„Ennyi pénzt költenek egy kerítésre, és nem ér semmit”

„Ott a lyuk, sajnáljuk”
(Szomjas György: Falfúró)

A csikériai Új utca sarkán lakó bácsi magasról tesz az alagútra. Vagy legalábbis legyint rá, és szemlátomást beszélni sem akar róla. Maga helyett a fejszéjét szólaltatja meg: tűzifát aprít ugyanis. Pedig talán ő lakik a legközelebb ahhoz az alagúthoz, amelyről annyira aggódva számolt be a Miniszterelnökséget vezető miniszter. Gulyás Gergely a november végi kormányinfón arról tájékoztatott, hogy a szerb–magyar határtérségből „2019-ben összesen 11 808 tiltott határátlépési kísérlet történt, 2418 az elmúlt hónapban, de 1002 az elmúlt héten”. A megnövekedett szám mögött az áll, hogy a migránsok „két ponton is olyan alagutat ástak, amin keresztül be lehetett jutni az országba: az egyik Ásotthalom térségében egy 34 méteres alagút volt, a másik Csikéria település térségében egy 21,7 méteres alagút”.

A bejelentés össztársadalmi hatást váltott ki: Németh Szilárd összehívta a Fidesz-frakció bevándorlásellenes kabinetjét, Vavyan Fable írónőnek pedig röhöghetnékje támadt. Ő ugyanis mesének tartotta, hogy az ásóval, lapáttal dolgozó migránsokat nem, csak utánuk az alagutat fedezték fel az „éber határvigyázók”.

Novák Előd a Mi Hazánk jó ideje határvadásznak állt politikusa személyes élményeire hivatkozik: szerinte bizonyosan felfedeztek volna egy ásással járó mozgást rendőr és honvéd bajtársai, sőt „egy ártatlan méhész vagy pásztor közeledését is jelenteni szokták rádión”. Novák elképzelhetőnek tartja, hogy „a 2015-ben a Keleti pályaudvarnál már tapasztalt kormányzati szándékosságról van szó” amikor „hangulatkeltési célból” „kifejezetten gerjesztették” a migránsok budapesti feltorlódását. A határvadásznak amúgy mindez politikailag és szakmailag egyaránt belefér.

Szabó Zoltán DK-s politikusnak pedig eset kapcsán a matematikus énje jött elő: kiszámolta, hogy az alagút ásása során hozzávetőlegesen 13 köbméter földet mozgathattak meg. Szabó számításai szerint ekkora munka elvégzéséhez akkor is egy hónap kell, ha éjjel-nappal „fúrják” az alagutat.

A kiásott földnek azonban nincs nyoma. A rendőrség tájékoztatása szerint azért, mert a határ vajdasági oldalán egy csatorna fut, és az oda hordott földet elvitte a víz.

A csikériai alagutat egyébként minden valószínűség szerint évtizedekkel ezelőtt ásták ki. – A háború alatt bunker volt arra, de be lett temetve. Aztán szesz- meg cigaretta-csempészek használták, de el lett süllyesztve megint. Hogy most hogy találták meg, nem tudom – meséli a csikériai Vizin Csilla. „Komoly tranzit” zajlott ugyanis pár évtizede errefelé, a határ felé tartó utcában lakó Csilla például a saját háza előtt látott behozott – vagy kivitt – „tűzpiros Ferrarit”, „meg pónilovat és papagájt is”. Hogy az alagút harmadik felfedezése mikor történt, nem tudja, de Csilla szerint „nagy ellenőrzés volt, jöttek fényképezni”.

Karsten és Bianka Bremer pedig arról mesél, hogy mostanában helikoptert látnak szinte mindennap a határ felett. Ők olyan migránsok, akiket szívesen lát a kormány: Németországból jöttek – éppen azok miatt, akiket itt nem akar látni a magyar kabinet. Döntésük meghozatalakor nagy segítségükre volt az is, hogy a távmunkáért kapott német fizetésükből sokkal jobban tudnak megélni itt. Így aztán csak a fülük állja útját mosolyuknak, amikor arról beszélnek, hogy errefelé mindenki azt kérdezi tőlük, ők hogyan jöttek ide, miközben általában mi megyünk oda.

Komoly arccal állapítják meg, hogy kicsit a migránsok miatt van mindez. Karsten azt mondja, hogy Németországban a migránsoknak nincs munkájuk, akik ezért drogot árulnak és nőket futtatnak, Bianca pedig azt, hogy kultúrájuk sincs – de hogy ebből mi következik, arról nem beszél.

Fakult német és rongyos magyar zászlóval jelzett portájuk kapuján három nyelven – németül, angolul és arabul – jelzi egy tábla, hogy négy hatalmas kutyájuk harap. Müncheni otthonukból hozták ezt is, és erre a négy jószágra hivatkoznak akkor is, amikor kifejtik, ők ugyan nem érzik veszélyben magukat. Ahhoz képest, hogy részben migránsok miatt jöttek el Németországból, sikerült letelepedniük annak a falunak a peremén, ahol mostanában szerintük is több kicsit az illegális bevándorló, mint az elmúlt két évben bármikor.

Kenyeres Mihályné kutyája szelídebb, mint Bremeréké. Bundi ugatni ugyan ugat, de talán még egy migránst sem bántana, akikből gazdája szerint mostanában mintha többen jönnének.

– Sokan jönnek a kerítés felépítése óta is, de alagutat eddig nem ástak. Olyan volt, hogy kivágták a kerítést, és azon keresztül jöttek, az nagyon szépen összehasogatta őket – emlékszik vissza Mária néni, majd később megjegyzi, hogy kicsit visszafogja a kerítés őket. Persze „mint embert minden szerencsétlent” sajnál, de úgy van vele, hogy nincs senkinek a homlokára írva, hogy milyen szándékkal érkezik. És hát, az már nagyon aggasztja, hogy azt látja a tévében, „olyan migránsok robbantanak Párizsban, akik kétszer is megjárták Magyarországot”. Megnyugvást ad az ott élőknek, hogy a rendőrök nagyon sokat járnak Csikérián, ahol egyébként Mária néni szerint sok egyenruhás is lakik.

– Tízszer látom a rendőrt elmenni egy nap, ha nem hússzor – mondja.
– Akkor ez egy biztonságos falu, igaz? – kérdem.
– Persze, de aranyoskám, volt ez a falu háromezres lélekszámú, most meg a nyolcszázat sem érjük el – összegez drámai hangon Kenyeresné.

Magyarázata nem bonyolult: a fiatalok elmennek, és nem vágyik vissza senki, mert nincs helyben munkalehetőség. Bundi bezzeg visszavágyik: beszélgetésünk alatt megkerülte a házat, és most szépen megy vissza a helyére őrizni a portát.

Hogy a csikériai kocsmában nem igazán aggódnak a bevándorlók sorsáért, azt mi sem mutatja jobban, mint hogy kertelés nélkül elhangzik, hogy „addig fognak jönni, amíg sortűz alá nem veszik őket”. Így aztán a felháborodás tárgya errefelé az, hogy azt gyanúsítják embercsempészettel, akinek a magyar oldalon a földjét érinti az alagút. Aztán gyanúsnak találják azt is, hogy míg nálunk hamar elkapják az átszökő migránsokat, addig Szerbián valahogy keresztüljönnek, és van, hogy a „jugó rendőrök” azt is végignézik, ahogy „bejönnek hozzánk a menekültek”.

– Fölháborító! – csattan fel Krasnyányszky László. Az ő házától már látszana is a határ, ha nem lenne ott egy erdő. De László nem a folyamatosan „próbálkozó, heti szinten kísérletező” migránsokra dühös. – Ennyi pénzt költenek egy kerítésre, és nem ér semmit – állapítja meg, de abba is hagyja a közelgő és az elmúlt migránsválság taglalását. Inkább Csikériáról, erről a picike településről beszél, meg a szerinte nevetséges állami támogatásról, amelyet a község kap.

– Minden nagyon nehéz itt, tudja, sok a szegény, akinek nem lesz télire tűzifára való, és sok ember éhezik – szavait alátámasztja a kabátjából áradó füstszag, a mellettünk lévő bezárt bolt és az út túloldalán álló, letarolt erdő szomorú látványa. Nehéz elképzelni, milyen lehetett, amikor nem is olyan régen „nagy szirénázások” közepette megjött határszemlére és egy közeli halastónál „gazdag vállalkozókat fogadni” az „Orbán úr”.

– A csikériaiakat a Csikéria-táblánál visszafordították a rendőrök, őket nem fogadta a miniszterelnök úr. Mi csak azt láttuk, hogy a konvoj itt vonul el – meséli kezét összekulcsolva. Hallgatnánk, és csend is lenne, de a műanyag söröspalackból készült madárijesztő rendületlenül kerreg.

– Pedig nem nagyon jár már madár ide – legalábbis Vizin Csilla erre panaszkodik. Migráns persze jön, megy is a „szirénás vonyítás” miattuk éjszaka. – Gondolom, így jeleztek nekik, hogy ne jöjjenek. De hát nem akarnak azok itt maradni, hanem mennek amarra – mutat abba az irányba, amerre a migránsok menni szoktak. Északnak, aztán persze nyugatnak. Őt is jobban érdekli Csikéria, mint a migránsok, akik voltak már a kertjében, mégsem bántották soha. A falujában viszont bezárt az iskola, még ha azt is mondták nekik, hogy hivatalosan csak felfüggesztették ott az oktatást. Csilla szerint az óvodának „sincs nagy jövője”. – Tizenhárom gyerekkel üzemel, de nincs utánpótlás – majd billeget a kezével, hogy maximum 3-4 év van az oviban, de több már nincs. Aztán megmutatja, merre menjek a határ felé.

Több mint egy órát töltöttem a kerítés közelében a betemetett alagút után kutatva, ám eközben egyetlen határvadásszal sem találkoztam, igaz, migránssal, gazdag vállalkozókkal és a miniszterelnökkel sem. Csak őzekkel, fácánokkal és nyulakkal futottam össze. Visszafelé csodálkozott is az Új utcai bácsi ezen. – Hát nem kapcsolták le? – kérdezte, de inkább ejtette gyorsan a témát, és bement a felhasogatott fával. Attól félt, hogy hamarosan kihűl a kályhája odabent.

Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Hang 2019/49. számában jelent meg, 2019. december 6-án.

Hetilapunkat megvásárolhatja az újságárusoknál, valamint elektronikus formában a Digitalstandon! És hogy mit talál még a 2019/49. számban? Itt megnézheti!