Szokatlan terepre merészkedett Vona Gábor: a halálszorongásról írt filozofikus kötetet. De nemcsak tudományos hivatkozások, hanem személyes történetek is bőven szerepelnek a Míg a halál el nem áraszt című könyvben. A szerzőt kérdeztük erről, a Jobbik radikális múltjáról, a halálbüntetésről és arról is, hogyan emlékezhet majd az utókor a NER-re.
– Miben lenne más az az ország, amiben Vona Gábor politikus helyett filozófusnak állt volna? Más lenne?
– Nem hiszem, hogy más lenne. Bár azt sem tudom, én mennyire vagyok filozófus. De képes bármiféle filozófus még a XXI. században egy ország működésén rövid távon változtatni? Nem gondolom.
– Úgy értem inkább, a politikai élet mennyire lett volna más. A Jobbik története eléggé eltérően alakult volna.
– A párt története biztosan. Itt viszont valóban filozófiai kérdésbe ütközünk: az egyén mozgatja-e a történelmet, vagy a történelem teremti meg az egyéneket? Mindkettőben van igazság. Ha Vona Gábor nem lesz a Jobbik elnöke, más tölti be ezt a szerepet. Biztos máshogyan, más hangsúlyokkal dolgozott volna, de úgy vélem, az alapvető folyamatokon ez nem változtatott volna.
– Egykori jobbikos párttársai, szavazói hogyan fogadták ezt az bölcsészkedő oldalát, és most a halálszorongásról írt könyvet? Ott volt például a könyvbemutatón a tapolcai körzet képviselője, Rig Lajos. Egy hozzá hasonló ember mit mond egy ilyen kötetre?
– Lajossal nagyon régi, jó a barátságunk. Amikor lemondtam 2018-ban, arra kértem az elnökséget, hogy a mandátumomat ő kapja meg. A listán egyébként is elég előkelő helyen szerepelt. Tisztelem benne, hogy azon kevés országgyűlési képviselők egyike, aki tényleg hisz abban, amit csinál.
– Arra is gondolok, hogy nem tipikusan olyan ember ő vagy más jobbikosok, akik Harari-idézetekkel kelnek-fekszenek.
– Azért vannak olyanok is, mint Brenner Koloman, aki egyetemi oktató, magasértelmiségi. Azt látom, a jobbikos barátaim szívesen veszik kézbe a könyvet. És bár ezt a kötetet tudományos igényességgel írtam, nem kell hozzá diploma vagy doktori cím, hogy valaki értelmezni tudja. Inkább bátorság a témája miatt. Mivel a könyvbemutatókra sokan az egykori politikai pályafutásom miatt jönnek el, az első húsz perc egy szürreális sokk, hogy mégis miről beszél Vona Gábor, hogy kerül a csizma az asztalra? Azt várják, valami politikai elemzés hallgatói lesznek, én meg elkezdek a halálszorongásról elmélkedni. Aztán kiderül, hogy ez a téma mindenkit foglalkoztat. Olyanokat is, akik nem foglalkoznak bölcsészértekezésekkel. A halál és a hozzá való viszonyunk tabutéma lett. Én meg ezt feszegetem, mert jobb beszélni róla, mint elfojtani. Nagyon sok társadalmi vagy magánjellegű problémának pont az az oka, hogy elfojtjuk ezt a kérdést.
– A politikai életben, főleg a Jobbik kezdetén viszont nem az ilyen összetett gondolatok, hanem a leegyszerűsítő, közérthető üzenetek voltak a jellemzőbbek. Nem érezte kényelmetlenül magát abban a szerepben?
– A pályafutásomat az emberek többsége nyilván a médiából követte nyomon, ott pedig majdnem minden leegyszerűsödik. Nyilván akkor is voltak árnyalataim, persze nem olyan komplexitásban, mint most. Sőt, biztosan nem. De a politika nem a filozofálgatás terepe, a médiából pedig nem lehet megfejteni egy politikust, engem sem.
– A filozofikus vonal látszott persze, viszont átideologizáltnak tűnt az is. Arról beszélt, hogy Julius Evolát olvas és René Guénon-t, a tradicionalizmust dicsérte. Meglepőbb lett volna egy könyv, amiben Irvin D. Yalomot meg Freudot idézget.
– Pedig akkor is sok pszichológiát olvastam. A tradicionalizmus Magyarországon kompromittálódott, össze szokás mosni a szélsőjobboldallal. Számomra viszont nem politikai relevanciája volt. Inkább vallásfilozófiai-metafizikai szempontból tartottam lényegesnek. Evola politikai jellegű írásait is olvastam természetesen, de alapvetően nem ez érdekelt. Sokkal inkább izgatott a jógáról, az alkímiáról, a hermeneutikáról szóló munkája, mint a náci Németországról szóló. Amit egyébként kritizált.
– Mégis előszót írt a Julius Evola-féle Jobboldali fiatalok kézikönyvéhez.
– Igen, mert kacérkodtam a gondolattal, hogy lehet-e a politikában metafizikai vagy metapolitikai szempontokat érvényesíteni. Igyekeztem a politikai tevékenységemnek valami ilyen forrást keresni, és elhelyezni azt egy nagyobb egységben.
– Meglephette az is az embert, mikor hallott a fiatalkori Vona Gáborról, aki Pearl Jamet, Nirvanát vagy Alice In Chains-t hallgatott a gimnáziumban. Kevésbé illett össze a színpadon nagyon dühös, radikális politikus képével.
– Továbbra is nagyon szívesen hallgatok Alice In Chains-t, Nirvanát, Therapy?-t vagy Soundgardent. De hallgattam Radioheadet is. Számomra ez sosem okozott meghasonulást. A zene politika felett álló dolog, a művészetek közül pedig a legősibb. Egy barlangfestményről vannak leleteink, így azt hisszük, az a művészet kezdete, pedig nem, a zene és a tánc volt. A zenétől elsősorban nem azt várom, hogy szórakoztasson, hanem hogy mélységet nyisson meg előttem. Persze, hogy a Nirvana mennyire ad metaszintet a pár akkordjával, az más kérdés. Az ott inkább hangulat és életérzés volt, meg hát fiatalság, bohóság.
– Könyvében idézi Pokol Bélát éppúgy, mint mondjuk G. Fodor Gábor politikai filozófiával kapcsolatos könyvét. Vannak még olyan kormánypártiak, akiket szívesen olvas?
– Korai G. Fodort nagyon sokat. Lánczi Andrást is. Kommentár-előfizető voltam, bár már nem követem igazán, mindenesetre nagyon színvonalas lapnak tartottam. Próbálok nyitott maradni. Nyilván én is érzem a pikantériát abban, amikor G. Fodornak a Voegelinről szóló könyvét olvasom. Nem tudom, az akkori GFG hogyan tudna kapcsolódni a maihoz. Ez egy olyan kérdés, mint hogy én hogyan kapcsolódom a régi Vona Gáborhoz. Mindenki változik.
– Jobboldali emberként csalódott az ún. magyar jobboldalban amiatt, amilyen színvonalon támadták a 2018 előtti években?
– Nem esett jól, nyilván, de ilyen a politika. A Jobbik és a Fidesz konfliktusa törvényszerűen kikényszerítette ezt. A kormánypárt rástartolt a néppártosodás miatt elbizonytalanodott szavazóinkra, amihez engem hitelteleníteni kellett. Sokszor persze igaztalanul, méltatlanul támadtak, de nem nyalogatom a sebeimet, előre nézek és próbálok inkább valami értékeset létrehozni.
– Kifejezetten nyíltan beszél a könyvben olyan mindennapos élményeiről is, mint hogy egy zavart, az állampolgároknak fenntartott karzaton ülő fiú rendszeresen betalálta a Parlamentben, ön meg próbált menekülni. Aztán azt hallotta, hogy a fiú öngyilkos lett. Olyan típus, aki utólag gyakran bánja, hogyan viselkedett, mit mondott valakinek, mit csinált rosszul?
– Mondjuk úgy, képes vagyok revideálni azt, amit korábban gondoltam. Vagy bocsánatot kérni. Ezt pozitívumomnak érzem, nem negatívumnak. A változásomra büszke vagyok. Ami nem változik, az halott. A politikai múltamból sok mindent szégyellek már, de semmit sem bánok. Mindennek megvolt a maga helye és szerepe. Ez a könyv is egy mérföldkő, amihez bátorság kellett. A személyem miatt ugyanis nagyon vegyes megítélése lesz.
– Nem kell a politikusnak valamilyen szinten gátlások nélkülinek lennie a szakmájából adódóan? Annyi választóval, más szakma képviselőjével kell foglalkozni, hogy könnyű belecsömörleni, és egyre inkább tárgyként kezelni mindenkit.
– Talán, de nem biztos, hogy ez mindig gátlástalanság, egyszerűen annyi emberrel kell kontaktálni, hogy nem engedhetünk minden egyes kapcsolatot nagyon mélyre. Ez szétszedné lelkileg az embert. A politikus védi a saját mentális épségét, ahogy egy orvos sem halhat bele minden egyes betegébe. Fel kell vennie egyfajta védőpajzsot. Persze a politikus tovább is csúszhat, elveszítheti emberségét, fejébe szállhat a hatalom. Személyiségtorzító hatása lehet annak, ha politikussá, parlamenti képviselővé válsz. Onnantól kezdve csomó előjogod van, amiket nagyon sok önreflexióval lehet csak jól kezelni. Amikor bemész és az őrök tisztelegnek neked a Parlamentben, vagy a kis kártyáddal olyan helyekre bejutsz, ahova holmi halandó nem, olyankor nagyon komoly önmérséklet lenne szükséges. Azt mondani: „nyugi, ez nem neked szól..”
– Érdekes kulturális megfigyelések is vannak a könyvben, például a házikedvencről mint pótlékről, a gyereket és a szeretett társat pótló lényről, akit sokféleképpen humanizálunk. Az állatkínzásos hírek alatti kommentmezők, ahol válogatott brutalitással mészárolnák le azt is, aki mondjuk csak belerúgott egy kutyába, szintén azt mutatják, hogy mintha ma sokan az ember fölé helyeznék sokan az állatot. Mi miatt lehet ez?
– Az állatokat a kezdetektől fogva megkülönböztettük magunktól, mégpedig azért, mert őket a halandóság birodalmába kapcsoltuk. Mi viszont a halhatatlanság birodalmát szerettük volna felépíteni maguknak. Így ami állati, az lehetett aranyos, kedves, de nem lehetett emberi. Mindaddig, amíg volt kultúra. A XXI. században viszont egyre kevésbé van. Egyre inkább állatként tekintünk magunkra, így ha jól akarjuk magunkat érezni, az állatot kell humanizálnunk. Beemelni őket a halhatatlansági stratégiáinkba. És akkor kis pulcsit kapnak, meg születésnapi tortát, aztán majd együtt megyünk velük a mennyországba. Sőt, sokszor az embernél is többnek látjuk őket, hiszen nem bántanak vagy aláznak meg bennünket, nincs bennük gonoszság. Ráadásul tőlünk függnek, felnéznek ránk, és ez önbecsülést ad még a legdepressziósabb homo sapiensnek is. A fajtársaink már nehezebb diók. Megbánthatnak, más véleményük lehet, nem esznek a tenyerünkből, ha meg azt mondjuk nekik, hogy „mentél innen”, nem biztos hogy elmennek. Innen már csak egy kísértő lépés az embergyűlölet.
– Ha már ilyen kommentmezőkről van szó, az egyes politikai szereplők könnyen ki is használhatják, és a Jobbik sokszor ki is használta ezt. Legyen szó halálbüntetésről, kémiai kasztrálásról vagy az említett állatkínzásról. Nem méltatlan tüzelni ezeket a gyilkos indulatokat? Még ha az adott bűnök érthetően dühítenek fel sokakat.
– A politika alapvetően érzelmekről szóló műfaj. Nem érdemes arra kérni, hogy teljesen tárgyilagos legyen, hiszen ilyet az említett kommentektől is feleslegesen várnánk. Hogy hol van ezeknek az érzelmeknek a határa, már más kérdés. Ha egy kisgyereket brutálisan meggyilkolnak, és sokakban felmerül a halálbüntetés, szerintem még a határon belül mozog. Van persze, mikor az érzelmek szítása öncélúvá válik, nem több puszta marketingnél, ami a törzsi kultúrát erősíti. Az elmúlt években épp emiatt kezdtem arról beszélni, hogy ha az érzelmeket nem is lehet megkerülni, próbáljuk azokat legalább átalakítani. Igyekezzünk hidakat építeni. A saját politikai történetem azért érdekes, mert nemcsak számomra lehet tanulságos. Nem kell mindenben egyetérteni, elég, ha elfogadjuk, hogy a másik sem valami ördögi terv végrehajtója. Ha valaki liberális, még nem Soros-ügynök, csak hisz a szabadságban. Ha valaki konzervatív, még nem inkvizítor, csupán a rendre és hagyományokra épülő fejlődésben hisz és így tovább. Mindenkinek lehet igaza valamiben, de teljesen senkinek sincs. És ez így jó.
– Viszont felmerülhet az emberekben, hogy ha önnél őszinte is ez a változás, a Jobbik többi tagjánál mennyire volt az. Ott volt az első sorban Dúró Dóra is, aztán most meg könyveket darál le.
– Viszont Dúró Dóra már nincs is a Jobbikban. Ezt ne felejtsük el. Bár nem az én dolgom a pártot megvédeni, de azt igaztalannak érezném, ha most összedúródóráznánk a Jobbikot.
– De ha 2018-ban nyernek, ma talán kormánypárti jobbikos képviselő lenne.
– Hát igen. Tényleg nagy néppárt voltunk…
– Visszatérve az előbbire: hogyhogy nem veti el a halálbüntetést azok után, hogy így gondolkozik a halálról?
– A halálbüntetés is egy kulturális konstrukció. Nem változott a véleményem róla. Elfogadom az ellene szóló érveket, de úgy érzem, bizonyos szituációkban lehet létjogosultsága. Egy haladó társadalom jól átgondolt és jól körülbástyázott intézménye is lehet, nemcsak valami borzalmas, barbár emlék a múltból.
– Csak hát kérdés, hogy egy ember veheti-e a jogot ahhoz, hogy elvegye más ember életét.
– Persze, ez komoly erkölcsi kérdés. De akikkel szemben ez a kérdés felmerül, elvettek több emberi életet is jogtalanul. Nyilván a „szemet szemért” nagyon primitív, ősi elv, amit meghaladott a világ. És én sem vagyok egy elvetemült halálbüntetés-párti, aki azt mondja, mindenáron vezessük be, és folyjon a vér. De nem is gondolom, hogy ab ovo el kell vetni. Legitim vitának tartom. Ennyi. Talán épp azért nem merünk róla beszélni őszintén, mert egy kultúravesztett korban élünk, iránytű nélkül hánykolódunk, szorongunk, és tabuvá tettük a halált.
– A haálszorongásra, gondolhatnánk, a legtökéletesebb ellenszer a vallásos hit, így a halál utáni életből való erőmerítés. Félni pedig leginkább az ateista vagy agnosztikus félhet. Vagy nem? Önnek a hit nem ad megnyugvást?
– Keresem folyamatosan a hitben a megnyugvást, de a római katolikus egyház, a saját egyházam, őszintén megvallva, ezt nekem már nem képes megadni. Inkább egyfajta eltéphetetlen kulturális kötődést érzek felé jelenleg, mint hitbélit. Minden világvallást tanulmányozok, próbálok máshonnan is meríteni, és úgy gondolom, mindegyik ugyanabba az irányba mutat: a szeretet felé. A szeretet tanításaiból aztán mi, szorongó főemlősök képesek vagyunk háborút csinálni. És persze szeretnénk hinni a halál utáni életben. Én is. Még az ateisták vagy agnosztikusok is hisznek egyébként valamiben, mondjuk abban, hogy az anyag tovább él, és abból új élet sarjad. Valamilyen menekülőutat ők is próbálnak találni. De még az sem biztos, hogy ezzel foglalkoznunk kell. Talán meg kell békülnünk az emberi gondolkodás határaival.
– Második reformkor néven indított alapítványt, a törzsi mentalitások ellen beszél. Miért nem jelenik meg, vagy miért nem vesszük észre ezt a gondolatot pártpolitikában?
– Az alapítványunk deklaráltan nem foglalkozik pártpolitikával, de az igaz, hogy a törzsi háborúk helyett a közéletben meg kellene jelennie a konstruktivitásnak. A pártpolitika szintjén is. A második reformkor gondolatát ezért egyfajta pozitív vírusként szeretnénk elterjeszteni.
– Nehéz elképzelni, hogy egy a Jobbiktól a DK-ig terjedő blokk ezt hitelesen tudná képviselni.
– Nem hiszek a nagy, ellenzéki összefogásban.
– De akkor minek kellene történnie? Jöjjön egy új szereplő, és borítson mindent?
– Épp azért szálltam ki a pártpolitikából, mert nem tudom, minek kellene történnie. Ha tudnám, ott maradtam volna minden bizonnyal. Abban viszont biztos vagyok, hogy társadalmi szinten kellene egy pozitív erjedési folyamatnak megindulnia. A pártoknak sokkal rövid távúbb, szűkebb a mozgásterük. Ha igazi változást akarunk, ahhoz önmagában nem elég Orbán Viktor leváltása. Azt a társadalmi hangulatot kell megváltoztatnunk, ami őt hatalomban tartja.
– Ez elég hosszú folyamatnak ígérkezik.
– Egyik barátom azt mondta: Gábor, ez nagyon szép, de száz éves folyamat. Én meg erre azt válaszoltam, hogy ha ma sem kezdjük el, holnap is száz éves lesz. Épp azért tartunk itt, mert azt hittük, ezt a munkát meg lehet spórolni.
– Hogy fog az utókor emlékezni a NER-re? Az ellenzéki közvélemény nyilván erősen bízik abban, hogy az utókor majd ítél, a hihetetlen vagyonszerzéseket bíróság vizsgálja, egyesek börtönbe kerülnek, a történészek negatív korszakként írnak majd az egészről. De azért reálisan nézve nagyon nem biztos, hogy így lesz. Lehet, hogy egy rosszabb korból mindez egy nyugodt, viszonylag gyarapodó békekornak fog tűnni, nem?
– Szerintem ugyanúgy fogunk rá emlékezni, mint a Kádár-korra. Lehet, hogy az utókor az időszak legnépszerűbb politikusának választja Orbánt, ahogy Kádárral is ez történt. A történészszakma és a sajtó persze megpróbálja majd árnyalni mindezt, de az elmúlt 100 év kollektív emlékezete csupa apafigurát őrzött meg. És ha nem teszünk valamit, a következő harminc-ötven évben, a posztorbáni korban is egy apafigura fogja vezetni az országot. Maximum annyi lesz a változás, hogy neki majd nem a sakkozás vagy a foci lesz a kedvenc hobbija.
Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Hang 2020/43. számában jelent meg október 22-én.
