Az utóbbi időben túl sok kínai étkezőhelyre tértünk be, így lelkiismeret-furdalásunkat Magyarország egyetlen tibeti étkezdéjében vezetjük le. A tibetiek legendás szerénysége már a hely elnevezésében is megmutatkozik: bármely más nemzet fia étteremnek hívná a kis ferencvárosi helyet, a tulajdonos és egyszemélyi pultos, Tsewang Thinley annak nevezte el, ami: étkezdének és teázónak. Bár lehetne akár étkezde és kampányközpont is az elnevezés: az egy négyzetméterre jutó tibeti lobogók világversenyében a siker ígéretével indulhatna, és a kisvendéglő Facebook-oldalán is több a politikai üzenet, mint az ételfotó.
Ez valakinek lehet rokonszenves vagy éppenséggel ellenszenves, bennünket a Namgyal Momo ételei érdekeltek, és ahogy majd látni fogjuk, azokban egyáltalán nem kellett csalódnunk.
Apropó, csalódás. Némi bánkódásra az a tény azért okot adott, hogy bár négyfajta levest is kínál az étkezde, ezek egyikét sem tudtuk kipróbálni ottjártunkkor, ugyanis mint kiderült, ha levest kívánunk fogyasztani, azt előre (legkésőbb érkezésünk reggelén) jeleznünk kell. A honlapon ezt az információt nem közli a szentély. Még szerencse, hogy nem Tibetben vagyunk, hanem a IX. kerületi Bakáts téren, közel a Magyar Hang szerkesztőségéhez. Képzeljék el azt a helyzetet, amint az egyik négy ezer méteres hegyen lévő lakunkból levesre éhesen átcaplatunk a másik négyezer méteres csúcson lévő étkezdébe, és csak ott derül ki, hogy előre kellett volna szólnunk.
Egy csípős szürke marhával és a bulgurral vigasztalódunk. A szürke marha nem velünk együtt vigasztalódik, hanem mi vigasztalódunk általa, és a „vigasz” nem hírlapírói túlzás. A hús friss, feldolgozása tökéletes, és a csípőst a magyar értelmében vehetjük. A Namgyal Momo korábban jakhússal dolgozott, ám a járvány a beszerzést megnehezítette, a jak árát ellenben az egekbe emelte. Az étkezde teamje (itt továbbra is ugyanarról az egyetlen személyről beszélünk) sokáig ötölt-hatolt, hogy mivel lehetne helyettesíteni a jak húsát és annak ízét, így, kompromisszumként leltek rá a magyar szürke marhára, ami miatt cseppet se bánkódjunk.
Hungarikumunk finom rostú húsa egészen kiválóan illeszkedik a tibeti étkekhez, mintha az ősidőktől így készítették volna a nagy tudású lámák. (Ezt nem csak a poén kedvéért írtuk: annak ellenére, hogy a „világ tetejének” lakói a buddhizmus követői, a vallás tibeti ágában tolerálják a leginkább a húsfogyasztást.) A köretként választott bulgurt is gondos odafigyeléssel készítették el.
Az árak igen kedvezők: csupán 10–20 százalékkal haladják meg egy ki tudja, milyen alapanyagokból dolgozó kínai büfé árait, a kiszolgálás több mint barátságos, egyetlen adagból pedig egy aszkéta buddhista kolostor egy hétig is jóllakna.
Az ebéd végére a kajakóma-jelenség és a hely szelleme kihoz belőlünk egy furcsa látomást: szürke marhákat vizionálunk a lhászai Potala palota látképe alá.
Namgyal Momo Tibeti Étkezde (1092 Budapest, Bakáts tér 9.) Ár/érték: ★★★★☆
Olvasna még Gasztrolidérc kalandjairól? Kattintson!
Ez a cikk eredetileg a Magyar Hang 2021/29. számában jelent meg, július 16-án.
