14 éve magam is ott voltam a nemzeti gyásznapon (mi több, gyászmeneten), amikor utolsó útjára kísértük Puskás Ferencet, aki vitathatatlanul a XX. század legnagyobb magyar sportolóinak egyike, és minden bizonnyal minden idők legkiválóbb magyar labdarúgója.
Puskás nevének hallatán elszorul a torok, de egyben dagad is a mell, éppen ezért egyrészt hálás téma az ő életéről bármilyen művészeti produktummal előállni: a címszereplő személye miatt még ha a végeredmény gyenge is lesz, akkor is elfedi e gyengeséget a fő karakter iránti érzelmi kapocs. Másrészt éppen ezért nem szabadna senkinek könnyelműen a húrok pengetésihez fognia, az alany nagysága megköveteli ilyen esetben az árnyalt művészi attitűdöt.
24 órával az esemény előtt derült ki, hogy a Magyar Hang is kapott sajtóakkreditációt a „Puskás - A musical” bemutatójára. Az pedig csupán pár órával előtte vált világossá, hogy én megyek szerkesztőségünkből, és én írok belőle élménybeszámolót. Borbélyt lemondani, bébiszittert szervezni, és odaérni. Ez a három feladatom volt, mielőtt lehuppantam az Erkel Színház nézőterének 18. sorába.
Mintha csak segíteni akarna a ráhangolódásban, az Erkel Színházba rohantomban akárhová is kapcsoltam, a rádió musicalslágereket játszott. Rádióadóban már nem nagyon találni NER-menteset, míg színházban azért még akad. A Puskás - A musical azonban nem ilyen, ez egy vérbeli NER-darab, ám ettől még lehetne akár jó is. A zenés mű producere Szabó László, korábbi fideszes helyettes államtitkár, az MTVA volt kommunikációs igazgatója. A darab Puskás-szakértője Szöllősi György, a felcsúti Puskás Akadémia kommunikációs igazgatója, a Nemzeti Sport főszerkesztője. Az előadás főszponzora az MKB Bank, Mészáros Lőrinc pénzintézete.
A darab színvonalára utaló előjelek nem voltak túl biztatóak, különösen elijeszthette a ízlés iránt megmagyarázhatatlan vonzódást érző befogadókat az a beharangozó videó, amelyet a You Tube-on tettek közzé az alkotók, és amely a tavalyi Puskás Aréna nyitómérkőzésére invitáló Orbán-videó szegényes parafrázisa. Unortodox módon álló képaránnyal forgatták, de jó előrelátással kikapcsolták a videó alatt a hozzászólások lehetőségét.
Maga a musical azonban nem annyira egyértelműen rossz, mint az az előjelekből kiolvasható lett volna. Leginkább profi és amatőr elemek egyvelegeként jellemezhető, ez a kettősség a szinte a darab minden eleméről elmondható. A jinnek és a jangnak a darabon végigvonuló ezen párharcából sajnálatosan a jin, azaz a fenti ellentétpárból az amatörizmus keveredik ki győztesen. A cselekmény is inkább egy tévésorozat epizódjaira emlékeztet, ezek a morzsák azonban nem állnak össze koherens történetté. Ami egy ilyen tartalmas életút esetén könnyen elkövethető hiba, de ezzel együtt is ki lehetett volna emelni Puskás Öcsi életéből egy olyan aspektust, amely a fő szálat jelenthette volna, és amely által egységbe rendezhető lett volna a sztori. A történet maga egyébként is inkább az Aranycsapat, mint Puskás története, vagy még inkább a Puskás Öcsi-Bozsik József barátság története. Talán A Pál utcai fiúk musical Puskás-változatát látjuk a színen.
A tánckoreográfia (koreográfus: Túri Lajos Péter) meglehetősen kiforratlan mind a terv, mind a kivitelezés vonatkozásában. A táncosok még nem szoktak össze, gyakran nem mozognak szinkronban. Ám itt is megfigyelhető a már említett kettősség: dicsérhető, mert hatásos ötlet a szovjet katonáknak a közönség közül történő bevonulása csakúgy, mint az '56-os jelenet lyukas zászlós koreográfiája, vagy a kaszinójelenet artistája.
De szintén a kettősség jellemzi a zenei részt. (Zenei vezető: Károly Katalin.) A betétdalok a szimplán szürkéktől, a sok felejthetőn át a néhány dúdolhatóig terjedő skálán mozognak, ám azt nem állítanám, hogy megmaradt volna akár egy is annyira, hogy fütyörészném, ha sarki fűszeresként keresném a betevőt. A hangosítás botrányos, többször meg is szűnik, és csupán a színészek hangját halljuk, ahogy a torkukból kijön, de a hangszórók némák. Máskor ugyan van hangosítás, ám a párbeszédek annyira halkak, hogy gyakran érthetetlenek.
A pozitívumok között említendő a címszereplő Veréb Tamás énekhangja, és a „Klára” fiktív karakterét megformáló Gubik Petra által énekelt dalokat is szívesen hallgattam volna még. Érzi is az író-rendező Szente Vajk, hogy Gubik erőssége a darabnak, és így szerepelteti is eleget, ám ilyen módon Klára alakja egy jelentéktelen (ráadásul fiktív) mellékkarakterből lesz központi figura, amely azonban dramaturgiailag teljes értelmezhetetlen, és nem segít a darabnak mint egységes műnek a befogadásában. A gyerek Puskást és a gyerek Bozsikot megformáló srácok, és úgy általában a gyerekszereplők is az oké kategóriába sorolhatóak.
És ha már a karaktereknél tartunk. Szepesi György kapcsán szemérmesen elhallgatják a musical írói az ügynökmúltat, míg Czibor Zoltán (Ember Márk) vélt ügynöki tevékenysége, amelyről csak közvetett bizonyítékai vannak jelenleg a történészeknek, a darab fő témáinak egyike. Czibor egyébiránt A Pál utcai fiúk alkoholista Gerébjének karakterét kapta a szerzőktől. Ember Márk alakításának egészen kínos pillanata az az üvöltözés, amelyet előad a beszervezése után.
Sebes Gusztáv (Cseke Péter) kommunista elköteleződése is titokban marad a gyanútlan néző előtt. Szepesi megformálója, Harsányi Levente olyan, mint amire számíthattunk. Annyira maníros, gyenge, mesterkélt, és olyannyira megalszik a tej a szájában, mintha direkt céltáblának castingolták volna a darabba. „Ne foglalkozzatok a darab egyéb gyengeségeivel, Levi majd elviszi a balhét." – ez lehetett a koncepció. Harsányi a nyomába sem ér Szepesi dinamizmusának, az arány hozzávetőlegesen az, amely a mai magyar futballisták és Puskásék között áll fenn.
A Farkas Mihály kommunista honvédelmi minisztert alakító Nagy Sándor szerepeltetése ellenben a darab kevés erőssége közé tartozik. Mind énekben, mind színészi játékban, mind humorban lejátssza társait a színpadról. Nem Nagy Sándor bűne, hogy a történelemkönyvekből megismert, vérszomjas szörny Farkas a darab bizonyos pontjain már-már apafigurává szelídül.
A darab végig politizál, szinte több benne a politika, mint a foci, és Farkas Mihálynál találunk benne gonoszabb komcsit, akit Vörös elvtársnak (fiktív karakter Szabó P. Szilveszter megformálásában) hívnak. (Értik, ugye? Vörös elvtárs! Óriási! - Galla Miklós humorista showman alteregója felsír valahol.)
Kérdéses az is, hogy az életben Puskás Ferenc mennyire volt harcos antikommunista, a darabban ugyanis így festik fel alakját. Puskás egyébként is roppant egysíkú karakter Szente Vajk művében. „Legrosszabb” tette, hogy Bécsben az eltiltása alatt egyszer elmegy bulizni. Az egész darabról elmondható hogy egyetlen sokrétű karakter sincs, mindegyik vagy csak gonosz, vagy angyal. Az emberek azonban nem ilyenek, és a művészet egyik feladata volna ennek érzékeltetése. Képzeljük el, hogy Kövér Lászlónak milyen musical tetszene a korról. Na, az előadás pont ilyen karakterekből építi fel magát.
Az alkotók árnyaltságot és sokrétűséget kerülő, pipogya dramaturgiájára nagyszerű példa, hogy a darab nézői úgy szereznek tudomást az 1954-es berni világbajnokság fiaskójáról (a döntőben a jóval esélyesebb magyar csapat sok máig tisztázatlan körülmény közepette kikapott az NSZK-tól, akiket korábban simán megvertek – a szerk.), hogy a szünetben (!) az éppen nem büfében, az aulában, vagy a mellékhelyiségben, hanem a nézőtéren tartózkodó közönségnek lejátszanak egy erről szóló korabeli összefoglalót a kivetítőn. A második felvonás már csak a berni döntő következményeivel indít.
Míg az első felvonás legalább untatónak nem nevezhető, ezzel szemben a második már totálisan szétesik. A második felvonás inkább egy esemény-felsorolás, mint dramatizált mű. Puskásnak a Real Madridhoz való 1958-as beilleszkedését bemutató jelenet után az alkotók úgy elvágják Puskás életének történetét, mintha nem élt volna még ezt követően 48 évet. Itt jegyezzük meg, hogy a spanyolnak szánt latin-amerikaira sikerült betétdal kifejezetten zavarba ejtő, szekunder szégyenre okot adó jelenség, a Fiesta műlatin '90-es évekbeli zenekar legrosszabb éveit idézi.
Az alkotás a fináléra teljes káoszba fullad. Kapunk egy olyan felsorolást az Aranycsapat tagjairól, amelyet rendszerint az „igaz történet alapján készült” filmek legvégén, a film cselekménye után szoktak három mondatban elintézni: kivel mi történt azután, hogy a filmen már nem látjuk őket. Ami azonban vásznon, pár mondatban működik, színpadon, ilyen hosszadalmasan kizökkent.
A legvégén még a giccset sem sikerül a darab létrehozóinak elkerülniük: kapunk a felhők között hősi pózba merevedett Puskás Ferencet, és fináléra teljesen indokolatlanul megjelenik a színen Pelé, Maradona, Eusebio, Zidane és még sokan mások, hogy egy csiricsáré karneválban feloldódva fokozzák a túldíszítettséget.
Puskás Ferenc életútjának talán az az üzenete, hogy ne vesztegesd el a tehetséget, gazdálkodj vele jól. Az itt-ott ki-kitüremkedő, fogyasztható morzsákból az látszik, hogy a Puskás-musical alkotóinak is lehet ilyen tehetségnek nevezett valamije, ám ez a darab nem az ezzel való gondos gazdaként való sáfárkodásra lesz példa az ő életművükben.
