HIRDETÉS
HIRDETÉS

Várépítés kérdőjelekkel

Szerző: | 2020. november 22., 11:15 | Belföld

A műszakilag elkészült újjáépülő Lovarda a budai Várban 2020. február 7-én (Fotó: MTI/Koszticsák Szilárd)

Támogassa a Magyar Hangot!

Legyen Ön is előfizetőnk, rendelje házhoz a Magyar Hangot! Ha más módon támogatná a lapot ebben a nehéz helyzetben, azt is megteheti (PayPal és bankkártya is)! Köszönjük! ELŐFIZETEK

HIRDETÉS
HIRDETÉS

Az újjáépült lovarda és testőrpalota után újabb különös, a budavári panorámát némiképp megváltoztató építkezésre figyelhettek fel tavasszal a fővárosiak. Aki a Tabánból, a Hegyalja útról és a Gellért-hegyről pillantást vetett a királyi palotára, láthatta, hogy déli szárnyának egy részét elbontották. Most már építik, lassan kibontakozik a déli „nyaktag” új külseje: eltűnt a vakolt felület a modern bukóablakokkal. Helyreáll az eredeti állapot, mögötte a jövő év közepéig rekonstruálandó Szent István-teremmel.

Hogy szebb lesz-e, mint amit korábban láthattunk itt, az nem is kétséges. Mint ahogy azt is nehezen lehetne tagadni, hogy a közelben a semmiből újra felépített testőrségi palotával és lovardával együtt jóval esztétikusabb képet nyújt a Várhegy nyugati oldala, akár a Krisztinavárosból, akár fentről, a Mátyás-kút irányából nézzük. A korábbi félelmek, hogy a tervezőknek és az építőknek lóhalálában kell dolgozniuk, nem igazolódtak, sőt az aprólékosság még lassította is a munkálatokat. Alaposan megtervezett, igényesen kivitelezett régi-új architektúrák születtek.

Igaz, sem a helyreállított Stöckl-lépcső, sem a lovarda nem ott van milliméterre pontosan, ahol korábban állt. A lépcső déli összekötő falszakaszát kényszerű okokból – egy, a háború után nyitott átjáró miatt – az eredeti helyétől körülbelül fél méterrel arrébb alakították ki, a lovardát pedig az alatta lévő mélygarázs súlypontjaihoz igazodva csupán néhány fokkal elforgatva lehetett újraalkotni. Időérzékünket mindenesetre összezavarja a látvány: réginek tűnik, így láthatták őseink, miközben pontosan tudjuk, hogy ropogósan új. Nem állítom, hogy hiteltelen, csak annyit: furcsa, szokatlan. Ha néhány évtizednyi patina rárakódik, bizonyára könnyebben elhisszük neki, hogy száz évnél jóval idősebb. Mint ahogy senkinek sem tűnik fel ma már, hogy a palota A épületének egy része a hatvanas évek elején épült; a helyén 1945-ig a Hunyadi-udvarra vezető út volt. Megszokta a szemünk, megszerettük a középkori erődfalak, épületrészek részben eredeti falmaradványokból született rekonstruált állapotát is – köztük a legsikeresebbet és leghitelesebbet, a Zsigmond-féle lovagtermet. Természetesen – szakértők nem lévén – nem vesszük észre az eredetihez képest a kisebb-nagyobb eltéréseket. Például hogy a buzogánytorony valószínűleg néhány méterrel magasabb volt, és a rondellát sem fedték cserepek, lőrései sem egészen így néztek ki.


HIRDETÉS

Igényes, hitelességre törekvő a déli nyaktag és a Szent István-terem készülő replikája is. A Hauszmann Alajos mellett Thék Endre, Roskovics Ignác és Stróbl Alajos által alkotott reprezentatív neoromán tér teljes dokumentációja a szakértők rendelkezésére áll. Roskovics Ignác valamennyi képe megvan; ezek egy részét ugyan 1945-ben a szovjet katonák bajonettel széthasogatták, de azóta mindegyiket restaurálták, a pirogránitszobrok és a kandalló is elkészült. Az itt szerzett tapasztalatokkal akarnak nekivágni állításuk szerint a felújítók a többi enteriőr helyreállításának.

Hogy a palota és közvetlen környezete felújításra szorul, azt nehéz lenne kétségbe vonni. Mint ahogy az is tény, hogy a háború utáni helyreállítás és átépítés az eltelt idő távlatából nézve részben vagy egészben kudarcnak bizonyult. Az eredeti architektúrát sok ponton leegyszerűsítették, a belsőt pedig – ahelyett, hogy az ostrom idején kisebb-nagyobb mértékben sérült főemeleti termeket és csarnokokat rendbe hozták volna – eltüntették, majd rosszabb minőségű enteriőrökkel pótolták. Az igazsághoz hozzátartozik, hogy az akkor (is) érvényes műemlékvédelmi előírások megszegésével végbevitt páratlan kulturális pusztításban a kommunista politikusoknál sokkal inkább érdekeltek voltak a kor építészei, akik Ybl és Hauszmann palotaátalakítási munkáit nagyrészt értéktelennek tartották. Abszurd módon még az Építési Minisztérium Műemlékvédelmi Bizottsága is saját előírásait semmibe véve a modern belsők létrehozását támogatta.

Sok horrortörténetet ismerünk ezekből az időkből, többnyire a palota újjáépítési munkáiban részt vevő Czagány István építész-művészettörténésztől, nemcsak a bontási engedély és megfelelő dokumentálás (fényképezés) nélkül megsemmisített, megmenthető terembelsőkről, de ok nélkül elpusztított szobrokról, freskókról is. A Habsburg-teremben különösebb skrupulusok nélkül verték szét Lotz Károly monumentális mennyezeti képét, III. Károly, Mária Terézia, Ferenc József és Erzsébet királyné márványbüsztjeit pedig ugyanonnan az akkor lezárt munkaterületre, a Színház utca kövezetére dobták ki. Stróbl Alajos Justitia-szobrát, amely a krisztinavárosi szárny – a mai Országos Széchényi Könyvtár – díszlépcsőházában állt, bontócsákánnyal verték szét, mert nem fért ki a kapun. Kis híján erre a sorsra jutottak a könyvtár előterében ma is látható, hatalmas Atlasz-szobrok. Egyetlen régi enteriőrt akartak csupán megőrizni, a tróntermet, amelyért Aczél György és Trautmann Rezső építésügyi miniszter is szót emelt. A rekonstrukciós tervek – Czagány István munkája – elkészültek ugyan, ám végül hibrid és jóval olcsóbb megoldás született: a belső alapfalak és formák megmaradtak az ablakokkal, ajtókkal együtt, de a visszaépítést elsumákolták. A terv, a tudományos dokumentáció azonban rendelkezésünkre áll; a Szent István-terem mellett ma ez a legkönnyebben helyreállítható reprezentatív belső tér. Közben a hatvanas–hetvenes években új enteriőrök születtek – helyenként izgalmas és monumentális korlenyomatok. Az átalakítás során meg lehetne fontolni az értékesebb részek megőrzését. Már csak azért is, mert ezek is részei a palota történetének. 

Szinte természetes velejáróként kíséri a helyreállításokat a kibontakozó balos-jobbos „ideológiai harc”. Az előbbiek, a palota megújításában „horthyzmust”, Habsburg-restaurációt, ad absurdum Szálasi-nosztalgiát látók (a márványteremben tett ugyanis esküt Szálasi Ferenc), illetve a „republikánussá”, „népbaráttá” tett palotaformához ragaszkodók bizonyára egyébként is hangoztatták volna fenntartásaikat, kifogásaikat. Érvelésüket azonban a Várnegyedet teljesen értelmetlenül és felelőtlenül kormányzati negyeddé „fejlesztő” hatalmi szándék akarva-akaratlanul alátámasztotta, a múlt helyreállítására tett nem félreérthető folyamatos célzások pedig tovább gerjesztették a horthysta rekonkvisztától tartók indulatait.

Az ideológiai harcot vívók ugyanakkor tendenciózusan szemezgetnek a palota múltjából. Nem említik például – mert egyik koncepcióba sem illik –, hogy 1919 elején itt volt Károlyi Mihály ideiglenes köztársasági elnök rezidenciája, amint megfeledkeznek arról is, hogy az akkor még jóval kisebb, barokk palotában „rendelt” József nádor is.

Ráadásul mindkét fél feleslegesen összekapcsolja a Várban most zajló vagy egyelőre csak tervekben létező összes ügyet és dolgot. Ha hivatalosan össze is kötötték például a Szent István-terem újjáépítését a volt és leendő Pénzügyminisztérium rekonstrukciójával, a lovarda felhúzását a kormányzati negyed ötletével, igazából nem kellene, hogy közük legyen egymáshoz. Mint ahogy a szükségesnél több ideológiai feszültségtől is mentesíteni lehetne az átalakítási folyamatot – legalábbis azt a részét, ami a Budavári Palotában zajlik.

Az utóbbi esetben súlyos seb begyógyítása történik; a környék rendezetlensége máig zavaró különösen annak fényében, hogy a jelenlegi ideiglenes állapot minimum a rendszerváltás óta tart. Az 1990 utáni évtizedekben senki nem nyúlt a palotához és közvetlen környékéhez, nem születtek olyan kortárs megoldások, amelyek megnyugtatóan rendezték volna a királyi vár és részben a Szent György tér helyzetét. A visszaépítés lehetősége persze nemigen jöhetett szóba, hiszen az akkoriban még élő törvénynek számító 1964-es, a műemlékekről szóló velencei charta ezt lehetetlenné tette. A világban kialakuló lassú szemléletváltás hazai jeleként az ezredfordulón a Sándor-palota belsejét helyreállították; a rekonstrukció szinte egybeesett a velenceit felülíró 2000-es, úgynevezett krakkói charta elfogadásával, amely szerint „fegyveres vagy természeti katasztrófának áldozatul esett teljes épület rekonstrukciója akkor fogadható el, ha annak az egész közösség önazonosságára nézve van kivételes társadalmi vagy kulturális motivációja”.

A „kizökkent időt” helyreállító rekonstrukciók mára általánossá váltak az újból felépített (1801- ben lerombolt) litván királyi vártól a berlini Stadschlosson, a drezdai Frauenkirchén át a frankfurti óvárosig – hogy csak a legismertebb eseteket soroljam. A „kizökkent idő” perspektívájából szemlélve kétségtelen, hogy elfogadható a királyi palota rekonstrukciója mint a „közösség önazonosságára nézve” fontos jelképé. Határeset ugyan, de szigorú megszorításokkal igaznak tarthatjuk ugyanezt a palotával fennálló szerves kapcsolata miatt a Szent György térre is, bár József főherceg palotájának visszaépítése nem okvetlenül szükséges; helyette éppen elegendő lenne odaillő kortárs épületet húzni a jelenlegi rommezőre. Kívül esnek ugyanakkor a kereteken a kormányzati várba vonulás részeként visszaépítendő minisztériumok épületei. A Dísz téri volt Vöröskereszt-székház és külügyminisztérium semmiből való újjáépítésének és állami célra való felhasználásának, illetve a Szentháromság téri volt pénzügyminisztérium eredeti, erősen vitatható túldíszített állapotában való rekonstruálásának egyáltalán nincs „az egész közösség önazonosságára nézve kivételes társadalmi vagy kulturális motivációja”.

Hogy a reprezentáció és az ideológia miatt megéri-e, arra a válasz nyilván nemleges. A Pénzügyminisztérium közleménye szerint a nyár elejéig a Szentháromság téri épület esetében „elvégzett előkészítési, tervezési és kivitelezési munkák ellenszolgáltatásaként kifi zetett teljes összeg 6,2 milliárd forint volt”, ugyanakkor 2016- ban az akkor még létezett műemlékvédelmi csúcsszerv, a Forster Központ 41,6 milliárdra becsülte a várható költségeket. (Összehasonlításképpen: a lovarda 3,8 milliárdba, a testőrség 3,78 milliárdba került.) Pákozdi Imre (Levegő Munkacsoport) számításai szerint az intézmények koncentrálása miatt a jelenleginél háromezerrel többen járnának fel a Várba dolgozni.

Tegyük hozzá, hogy a végösszeg optimista. Szerepel ugyan benne a Miniszterelnökség 1432 és a Pénzügyminisztérium 1715, a Belügyminisztérium 1130 munkatársa, de hiányoznak a volt külügyminisztériumba és a rekonstruálandó József főhercegi palotába (mindkettő irodaház lesz) kerülő dolgozók.

Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Hang 2020/45. számában jelent meg november 6-án.

Címkék: budai Vár, lovarda, restauráció


HIRDETÉS
Gyilkossággal vádolnak egy vámosmikolai párt

Gyilkossággal vádolnak egy vámosmikolai párt

Miután az áldozatot becsalták a házba, bántalmazták: italosüveggel, tégladarabbal és kalapáccsal ütötték, amitől az asszony többszörös arckoponyatörést szenvedett, valamint több csigolyája és a bordája is eltört.

HIRDETÉS

FIZESSEN ELŐ A MAGYAR HANG HETILAPRA!

Friss lapszámunk

Támogasson minket!

Hirdetés

HIRDETÉS

Hirdetés

Már 70 éve mesél a Móra Kiadó
HIRDETÉS

CSATLAKOZZON HOZZÁNK PATREONON

Pin It on Pinterest