Ennyit ér a kijárási tilalom

A Hajdú-Bihar megye északnyugati csücskében fekvő nyolcezres városban, Polgáron – az országban elsőként – részleges kijárási tilalmat rendelt el a polgármester. Helyszíni riport.

Vészfék. Szerencse, hogy nem jön utánam autó. Pedig olcsó az üzemanyag. Csak hát nincsen igazán hová menni. Pláne itt, Polgáron. A Hajdú-Bihar megye északnyugati csücskében fekvő városban – az országban elsőként – ugyanis részleges kijárási tilalmat rendelt el a polgármester, Tóth József (DK) a koronavírus miatt. A tiltás értelmében március 23-a és 30-a között többek között a 70 évnél idősebb, szociális ellátásban részesülő polgári polgárok nem mehetnek utcára. Erről részletesen még mesélek, viszont éppen most veszem észre, hogy itt gyalogol az út mellett egy szemlátomást hetven fölötti polgár, muszáj megkérdeznem, miért. Vészfék, vészvillogó.

– Szomjas voltam, ittam valamit – bök a közeli kocsma felé. Nem kérdezem meg, mit és mennyit, a választ érezni a levegőben, pedig tisztes távolból csevegünk.
– Mondja, tud a kijárási tilalomról?
– Miről?
– Hát, hogy nem szabad a…
– Igen, ezt a mutter minden nap mondja.
– Hány éves?
– Nyolcvanöt.
– Nem az anyukája, maga.
– Én? Hatvankettő.
– Akkor elnézést kérek.

– Ha gondolod, meghívhatsz egy borra – mondja immár felvidulva, de én inkább gyorsan visszaülök az autóba. Könnyen lehet, hogy tényleg nincsen hetven, előfordul ez a masszív alkoholisták között – mondom a szélvédőnek, miközben elmajszolok egy fertőtlenítő kendőt. 

A témában kiadott polgármesteri közlemény szerint „kijelenthető, hogy a rendkívüli képviselő-testületi ülésen meghozott intézkedések indokoltak és a kialakult veszélyhelyzettel arányosak voltak. A polgáriak nagy többsége tudomásul vette a meghozott döntéseket és fegyelmezetten eleget is tesz az elvárásoknak. […] Ugyanakkor érzékeljük azt is, hogy még mindig jelentős számban vannak, akik a kialakult veszélyhelyzetről nem vesznek tudomást, kockáztatva ezzel maguk és mások megfertőződését. Láttunk kevésbé szükségesnek vélt lakossági találkozásokat (kontaktokat) – munkavégzés alól felmentett munkavállalókat, szociális gondoskodásban részesülő idős embereket, az iskolákban elrendelt otthoni tanulásra kötelezett fiatalokat – a város közterületein és üzleteiben.”

Tóth József úgy véli, „további intézkedésekkel még inkább erősíteni szükséges az otthonmaradás fontosságát”, ezért rendelte el a kijárási tilalmat. Melynek értelmében otthonmaradásra köteles:
– az önkormányzat azon munkavállalója (közalkalmazott, köztisztviselő, közfoglalkoztatott és az egyéb munkaviszonyban lévő) akit az önkormányzat pótszabadság biztosításával mentesített a heti munkavégzés alól;
– az önkormányzat szociális ellátásában részesülő 70 év fölötti polgári lakos;
– az otthon maradó óvodás, valamint az otthoni tanulásra kötelezett általános iskolás és szakiskolás tanuló.

A fenti rendelkezés alól kivételt jelent: a napi élelmiszerek és gyógyszerek vásárlása, az egészségügyi és járványmegelőzési feladatok teljesítése, valamint a napi munkába járás.

Érdekes dolog ez, mert az iskolás jellemzően nem jár boltba, a nyugdíjas meg dolgozni. Ami a szankciókat illeti, legdurvább esetben felfüggeszthetik az önkormányzati pótszabadságot, a szociális szolgáltatásokat és a segélykérelmek teljesítését.

A belvárosba érve egy négyemeletes háztömb mögött csapatnyi gyerek focizik. Ha testvérek, akkor nagy a család. A Térségi Járóbeteg Szakellátó Központ gyógyszertára előtt „Településőr Polgár” feliratú láthatósági mellényt viselő településőr polgár áll: tüntető jelenléte miatt egyszerre csak ketten mehetnek be a patikába, mert bent két kassza van. 

Átellenben a zöldségesnél nincsen ilyen megkötés. Nálunk, a budai agglomeráció egyik szélfútta településén hiánycikk a fokhagyma, már csak ezért is be kell ide néznem. Bent egy gazdag ember válogat. Ezt onnan tudom, hogy húszmilliós kocsiból szállt ki és korát meghazudtolva furakodott elém a bejáratnál. Az ajtóban toporgok, a zöldséges nem érti, miért nem megyek be. Azután, amikor mégis bemegyek, az utánam következő vásárló – a boltossal együtt – nem érti, miért kérem arra, hogy várakozzon kint. Pedig minden fórumon azt hajtogatják a vírus miatt: két méter távolság! Nem vár meg, bejön. Én meg úgy távozom, mint a pókszázlábú: az árnyékba húzódva és villámgyorsan. Fokhagymát azért szerencsére kaptam.

Szép dolog a szponzoráció. Ez jut eszembe, miközben a Coca-Cola Sörbárhoz érek. Petri György nyomán akár Kóstolódó Ifjúság is lehetne a kimérés neve, de ez masszív öregek súlyos helye, mindenféle költészet nélkül. Egy a feles, egy a megváltás. A sörbár előtt összefutok Krajczár Ottó településőrrel. Azt mondja, azért vannak kint a forgalmasabb helyek előtt, hogy segítsék a helyieket.

– Hiába a kijárási tilalom, még mindig sok az öreg az utcákon és nem értenek a szép szóból. Pedig minden alkalommal elmagyarázzuk nekik, hogy forduljanak az önkormányzathoz, az majd segít. Ebéddel, bevásárlással, mindennel – teszi hozzá a településőr. – És maradjanak otthon!

Rövid ideig együtt járőrözök Ottóval és rá kell jöjjek, hogy ez a munka – a településőrök egyébként fizetést kapnak az önkormányzattól – számmisztika: ezoterikus rendszer, amelynek alapvetése, hogy a számok nemcsak mennyiségi, hanem minőségi mutatóval is rendelkeznek. Ennek jegyében teszem fel oktondi kérdésemet:
– Mondja, Ottó, honnan tudja, ki hány éves?
– Kicsi ez a város, szinte mindenkit ismerek – válaszolja.

Nincsen teljesen igaza, mert Polgárra más településekről is bejárnak vásárolni polgárok. Miközben Ottó kerül egyet, nekem szólóban sikerül összefutnom egy román házaspárral a buszmegállóban. Valamelyik szomszéd faluban van házuk, azt mondják, hallottak a rendelkezésről, de őket ez nem érinti. Amikor a koruk felől érdeklődöm, az asszony hirtelen románra vált. Lehet, hogy nőágú, első generációs felmenőm vélt szakmáját tippeli meg az anyanyelvén. – Nem, ó, nem tetszik hetvenévesnek látszani, biztosan sokkal fiatalabbnak tetszik lenni – mondom beletörődve, ő meg mosolyog. 

Az egyik üzlet felől idős asszony érkezik. Nehéz ez a kitalálósdi. Nem szeretném megbántani, de többnek néz ki hetvennél. Özvegy Gyöngyösi Zsigmondné – mondja a biciklije mellől. És hogy 74 éves. Az unokájával él együtt, de a fiúnak belement a szikra a szemébe, miközben a boronát akarta meghegeszteni, ezért kórházba került Debrecenben. Özvegy Gyöngyösiné tudja, hogy kijárási tilalom van, éppen ezért elhozta a fiú orvosi papírjait, igazolásul. És mutatja. Viszont vásárolnia kell. Hirtelen ott terem Krajczár Ottó és kedvesen figyelmezteti a nénit, hogy nem lenne szabad az utcán lennie, és hogy az önkormányzat mindenben segítené, csak jelentkezzen.

– Bemegy, mama? – kérdezi Ottó.
– Be – mondja özvegy Gyöngyösiné, de közben úgy legyint gacsos kezével, hogy Ottó is, én is tudjuk ebből: nem megy be.

Mint a klasszikus viccben: – Egy almát kérek. – Kettő lett, maradhat? A főtérnek tekinthető Hősök utcai pékség kirakatában ez a felirat olvasható: „Egyszerre 1 ember, max 2 lehet az üzletben. Megértésüket köszönjük!” A szomszédos Gold Italdiszkont & Vegyesbolt 19-re húzott lapot. Miközben az ország más pontjain a vírus idején legföljebb egy ember tartózkodhat a kis üzletekben, náluk három. Amikor bekukkantok, éppen négyen vannak. Ide is idős asszony érkezik. Vár az utcán. Csapzott, ősz haj, minden szegletében ráncos arc, csontritkulástól görnyedt termet. A fogai katasztrofális állapotban, de mindezektől még könnyen lehet hatvan is – legalábbis Magyarországon. Azt mondja 72 éves.

– Be lehet menni az üzletbe? – kérdezi.
– Most éppen nem – válaszolom –, most négyen is bent vannak.
– Hogy akkor nem lehet bemenni?
– Nézze, ide az van írva, hogy három, de ha be akar menni, ahhoz nekem semmi közöm.
– Tudja nagyon krumplisok vagyunk – replikáz, mintha eddig semmiről nem beszéltünk volna – és már csak hat kiló krumpli van otthon, azt is kell venni. És harmadikáig be kell fizetni a villanyszámlát, hát gondoltam eljövök.
– Nem ért volna rá?
– Nem, mert a temetőbe is kimentünk a papához.
– Kimentek? Hát van segítsége?
– Igen, a lányom is itt van, csak ő elment a festékboltba.

Az út túloldalán Ottó győzköd egy nénit, sejtem miről. Amikor észrevesz, derűsen int. A néni is.