-52. karácsonyi duplaszámban? Itt megnézheti!
