Nem az a baj az illiberális demokráciával, hogy nem liberális, hanem az, hogy nem demokrácia. Az Orbán Viktor által 2014 nyarán meghirdetett illiberális demokrácia egy olyan hibrid rezsim, amiben az autokratikus és a demokratikus elemek úgy keverednek, hogy a végeredmény bár már nem demokrácia, de még nem is diktatúra. Bozóki András politológus-professzorral készített interjúnkból kiderül, hogy a rendszer, amiben élünk, az is a hibrid rezsim egyik fajtája: kompetitív autokrácia. Ebben a kompetitív autokráciában ha nehezített körülmények között is, de van esély a békés kormányváltásra.
– Sokan próbálták meghatározni, hogy milyen rendszer épült ki az utóbbi csaknem évtizedben, Magyar Bálint azt mondja ez egy maffiaállam, a szelídebb hangú politológusok autokráciának nevezik, vannak, akik szerint ez már virtigli diktatúra. Öntől hallottuk először, hogy amiben élünk, az hibrid rezsim. De ez mit jelent?
– 2017-ben Hegedűs Dániellel közösen publikáltunk egy cikket a Politikatudományi Szemlében, amiben úgy írtuk le a rendszert: már nem demokrácia, de még nem diktatúra, hanem a kettő között van, tehát hibrid rezsim. A demokratikus paravánok mögött diktatórikus, önkényuralmi gyakorlatok indultak el, amelyek egyre inkább meghonosodtak.
Azt vettük észre, hogy az állammal összefonódó, hatalmon lévő párt emberei a jogszabályokat megkerülve avatkoznak be a politikai folyamatokba. Például, amikor Nyakó István országgyűlési képviselő 2016 elején egy népszavazási kezdeményezést akart leadni az Országos Választási Bizottsághoz, kigyúrt kopaszok ebben erőszakkal megakadályozták. Térségünkben Iliescu Romániájában, Meciar Szlovákiájában, vagy Milosevic Jugoszláviájában fordulhatott elő, hogy a politikai hatalom legális kezdeményezések megakadályozására paramilitáris csoportokat használt fel. Hol élünk? Mert arra, hogy felhígítják az Alkotmánybíróságot, ami már 2010 végén megtörtént, mondhatjuk, hogy csúnya dolog, de attól még nem szűnt meg a demokrácia. A Fidesz lépésről-lépésre, egyenként rendezte át a rendszer elemeit. Egy-egy módosítás idején azt mondta, „ez pont olyan, mint Portugáliában”, vagy a másiknál, hogy „ez pont olyan, mint Olaszországban”, vagy a harmadik „pont olyan, mint Finnországban”.
2013-ra kiderült, hogy már a saját alaptörvényüket sem veszik komolyan, negyedszerre is módosítják azt. Egyik reggel arra ébredtünk, hogy az Alkotmánybíróság már nem hivatkozhat a demokratikus joggyakorlatra. Az alkotmányjogászok szerint 2013-ban szűnt meg a jogállam Magyarországon. Mi, politológusok akkor még azt mondtuk, hogy várjuk meg a 2014-es választásokat, és nézzük meg, mi történik: ha szabad és tiszta lesz, akkor ez még demokrácia. A 2014-es választás szabad volt, de már nem volt tiszta. 2014 nyarán hirdette meg Orbán Viktor az illiberális állam programját, az illiberális demokráciát. Ez már akkor sem tetszett nekem, mert azt hangsúlyozta: ez továbbra is demokrácia, csak nem liberális. Én viszont úgy láttam, hogy pont a demokratikus elemet vonják ki belőle, a közügyekben való részvétel lehetőségét. És a sajtószabadság is fokozatosan szűkült.
– Liberális demokrácia alatt Nyugaton a pluralista polgári demokráciát értik. Mégis, amikor először hallottuk az illiberális demokrácia kifejezést, sokan azt is gondolhatták, hogy az SZDSZ által képviselt liberális államfelfogástól akar látványosan eltávolodni.
– Lehetett egy ilyen értelmezési lehetőség is, de én inkább az amerikai kommentátor, Fareed Zakaria 1997-es cikkére gondoltam, amiben az illiberális demokrácia fölemelkedéséről írt. Arról, hogy alkotmányos gondolkodás nélkül nem lehetséges modern demokrácia. Zakaria szerint azok a közép-ázsiai és távol-keleti országok, amelyek az alkotmányos liberalizmus elemét kihagyják a rendszerükből, a legjobb esetben is csak illiberális demokráciák lehetnek, amelyben vannak ugyan választások, de nincs jogállam. Zakaria úgy gondolta, hogy a liberális autokráciáknak – mint Tajvan, Szingapúr vagy Hong Kong – nagyobb esélyük van a nyugati típusú demokrácia meghonosítására, mint azoknak az országoknak, ahol az emberi méltóság és az egyéni szabadság tisztelete eleve hiányzik.
Orbán viszont úgy érvelt, hogy nálunk már megvan az alkotmányos jogállam, és ezért lehet újjáépíteni a demokráciát. Orbán mindig ügyesen elkapja a világban repkedő fogalmakat és az sem zavarja, ha az egy bevett fogalom a politológiában, és teljesen mást jelent, mint amire ő használja. Magyarország nem Szingapúr, nem Malajzia, nem is Tajvan. Orbánt nem az érdekli, hogy tartalmilag korrekt-e, amit mond, hanem az, hogy arról beszéljen mindenki, amit ő mondott. Az általa bedobott „illiberális demokrácia” fogalma azért szólt olyan elképesztően nagyot Európában és a világban, mert mindaddig nem akadt politikai vezető, aki ezt a fogalmat pozitív értelemben használta volna, ráadásul saját rendszerére.
– Van olyan ország, ahol illiberális demokrácia működik?
– Voltak olyan kutatók, akik Tunéziát, Törökországot, Bolíviát vagy Venezuelát próbálták beilleszteni ebbe a kategóriába, kevés sikerrel. Mi arra jutottunk, hogy nagyon félrevezető fogalomról van szó, mert azt sugallja, mintha ez még demokrácia lenne, csak egy másik fajta. De valójában ez már nem demokrácia, hanem vegyes rendszer, hibrid rezsim, amely a demokrácia intézményrendszerét kiüresíti, paravánként használja és közben a színfalak mögötti antidemokratikus gyakorlatot szentesíti. Az illiberális demokrácia ugyanolyan megtévesztő fogalom, mint a szocialista demokrácia vagy a népi demokrácia. Az illiberális szó fosztóképző. Nemcsak az a baj az illiberális demokráciával, hogy nem liberális, hanem az, hogy nem is demokrácia. Ez a lényeg. Mindenesetre ezzel Orbán legalább három-négy évre tévedésbe ejtett egy csomó embert, még egyes szakértőket is. Olyan karizmatikus vezető, aki kocsonyássá teszi a jogszabályokat és tetszése szerint váltogatja a választott vezető és a zsarnok szerepét.
Tisztán kell látnunk, hogy az „illiberális demokrácia” már nem demokrácia. A hibrid rezsimnek több fajtája van, az illiberális demokrácia az egyik, a liberális autokrácia a másik, és a versengő önkényuralmi rendszer – kompetitív autokrácia – a harmadik. Ez utóbbit arról lehet megismerni, hogy többpártrendszer van, a pártok versengenek egymással, de a pálya a hivatalban lévő párt javára lejt. Végül e csoportban van még negyedikként a választási autoriter rendszer is, ahol formálisan tartanak ugyan választásokat, de valódi választási lehetőség nincs.
– Ezek közül talán a kompetitív autokrácia illik legjobban a helyzetünkre.
– Igen. Látszólag futballozunk, de a pálya lejt, az egyik csapatban 12-en játszanak, a másikban 11-en, a bíró és a partjelző sem pártatlan, sőt, az egyik kapu nagyobb, mint a másik. Ráadásul az egyik csapatnak a félidőben le kell adnia a futballcipőket. A hibrid rezsim egyik fajtája, a kompetitív autokrácia írja le a legjobban a jelenlegi magyar politikai berendezkedést, mert az önkény ellenére még van benne lehetőség a pártok versengésére. Az ellenzék akár győzhet is, így tudta például Karácsony Gergely megnyerni a budapesti főpolgármesteri választást. Nem diktatúra, mert diktatúrában nincsenek választások, vagy ha vannak, akkor mindig a hatalmon lévők nyerik, 98 százalékos fölénnyel, mint Türkmenisztánban, vagy Azerbajdzsánban. A kompetitív önkényuralmi rendszerben olykor győzhet az ellenzék. Komoly vita folyik arról, hogy ez érvényes-e országos választások esetében: vajon ezt a kormányt békés eszközökkel le lehet-e még váltani? Vannak, akik szerint már nem. De akik szerint ez kompetitív autokrácia, azok abban bíznak, hogy ez még mindig lehetséges. A tavalyi önkormányzati választásokon több helyen is győzött az ellenzék. Mondhatnánk, hogy a hatalmon lévők nem figyeltek oda annyira, de azért a legnagyobb városokban az ellenzékiek nyertek. Sok millió állampolgárnak ma ellenzéki polgármestere van.
– Először sikerült az ellenzéki pártoknak összefogniuk…
– Mára valóban eljutottak odáig, hogy nem számít, ki milyen ellenzéki pártban van, mert külön-külön nagyon kicsik, de együtt erősek. Ha valakit az egységes ellenzék jelöltjeként indítanak, az illető győzhet. Már a Jobbik is rájött arra, hogyha ha nincs demokrácia, akkor őt is eltapossák. Egy közös ellenzéki választási pártnak esélye lehet 2022-ben.
– Karácsony Gergely erre már évekkel ezelőtt felhívta a figyelmet.
– Ő már 2011-ben azt mondta, hogy technikai koalíciót kell létrehozni a Jobbikkal, amikor még nagyon rossz volt a párt megítélése: Vona Gábor még gárdamellényben ment be a parlamentbe, még elégették az EU zászlaját, még ott volt Novák Előd is, a többi radikálissal együtt. De akkor még egyrészt sokan reménykedtek abban, hogy lesz egy balliberális összefogás Bajnai Gordon vezetésével, amely nyerhet, másrészt hatalmas ellenállás volt a Jobbikkal szemben, azt mondták, hogy nácikkal nem lehet együttműködni. Ez később feloldódott, mert a Jobbik is megváltozott. Rájöttek, hogy a 2009-ben meghirdetett programjukat a Fidesz átvette és nem maradt más választásuk, mint helyet cserélni a szélsőjobboldalivá vált Fidesszel, és behúzódni a jobbközépre. De ez nehéz folyamat volt a Magyar Gárda szubkultúrájából kinőtt pártnak, amely korábban erősen épített a cigányellenességre, a bevándorlás-ellenességre és a Gyurcsány-ellenességre. Ezek a radikálisok aztán átmentek a Fideszhez, a Jobbik pedig – talán csak átmenetileg – meggyengült. De a belső változását követően részesévé válhatott az ellenzéki összefogásnak. Tisztában van azzal, hogy ha nem jön létre az összefogás, akkor a 2022-es választásra is keresztet lehet vetni.
– A 2018-as országgyűlési választásról még el lehet azt mondani, hogy tisztességes körülmények között zajlott?
– Nem. 2014 és 2018 között lényegesen romlott a helyzet. A 2014. évi választás még szabad volt, de már nem volt tiszta, a 2018-as választást viszont már nem tekintem szabad választásnak. A Nyugaton élő magyarokat lényegében megfosztották a választójoguk gyakorlásától, és az ukrán határ magyar oldalán történtek tömeges bejelentkezések is arra az időszakra. Ráadásul módosították a választási törvényt és újabb, az ellenzéki összefogást akadályozó szabályokat iktattak be. A médiahelyzet is romlott 2014 után, bedarálták a Népszabadságot, a megyei lapokat, az Origót is. Jóllehet 2018 előtt még az ATV, a Simicska-féle Hír Tv és Magyar Nemzet is kormánykritikusnak számítottak, de nem volt már olyan plurális a rendszer, mint korábban. Megjelent az öncenzúra is. Ha a médiához való hozzáférés nem egyenlő, vagy ha a lakosság nagy része nem képes az internetről tájékozódni, akkor a – régebben még közmédiának nevezett – királyi televíziót fogják nézni. Ha ott nem kiegyensúlyozott a tájékoztatás, akkor már nem lehet tisztességesnek tekinteni a választást.
– Ha a választók azt látják, hogy ebben a rendszerben tehetetlen az ellenzék, akkor fennáll a veszélye annak, hogy nem csupán a kormányból ábrándulnak ki, hanem ebből az ellenzékből is.
– Azt látjuk, hogy a Fidesz egyre inkább arra törekszik, hogy az ellenzéket beolvassza a rendszerbe. A 2018-as vereség után, amikor az ellenzéki pártok rájöttek, hogy össze kell fogniuk, úgy mentek be a parlamentbe, hogy az ellenállást fogják képviselni. Erre esküt is tettek a Nagy Imre szobornál. Ezt mára sokan elfelejtették. Minden tisztelet azoké, akik ebben a reménytelennek tűnő helyzetben valódi ellenzéki szerepet vállalnak. Nem csak a kormánypárttal, hanem egy egész rendszerrel kell megküzdeniük. Többen közülük őszintén és komolyan lépnek fel a rendszer ellen, Szabó Tímea, Hadházy Ákos, Szél Bernadett, Tordai Bence, Jakab Péter, továbbá a DK-ban, a Jobbikban, az MSZP-ben is vannak még komoly teljesítményt nyújtó képviselők. De hiába, ha egyszer nem voltak képesek összehangolni a tetteiket.
Már évekkel ezelőtt voltak, akik felvetették, hogy miért kell egyáltalán bemenni az Országgyűlésbe. Én sokáig nagyon toleráns voltam az ellenzékkel. De amit már egy ideje látunk, az a folyamatos megaláztatás, csicskáztatás, az, hogy soha semmilyen javaslatukat nem tűzik napirendre, soha nem hívhatnak össze egy bizottságot sem. Ami ott folyik, az a parlamenti munka megcsúfolása. Ehhez nem lenne szabad asszisztálniuk, mert elveszítik hitelességüket, és ha a NER bukik, vele buknak majd ők is. Működtethetnének akár egy ellenzéki kerekasztalt, vagy létrehozhatnának egy alternatív parlamentet is. Annak semmi értelme, hogy minden kis párt külön tartson sajtótájékoztatót három újságírónak. Mindig csakis együtt, közös álláspontot kifejtve, a lényegről kellene beszélniük.
– Sokan mondják, amíg Gyurcsány Ferenc fontos szerepet játszhat az ellenzéki oldalon, addig semmi remény a kormányváltásra.
– 2010-ben, 2014-ben, vagy akár még 2017-ben is lehettek jogos fenntartások Gyurcsánnyal szemben. De most már 2020-at írunk. El kellene gondolkodni azon, hogy mi a fontosabb Magyarország jövője szempontjából: visszatérni a demokráciához, esetleg Gyurcsánnyal együtt, vagy továbbra is megmaradni a Fidesz rendszerében, ahol csak Orbán van, és senki más. Nem a baloldal és a jobboldal között húzódik a határvonal, hanem a demokrácia hívei és a zsarnokság haszonélvezői között. Az antigyurcsányizmus ma már aránytévesztés. Ő egy korábbi rendszer miniszterelnöke volt, ez pedig egy másik rendszer. Ezt tisztán kell látni.
– Talán az volt a baj, hogy a Jobbiknak és a DK-nak még 2018-as választás előtt is fontosabb volt, hogy a legerősebb ellenzéki párttá váljon, mint az, hogy a többi kis párttal összefogva közösen leváltsák a rezsimet.
– Gyurcsánynak is fontosabb volt, hogy legyőzze az MSZP-t. Sikerült, de ráment erre tíz év, amit értelmesebben is el lehetett volna tölteni. Úgy látom, hogy csak az európai parlamenti választások óta összpontosítanak igazán arra, hogy az Orbán-rendszer az ellenfél.
– Alkotmányjogászok mondták, hogy az Alaptörvény megszavazásával ment el a hajó, van olyan volt alkotmánybíró, aki alkotmányos puccsnak tartja, ami történt. De még ebben az alaptörvényben is benne van, hogy senki nem törekedhet kizárólagos hatalomra, és ha mégis megtenné, ez ellen mindenki jogosult és köteles is fellépni.
– Az alkotmányos – vagy inkább alkotmányellenes – puccs szerintem is megtörtént. De azt jogilag nagyon nehéz bizonyítani, ha egy politikai erő kizárólagos hatalomra tör. Az országos hatalom monolitikus ugyan, de azért a szabadságnak vannak kis szigetei, amik néhol nem is olyan kicsik. Szeged régóta ellenzéki irányítású város és 2019-ben a fővárost, több nagyvárost, és számos fővárosi kerületet is megnyert az ellenzék.
Ezzel az alaptörvénnyel is lehetett volna demokratikusan kormányozni. De a Fidesz az alaptörvényt csak kiindulópontnak tekintette a jogállam lerombolásának útján. Rengeteg példát lehet hozni, főleg a vidéken, ahol már eltűnt az ellenzék, ahol a pozíciókat és már a közmunkát is politikai lojalitás alapján osztják. Hogy mindenféle ellenzéki hangot megpróbálnak elhallgattatni, és akik szembefordultak a Fidesszel, azt megbüntetik. Itt van például Ángyán József története. De ezekre azt mondhatják, hogy túlkapások. Mert mi itt beszélgetünk, a Magyar Hang publikálhatja ezt az interjút, és az interneten is elvileg mindenki azt mond, amit akar. Bár most már nem annyira, mert egy Facebook-bejegyzésért a rendőrök már bevihetik az embert kihallgatásra, mások pedig állásukat veszíthetik. Nem Budapesten visznek be értelmiségieket, hanem egy vidéki településről egy nyugdíjast. De mindig úgy kezdődik, hogy először a periférián tesztelik az ilyen akciókat és csak később emelik fel a központi politika szintjére. Ez ellen tiltakozhat a parlamenti ellenzék.
– Igen. De milyen jogosítványaik vannak? Már egy vizsgálóbizottságot sem hívhatnak össze, amely megvizsgálhatná például azt, hogy törvényesen szerezte-e Mészáros Lőrinc uniós forrásokból is dagadó irdatlan vagyonát.
– Bizonyos sajtótermékek még tudják vizsgálni, az ellenzéki képviselők már nem nagyon. De most már a közérdekű adatokhoz való hozzáférés is nehezebb, sokszor pénzbe kerül és hosszú, 45 napos határidővel adják ki az információkat. (A 45 napos határidő a veszélyhelyzet idejére, a védekezésben részt vevő intézményekre érvényes – a szerk.) Ezeket az ellehetetlenítő lépéseket nem egyszerre teszik meg, hanem lopakodva, salátatörvényekben, éjszaka benyújtva és a koronavírus mögé bújva. A durvaság és gyávaság kéz a kézben jár. Lépésről lépésre hozzák meg azokat a döntéseket, amellyel lassan, mint ahogy a luftballonból a levegőt, kiszorítják a szabadságot az országból. Sokszor már napirendre sem engedik venni az ellenzék javaslatát, mert ha engednék, még ha leszavazzák is, arról már beszélnének az emberek. Be kellene hívni a tévéstúdiókba az ellenzéki előterjesztőt, hogy beszélhessen róla.
A hatalmi elnyomásnak számos szintje, bugyra van. Azt a kézenfekvő eszközt, hogy a rendőrök megverik a tiltakozókat, nálunk nem használják, mert ezt felvennék a nyugati tévétársaságok és leadnák a CNN-en is, ahol az egész világ látná a véres valóságot. Ebből nem tudna jól kijönni a rendszer. Ezért nincsen ilyen látványos erőszak fiatal lányokkal és fiúkkal szemben, hanem a veszélyhelyzetre való hivatkozással egyszerűen megakadályozzák, hogy tüntetni lehessen. Vannak ilyen heroikus kísérletek, hogy autódudálással tüntetnek Clark Adám téren. És amikor odamegy a rendőr és a tüntető megkérdezi tőle, hogy milyen szabálysértést követett el, a válasz az, hogy „nem tetszik a kormánynak, amit önök csinálnak”. A Kádár-rendszerben mondtak ilyet utoljára az 1970-es években.
Most, amikor a vírusjárványra hivatkozva forrásokat vontak el az önkormányzatoktól és a pártoktól, akkor a demokrácia visszatérésének lehetőségét akarták megakadályozni. Az állampártot ez nem rendíti meg, mert számára a kormányhirdetéseket központi költségvetésből finanszírozzák. De az ellenzéki pártokat ez igen érzékenyen érintette, mert ha a kis pártoktól elvonják a nekik alkotmányosan járó pénzük felét, akkor meg is szűnhetnek. Ez is antidemokratikus lépés volt.
Már tényleg nincs értelme annak a felosztásnak, hogy baloldal és jobboldal, vagy kormánypárti és ellenzéki. Új szavakat kell találni. Itt már nem közmédia van, hanem állami média. A hatalmon lévő párt lényegében állampárt. Szeretik azt mondani magukra, hogy ők a „nemzeti kormány” és velük szemben állókra pedig azt, hogy „nemzetietlen ellenzék”. Ha tisztelnék a demokráciát, az emberi jogokat és a szólásszabadságot, nem mondanának ilyet. Ebből látszik, hogy ma a magyar demokrácia barátai és ellenfelei állnak egymással szemben. A nemzet és a demokrácia érdeke egybeesik, így a demokratikus ellenzék patrióta értékeket képvisel. Elképesztően fontos, hogy az emberek ezt felismerjék, mert ezen múlik az ellenzéki összefogás sikere. El kell döntenie mindenkinek, hogy akarja-e a demokráciát, vagy nem.
– Ön a rendszerváltás idején a Fidesz tagja volt. Hogy érinti az, hogy a régi pártbéli társai asszisztálnak ahhoz, hogy a polgári demokráciánkat egy hibrid rezsimmé alakították?
– Érzelmileg én már régen túl vagyok ezen. Fájdalmas, de logikus lépés volt 1993-ban kilépni a Fideszből. Nagyszerű éveket töltöttem el ott, sohasem fogom megtagadni. Volt egy döntésem, még 1990-ben, hogy nem akarok professzionális politikus lenni, attól kezdve én már csak hátralépve figyeltem őket, tehát szép lassan visszavonultam. Mivel politológus vagyok, szakmámból adódik, hogy távolságot kell tartanom az általam vizsgált szereplőktől. Ráadásul egy bő évtizeddel később, másfél évig kulturális miniszter voltam egy olyan kormányban, amelynek ellenzéke a Fidesz volt. Akkorra már megszűntek ezek a nosztalgikus kapcsok. Láttam őket kívülről, belülről, barátként, ellenfélként, és megfigyelőként. És már nem akarom mindig őket nézni.
Ennek a cikknek a rövidebb verziója a Magyar Hang 2020/22. számában jelent meg május 29-én.
