Az én koronám

Az én koronám

Fotó: Biró Csongor

Támogassa a Magyar Hangot!

Legyen Ön is előfizetőnk, rendelje házhoz a Magyar Hangot! Ha más módon támogatná a lapot ebben a nehéz helyzetben, azt is megteheti (PayPal és bankkártya is)! Köszönjük! ELŐFIZETEK

Nem tudom, mi volt szörnyűbb a 22 napban, a percek reményvesztett múlása, a palackból rendületlen áradó oxigén csobogása, a rutinná váló gyógyszerkapkodás, a szuri, a vérvétel, a hő- és szaturációmérés, a vizit és a vajas zsömle türelmetlen várása, az egyenleves ízetlensége, a minden éjjel elsütött – maguk is kérnek pelenkát? – poén szárazsága, vagy a rendszeresen 15 óra körül betévedő darázs falánk erőszakossága, a kezdetben csak éjjeli, aztán nappal is egyre hangosodó, velőbe markoló jajveszékelések, a hajnali szűrés (orr- és garatváladék levétele) vagy a halottak bezacskózása?

Mostantól minden cipzár behúzásra a féllábú bácsi jut eszembe, aki beszűkült tudatállapotában fel sem fogta, hol és mi van vele, de élénken figyelt ki az ablakon, miközben boldogan majszolta a kockasajtos zsömlét. Utolsó (az övé, milyen szörnyű ezt kimondani, de ebben közösek vagyunk, mindannyiunknak lesz egyszer egy utolsó esténk) este még köszöntem is neki, tekintete máshol járt, de biztos, hogy valahol itt, ebben a mi világunkban kolbászolt. Reggelre meghalt. Nem ő volt az első és nem az utolsó. Nevét nem tudom, de azt igen, hogy hányadik áldozata volt a magyarországi koronavírus-járványnak. A nyitott folyosó jelentette a kapcsolatot a külvilággal, a rendezettnek tűnő parkkal, az ismétlődő vihartól felkavart csenevész, nem nemes, de zöld fákkal, az autókkal, a napfénnyel, a rokonokkal, akik úgy gyűltek az ablakok alá, mint börtön mögött a szeretők. Csak tudnám, hogy mit keresett egy szál vörös rózsa az egyik padon?

A folyosóra betegeknek tilos volt kilépni. A be- és kifelé vezető út volt a szabadság, a folyó, az élet, amelynek része a halál. Itt jöttek és mentek az élők, a holtak és a frissen felszabadult lelkek. Találkoztam mindegyikükkel.

Fotó: Biró Csongor

Az ellátásra nem lehet panasz, kaptunk ételt, van saját budi, a zuhanyzóban meleg a víz és még a letört csapot is kicserélték. Palackos vizet, vécépapírt, szappant és egyebeket nekünk kellett beszerezni. A gondoskodás kicsit sem anyás, sokkal inkább spártai, de nem üdülünk, gyógyulunk. Nem szanatórium, kvázi zártosztály, infektológia, ha úgy tetszik, börtön. A függés hamar kialakul: zavar, hogy folyton jönnek, de akarjuk, hogy jöjjenek, mert történik valami, még ha fáj is. Az ajtónyitás durvasága, az átöltözés suhogása, a fertőtlenítő spriccelése jelzi az idő múlását, azt, hogy még élünk. Sokat nem időznek, arcokat nem látunk, neveket, rangokat nem tudunk, de nem érezzük magunkat árvának. És nem igaz, hogy nincs elég orvos, legalább 15 különböző doktorral volt kapcsolatom. „Minden rendben, jól vannak?” A legtöbbször csak ennyit hallottunk tőlük, meg hogy „türelem”, aztán eltűnnek 10–12 órára. De ha tényleg szükség volt rájuk, akár négyen-öten is ott szorgoskodtak a szenvedő felett. Ez a dolguk, persze, de ott, akkor, ők mind hősök.

Laci bácsi nagy spíler. Tenyeréből ettek az ápolók és a szép szemű orvosok. Mindenkinek gyönyörű volt a szeme. Már értem, hogy a muszlim nők miért takarják el az arcukat. A szemük, a lelkük tükre minden férfit megigéz. Laci bácsi szélütése után is offroad versenyekről álmodik, miközben a Mamustól kapott kovászolt uborkát majszolja. 80 éves, de éjjelig beszélgettünk patrolokról, kanyarfékről, Suzukikról, hidakról, rugókról, diffikről. Csak az a rohadt negatív jönne. Persze ezt nem ő mondta, nem használt indulatos szavakat, hithű katolikus, missziók szervezője, szülőfalujában, a kárpátaljai Nevetlenfaluban saját költségen építtette a Fátimai Szűz Mária szobrát – tényleg Fátimából hozatta.

Fotó: Biró Csongor

Neki még azt is megbocsátottam, hogy a Mária Rádióra keltem és aludtam, és a sós ebédhez szólt a nóta. Nagy tervei vannak még Papusnak. Remélem, ősszel ott szurkolhatunk neki valamelyik 1/100-as terepversenyen.

Monty Python-jelenetekből nincs hiány – a Zemplénből, mentővel behurcolt tanárról kiderült, hogy nem beteg. Mindkét benti tesztje negatív lett. Egy elcserélt, sebtében, eszetlenül, szabálytalanul levett minta miatt egy hetet kidobott az életéből. De legalább megismerkedtünk, és megkóstolhatta a harcsapástétomot.

Fotó: Biró Csongor

A folyosó a tiltott világ, ezért aki annak szabályait megsérti, lázadó a többiek szemében. Napi 1100–1200 lépést tettem meg rajta lopva. Féltem a lebukástól, de leginkább attól, hogy a nyitott ablakokon belesve szörnyűségeket látok. Idővel hozzászoktam ehhez, megbékéltem az ablakok mögötti világgal, az elaggott, elhagyott szerencsétlenekkel, mert én magam is az voltam, még ha nem is szenvedtem úgy, ahogy ők. Megbarátkoztam velük, élőkkel, félholtakkal és jövendő elhunytakkal. Aztán jött egy új arc. Kemény vonások, durva szakáll és gyilkos tekintet. Mindenki tartott tőle, az ápolók, az orvosok, a betegek. A tiltást nem tűrte, ha kedve volt, elcsámborgott. Messze nem jutott, mert 10-15 lépés után le kellett ülnie, így mindig fülön csípték. Kezdetben kerültem, de a végén már nagyokat beszélgettünk. Nyolcadik hete van kórházban, hol itt, hol a Bajcsyban, hol pozitív, és akkor idehozzák, hol negatív és akkor visszaviszik. Döglött a veséje, valószínűleg az agyvérzése miatt, szar a kaja, nincs cigije, és amúgy neki aztán dirigálhatnak, pont tesz rá. Amikor pár hete még a 131-esben volt, még a bicskáját sem vették el, most sem penge, sem pénz, sem cigi. Mivel szúrja ki a tömlős sajtot?

Ha valamit a koronavírusról előzetesen tudtam, akkor abban biztos voltam, hogy a pálinka közömbösíti. Csíkszeredában, pálinkázás közben kaptam el. Rokonlátogatáson, két óra alatt. Egy istenes adag töltelékes káposztát is bevágtam, és valahogy lába kélt fél liter jóféle máramarosi, román szilvalének. Lehet, hogy az volt a baj, hogy nem oroszhegyi nedűt ittunk. Mindegy, a pálinka nem megoldás.

Fotó: Biró Csongor

Csak egy tesztre mentem be a Lászlóba, de a szigorú doktornő ott tartott – áldom a jó szokását –, CT-re küldött, ultrahangozott és befektetett. Lázálomban, másnap este 21 óra 23 perckor jött meg a sokkoló eredmény: pozitív vagyok. Úgy leizzadtam idegességtől, láztól, a kezdeti napi 16 szemnyi Favipiravirtól, hogy kétszer kellett lezuhanyoznom. Ezt követően még hétszer lettem pozitív. Állapotom súlyos volt, de nem kritikus. Még a citokinvihar előtti csendben megfojtották a bennem tomboló, az immunrendszerrel héjanászba kezdő vírust.

A fiatal taxis, Jani, rosszabbul járt, őt elragadta a vihar előszele. A 130 kilós, 195 centis szép szál embert úgy gyomron vágta a betegség – a megfázás, ahogy sokan becézik –, hogy máglyára dobott sudár fenyőként rogyott össze. Felülni sem tudott saját erejéből. Oda-vissza járkáltak hozzá az intenzívről (az egy másik, korszerűbb épületben van), tanakodtak, vigyék, ne vigyék, de aztán a tocilizumabkoktél visszarántotta a sötét oldalról, és három kemény nap után stabilizálta az állapotát. Cserében tűrnie kellett, hogy két-három óránként szurkálják, kínozzák. Mindezt az ő érdekében. Mert bármilyenek is a körülmények, bármilyen nyomasztó is az idegenekkel összezárt magány, a zacskót viselő ápolók, orvosok értünk dolgoznak. És meggyógyítanak.

Fotó: Biró Csongor
Fotó: Biró Csongor
Fotó: Biró Csongor

Ennek a cikknek a rövidebb, nyomtatott változata a Magyar Hang 2020/30. számában jelent meg július 24-én.

Hetilapunkat megvásárolhatja az újságárusoknál, valamint elektronikus formában! És hogy mit talál még a 2020/30. számban? Itt megnézheti!

Fizessen elő a Magyar Hangra!

Friss lapszámunk

Támogasson minket!

Keresés

Árnyék podcast – A vert sereg