Sokan jönnek Gádorosra a jó példákat elsajátítani, önkormányzati és intézményvezetők is – jutnak az utazó eszébe legkésőbb Szentest elhagyva Simonka György, a térség országgyűlési képviselője 2014-es szavai. Akit azóta bűnszervezetben, különösen nagy értékre elkövetett költségvetési csalással és más bűncselekményekkel vádolnak, de szó, mi szó, igaza volt, hiszen hat évvel később lám, itt vagyok, hogy elsajátítsam a jó példát. Mert Gádoroson a múlt héten átadtak egy 90 millió forintért lemurvázott földutat. Szalagátvágós-államtitkárosan, ahogyan az nálunk szokás.
Gádoros Békés megye orosházi járásában fekvő, négyezer lelkes község, amelyet a tatárok 1241-ben felégettek, és amely felégetést a falu egy-egy része szemlátomást a mai napig sem hevert ki. A község temetőjében nyugszik Udvardi Kossuth Lászlóné, aki Petőfi első szerelmének unokája volt. A falu híres szülötte G. Vass István levéltáros, többek közt A Magyar Állam Szervei 1944-1950 című kötet (Budapest, 1985) szerzője, és Okályi Iván okleveles kertész is.
Mint dolgos népünk jeles eseményeinek hosszú sorára, a gádorosi útátadóra sem kapott szerkesztőségünk meghívót a Párttól. Pedig az átadás műfajában mi, magyarok rekorderek vagyunk, nyáron, az M25-ös út 18,5 kilométeres szakaszának szalagját 18 remek férfiú, köztük a honvédelmi miniszter, egy miniszterelnöki megbízott, államtitkárok, vezérigazgatók, elnökök és polgármesterek vágták át. A gádorosi murvával kicsicsázott földútét négyen. Mindjárt itt van Oravecz Nóra. Illetve itt volt. Nem az az Oravecz Nóra, aki közismerten Paulo Coelho lánya, és akinek ezt az idézetet is köszönhetjük: „Csodát csak az láthat, aki hisz benne.” Ilyet a mi Oravecz Nóránk is mondhatott volna ugyan, de ő nem „író”, csak kistérségi vezető. Rajta kívül jelen volt: Gombkötő Sándorné, a kivitelező képviselője, Erdős Norbert államtitkár és Szilágyi Tibor polgármester. Aki mellesleg nem viselt maszkot az átvágáson.
Az avar a házak elé parancsolja a gádorosiakat gereblyézni, ez a riporter szerencséje. A kocsmák ugyanis zárva vannak, a legfontosabb információs lelőhelyek ezzel kilőve. – Hogy az új út merre van? – kérdez vissza egy néni, miközben az összegyűjtött leveleket halmozza talicskára. – Nem tudom, fiatalember, talán arra – mutat szerintem tetszőleges irányba. És ezzel a legtöbben így vannak Gádoroson. Hiába mondom, hogy főként traktoroknak készült az út, többször is beküldenek a központba, az Iskola utcába, amit tényleg felújítottak, de azt szeptember végén adták át. Ráadásul az aszfaltozott.
Az innen alig 106 kilométerre fekvő Tázlárnál nemrég félig leaszfaltoztak egy döglött macskát. Jó hír, hogy a macska már nagy valószínűséggel nem élt, amikor átmentek rajta az útépítő géppel, hiszen döglött volt, baljós jel viszont, hogy az aszfalt már a cica aprócska tetemétől is megrepedt. Ilyen hibát a gádorosiak nem követhettek el, ezért eleve nem az aszfaltozást választották az útburkolat záróelemeként, hanem a murvát.
És hát kezemben a Beol, a Békés megyei hírportál cikke, amelynek már a címe is irányadó lehetne a helyieknek: „Külterületi utat avattak a gazdák megelégedésére Gádoroson”. És tényleg! Csupa elégedett gazdát találok a faluban, aki a jelek szerint jellemzően nem hagyja el az udvarát földművelési céllal, és ezt leginkább azért teszik, mert nincsen a birtokukban külterületi föld. Az ugyanis a beszámolók szerint egy szűk réteg kiváltsága. Pedig az idézett cikk azt írja: „Ismét ünnepelt a falu, újra átadtak egy megvalósult pályázatot a lakosságnak, főként a helyi gazdáknak. Egy 2 kilométeres felújított külterületi út átadásához gyülekezve egy munkagép el is haladt, bizonyítván, valóban könnyebbé vált a környező földterületek elérése.”
Keresztül-kasul bejárom Gádorost, két fontos következtetést levonva. Egy: a helyiek többségének dunsztja sincs arról, hogy néhány napja átadtak itt egy utat. Kettő: szinte mindenki úgy véli, az ő utcájukat kellett volna felújítani. A legtöbb esetben nem is alap nélkül. Végül a megmentőm a Gádorosi Rozmár lesz. A falu egyik szélén kínomban becsöngetek egy házba. Az itt töltött csendes órák alatt a hőmérséklet jelentősen megemelkedett, már a plusz két fokot is eléri, Celsiusban. A Gádorosi Rozmárt a felesége küldi ki: – Béla, gyere, itt van egy illető, aki valami útról érdeklődik! Béla alsónadrágban jön a kapuhoz. – Éppen fürödni készültem – mondja, majd ráérősen magyarázni kezd. Menjek el a Gergelyék házáig, ott forduljak jobbra, a Kis Pinyóék kerítésénél balra, aztán ha kijutottam a főútra, tartsak Nagyszénás felé, a szennyvíztelepnél forduljak balra, az út ott leszen. És még arra is van ideje, hogy az érkező postás asszonynak is udvaroljon kicsit ebben az acélos hidegben. Aztán hirtelen elköszön: – Megyek, mert megöl az asszony – mondja, és megvillantja agyarait.
Az átadón átadott út úgynevezett átadószalagjának csonkjával játszik az indokoltnál is hidegebb novemberi szél. Egyedül vagyok, ideképzelem Erdős Norbertet, az Agrárminisztérium élelmiszerláncfelügyeletért felelős államtitkárát, aki a jeles ünnepen szintén Gádorosra látogatott, és előbb ollót, majd szót emelt. Erdős ezen, a fák által alig szegélyezett helyszínen a beszámoló szerint: „szívügye Békés megye, szülőhelye (Orosháza)”. (...) „Aki utat tervez, az a jövőnek, a közösségének teszi” – emelte ki köszöntője végén. Utólag sem tudok vitatkozni vele. Az út igazán pompás látvány. Van benne egy közel derékszögű kanyar is, remélem, ez nem a jövőre vonatkozó jóslat, pusztán szükségszerűség.
– Én az összefogás erejében hiszek. Gondoljunk csak a kardoskútiak kerékpárútjára, a csorvásiak teniszpályájára, mindezek a kistérségi eredményességet támasztják alá – mondta ugyanott, ahol Erdős Norbert is állt néhány napja Oravecz Nóra. Mármint az Orosházi Kistérség Többcélú Társulás vezetője. Utólag is meghatottan gondolok a kardoskútiak kerékpárútjára és a csorvásiak teniszpályájára, de azért közben végigjárom a két kilométer hosszú, szántások szegélyezte utat. Rossz hírem van. Az útnak ugyanis vége van a pusztaság közepében. Onnan háromfelé ágazik el, de oda még traktorral sem merészkednék be. Nézem az iránytűt, messze van ide Bicske és Lovasberény. Ha támadják is, nem kérdés, hogy meg kell hosszabbítani.
Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Hang 2020/49. számában jelent meg december 4-én.
Hetilapunkat megvásárolhatja az újságárusoknál, valamint elektronikus formában! És hogy mit talál még a 2020/49. számban? Itt megnézheti!
