Árván maradt négy gyerek egy Tolna megyei faluban, Pálfán. A nagyobbik, mégis fiatalkorú lány 23 éves vőlegénye gyámság alá vette őket, így megúszták, hogy nevelőszülőkhöz kerüljenek. Együtt éldegélnek, a vőlegény és a 16 éves nagyfiú – utóbbi az iskola mellett – napszámból tartja el a családot. Köztartozásuk nincs, de reményeik sem nagyon: több millió forintot kellene költeniük lassan életveszélyessé váló, omladozó házukra.
Vajtán átautózva látom meg az első lovas kocsit, ami jól jelzi, szegény vidéken járok. Még öt kilométer innen a rossz úton a Tolna megyei Pálfa, ahol a Búzás gyerekek laknak egy roskatag házban. A falu szélén már vár rám László József, a helyi roma kisebbségi önkormányzat elnöke és élettársa, Kalányos Erzsébet elnökhelyettes. Ők kalauzolnak el az április végén árván maradt gyerekekhez. – Csak most szóltam nekik, hogy jön – mondja László József. A házba érve takaros rend fogad, ennyi idő alatt nem lehetett volna elpakolni, kitakarítani.
Az udvaron növendék libák totyognak, az ólban malacok eszegetnek, Fürge kutya, a mudi éppen csontot rág. Köteleken száradó ruhák, bent a követ frissen mosták fel – mintha egy hétköznapi, falusi családhoz jöttem volna látogatóba. Ez a család azonban sajnos nagyon nem az. A gyerekek hat évvel ezelőtt veszítették el az édesanyjukat, április végén pedig meghalt az apjuk is, tüdőrákban.
Búzás Ricsi 10 éves, két napja töltötte be, éppen tortát majszol, amit Erzsébeték hoztak neki ajándékba. Ketrin 13, Zoli 16, Evelin 17 éves. Evelin vőlegénye, Csicsó Adrián pedig 23. Vagyis a négy árván maradt gyerekből egyik sem nagykorú.
– Hogyan sikerült egyben tartani a szülők nélküli családot? Hogyan úszták meg a gyerekek, hogy nevelőszülőkhöz kerüljenek? – kérdezem a helyi roma kisebbségi önkormányzat elnökét.
– Az édesapa halála után rendkívüli bizottsági ülést tartott az önkormányzat a polgármester kezdeményezésére – válaszolja László József. – Ebben a családsegítőnk is nagyon nagy szerepet vállalt, aki a srácok születésétől kísérte az életüket. A rendkívüli ülésre a gyerekeket is elhívtuk, és mint egy nagy család beszéltük meg a lehetőségeket. A bizottság egyhangúan úgy döntött, hogy a srácokat nem szeretnénk sehová elhelyezni, ideiglenesen sem. A megoldás az lett, hogy a család egyetlen nagykorú tagja, Adrián a gyámsága alá vette a gyerekeket.
A menyasszonyát, Evelint is, aki július 20-án lesz 18 éves. – Akkor most az van, amit Adrián mond, majd egy hónap múlva lehet feleselni – állapítjuk meg közösen. Ritka alkalom, de most mindenki nevet, és ezért kicsit mindenki elszégyelli magát. Óráknak tűnő, pedig csak talán félpercnyi csend telepszik ránk. A nagyfiú, Zoli tör meg. – Próbálunk talpon maradni. Adrián és én eljárunk napszámba.
Erre Zolit illetően az adott lehetőséget, hogy a koronavírus miatt nem kellett iskolába mennie. A meglehetősen vékony fiú kőműves mellett segédmunkás. Adrián szőlőbe jár dolgozni. Ketten annyit keresnek, amennyiből éppen megél a család.
Ha ősszel folytatódik az oktatás, az újabb nehézségek elé állítja a fiút. Mert az iskolát nem akarja otthagyni, pénzt keresni viszont muszáj. Amúgy mezőgazdásznak tanul. Itthon az iskola és a munka mellett gondozza a jószágokat meg a veteményest. Az állatokat és a vetőmagot is a keresetükből félrerakott pénzből vették.
A reggel takarítással indul, aztán főzéssel folytatódik. Van, amikor Adrián főz, de leggyakrabban a 13 éves Ketrin. Evelin a főnök, övé a mosás, és ő osztja ki a feladatokat.
– Ketrin jól főz? – kérdezem. Egyöntetű igen a válasz.
– Apa mindig azt mondta, nekem van a legjobb ízlésem a családban – felel az érintett pironkodva.
– Kitől tanultál főzni?
– Hát tőle – válaszolja.
Az apa, Zoltán 28 évig juhász volt. 52 évesen halt meg. Zoli, aki a jelek szerint 16 évesen lett családfő, idővel megint szeretne juhokat tartani. Most azért nincsenek, mert az apjuk gyógykezelése miatt el kellett adogatniuk őket. A nyájból egyedül a csacsi maradt meg. Zoli kecskét is tartott. A gidákat – ahogyan azt előre eltervezte – néhány hete eladta, az anyaállatot levágták, megették.
A kétszobás házban nemrég volt csőtörés, ami menthetetlenül eláztatta az egyik falat. A vízvezetékrendszert újra kellett szerelni. Újak a csövek, új a kád, de áll benne a víz: megtelt az emésztőgödör, így nem tud lefolyni. Mivel az egyik fal elázott, a szobát alá kell állványozni, kiütni a szétázott falrészt és újat emelni a helyére. A szobákban a plafon gerendái – több, mint százéves az épület – erősen meg vannak hajolva, ez egy komplett tetőcserét jelez. Plusz a ház meg is süllyedt. A villanyvezetékek is rossz állapotban vannak. A bojler életveszélyes volt, le kellett cserélni. Ha szeretnék rendbe tenni a házat, az sokmilliós tétel volna. Ha viszont nem teszik rendbe, akkor hamarosan életveszélyes, lakhatatlan lesz.
Az összeg, amit rá kellene költeni, annyi, amennyiből egy másik öreg, de lakható állapotú házat lehetne venni. A faluban meglehetősen alacsonyak az ingatlanárak. Pálfa mindentől messze van, még ha ez földrajzi értelemben nincs is így. Ha azonban beleszámítjuk a képletbe a tömegközlekedést, akkor viszont mindenképpen.
Ricsike is szeretne egy kicsit beszélgetni. Elmeséli, hogy az iskolai távoktatás nála hogyan nézett ki. Számítógépük nem volt (azóta kaptak adományként), ezért a leckéket postán kapta kéthetente, és postán is küldték vissza. Június 18-án, a szülinapján osztották ki a bizonyítványt, ami jó lett. Hozza, mutatja. A matek az elégséges, de a többi csupa jeles meg jó. Azt mondja, többnyire egyedül tanult, ha a testvéreinek volt egy kis idejük, segítettek. Ha nagy lesz, juhász szeretne lenni, mint az édesapja volt. Okos, érdeklődő, jó bizonyítványú gyerek, ha máshová születik, egyetemre mehetne. Ketrin is jól tanul. Meg Zoli is. Pedig a tanulás mellett háztartást vezetnek. Ketrin szakács szeretne lenni. Evelin meg befejezni a nyolc osztályt.
– Hogy telik egy napod, Ricsikém?
– Arra szoktam ébredni reggel, hogy a nagyok takarítanak – válaszolja. Közben elkéri a diktafont, most ő a riporter.
– Szoktam én is reggelit készíteni magamnak, de leginkább a Zolika csinálja. A bátyám hajnalban kel, megeteti az állatokat, pékségbe siet, reggeliztet, aztán megy az iskolába. Illetve ment, a koronavírus előtti időkben. Mostanság dolgozni megy, ugye – számol be Ricsi.
Amúgy Zoli kezeli a család kasszáját is. Minden számlájuk ki van fizetve, köztartozásuk nincsen. Ricsike reggeli után játszik, bár az idő megjelölése lényegtelen: addig játszik, amíg lehet. Délután rendre berendeli Zolika, mert tanulni kell. Erzsébeték is szoktak ebben segíteni. Gyakran olvasnak együtt, hangosan. Aztán fürdés, vacsora, fogmosás és egy kis tévé. Ricsike amúgy nagy focirajongó, a Barcelona a kedvenc csapata. Meg a Pálfa SE.
Édesapjuk decemberben tudta meg, hogy rákos. Többször volt kórházban, utoljára március 4-én engedték haza. A gyerekei etették szondán keresztül két hónapon át. Április 26-án reggel nagyon rosszul lett. A srácok mentőt hívtak, az apjuk néhány órával később a kórházban halt meg.
A temetés költségeiben az önkormányzat és a roma kisebbségi önkormányzat segített az árváknak. Tartalék pénzük nem volt, már akkor is egyik napról a másikra éltek. Míg élt, az apjuk is csak úgy tudott munkát vállalni, hogy mellette mosnia, főznie kellett a gyerekekre, félrerakni nem tudott.
Zolinak most, hogy vége a veszélyhelyzetnek, egy hónap iskolai gyakorlatra kell mennie. A simontornyai iskolába biciklin jár, ez napi 18 kilométer kerekezést jelent. Suli után megint állatokat, növényeket gondoz, elmegy napszámba, ha tud, gondoskodik a családról, tanul Ricsivel, este beroskad az ágyba. László Józsefék minden este felhívják telefonon a gyerekeket, hogy érdeklődjenek, minden rendben ment-e. Azután jó éjszakát kívánnak egymásnak, és aludni mennek. A polgárőrség, a rendőrség tudja, mi történt Búzáséknál, ezért a szokottnál többször erre kanyarodnak, hogy vigyázzák az álmukat.
A hagyatéki tárgyalás még nem volt meg. Addig felfüggesztették az – édesanyjuk után járó – árvasági segély és a családi pótlék kifizetését is. Ha az eljárás befejeződik, megkapják a pénzt visszamenőleg. Zolinak indulnia kell, Dunaújvárosba megy egy barátjával bontott ablakokért. Ricsi búcsúzóul meg-ajándékoz két kis műanyag bagollyal. Húzódozom, elfogadjam-e.
– Nyugodtan elfogadhatod, egy bagolykészletből vannak – mondja Ricsi.
– Nem fognak hiányozni?
– Nem, még van néhány – felel mosolyogva.
Szüksége a gyerekeknek nagyjából mindenre volna. Pénzre, hogy fel lehessen újítani a házat, vagy venni egy másikat. Kellene gáztűzhely, tartós élelmiszer, konyhabútor, ágyak, székek, asztal, tartós élelmiszerek, játékok. Talán ruhára van a legkevésbé szükségük.
Ha valaki támogatni szeretné az árvákat, a bankszámlaszámuk, amely a 16 éves családfő nevén van: Búzás Zoltán – 18203590-01650682-10010019
Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Hang 2020/26. számában jelent meg június 26-án.
Hetilapunkat megvásárolhatja az újságárusoknál, vagy digitálisan! És, hogy miről olvashat még a 26. számban? Itt megnézheti!
