Orsós Tibor karácsony reggelén is korán kel. Két szobájuk van, a másikat télen nem használják. Felül az ágyban, nézi, hogy látszik-e a lehelete. Látszik. Be kéne szigetelni a házat, meg új ablakok is kellenének. És egy rendes kályha – állapítja meg. Mint minden téli reggelen. Pulóvert húz a pizsamára, papucsot keres. A neszezésre felébred az öt gyerek.
– Takarózzatok be jól, mindjárt begyújtok, aztán meleg lesz – szól. Cigarettát keres, menne ki az udvarra. A kicsik szót fogadnak, de kérlelik, kapcsolja be a tévét. Bekapcsolja. Ez az egyetlen szórakozásuk.
Néhány héttel korábban hajnalban kelek. Három szobánk van, mindegyiket használjuk télen is. Felülök az ágyban, nézem, hogy a rádióvezérelt termosztát hőmérője mennyi fokot mutat. Eleget. Papucsot keresek, a neszezésre nem ébred fel a gyerek, hiszen a saját szobájában alszik. Nem kérlel, hogy kapcsoljam be a tévét. Nem csak azért, mert békésen alszik, hanem azért sem, mert nincsen tévénk. Ezer más szórakozásunk van.
Irgalmatlan hajnali ködben autózom Gyulaj felé. Az ezerlelkes faluban hat család életére vet árnyékot tragédia, köztük Orsós Tiborékéra is. Az egyikben tüdőembólia miatt pár perc alatt elhunyt egy négy gyermeket nevelő anyuka. A másik négyben meghalt egy-egy fiú közlekedési balesetben, ötödik társuk életveszélyes sérüléseket szerzett.
Papírforma szerint két óra lenne az út, a köd miatt inkább három. Van idő gondolkodni. Eszembe jut egy párbeszéd, amit egy Pest megyei község kocsmájában hallottam évekkel ezelőtt és amit valószínűleg soha nem felejtek el:
– Egy gyerek felneveléséhez két dolog kell: egy kis kenyér, meg sok szeretet – mondja az egyik öreg, miközben letörli bajszáról a sörhabot.
– Kell oda más is – válaszolja a másik a poharát bámulva.
– Ugyan, mi?
– Hát meleg, hogy ne fagyjon meg a szeretet. Meg a gyerek se.
Bólogat a bajszos, bólogat a másik, csend telepszik rájuk. Koccintanak.
Most sincs másként, mint korábban. Gyulaj felé jövet elágazik az út. Jobbra „hunting lodge”, ahol gazdag vadászok laknak, ha mulatozni támad kedvük, balra meg a szegénység, mindig. Egyszer már jártam itt, most azért jöttem a faluba, mert fát osztanak a tragédiákban érintett családoknak. A rendőrség aznapi közleménye szerint: „Három ember halálával járó közlekedési baleset miatt útlezárás volt érvényben Som és Bábonymegyer között. 2021. szeptember 30-án 8 óra 45 perc körül, a 65-ös számú főút 69. kilométerszelvényében, eddig tisztázatlan körülmények között ütközött össze egy személyautó és egy tehergépjármű. A személyautóban öt gyulaji férfi utazott. A legfiatalabb 17, a legidősebb 27 éves volt. Közülük a baleset helyszínén hárman is életüket vesztették, a mentőszolgálat munkatársai további két személyt életveszélyes állapotban szállítottak kórházba. A helyszínelés és a műszaki mentés idejére az útszakaszon 14 óra 42 percig útlezárás volt érvényben, jelenleg a forgalom újra zavartalanul halad.”
Az öt fiatal férfi unokatestvérek voltak. Szeptember 30-án reggel dolgozni mentek öreg autójukkal Siófokra. Mivel esett az eső, aznap nem volt munka, hazaengedték őket. Az autó 19 éves vezetője gyorsan hajtott a vizes úton. A kocsi megcsúszott és egy kamionnak ütközött. A becsapódás ereje olyan nagy volt, hogy a kettétört személyautó egyes darabjait sok száz méterrel távolabb találták meg. Mind az öt férfi kiesett a kocsiból. Hárman a helyszínen életüket vesztették, a kocsi negyedik utasa néhány nappal később a kórházban halt meg. Ötödik társukat életveszélyes sérülésekkel ápolták. Most már jobban van, otthon lábadozik. Aznap, amikor meghalt a kamionbaleset negyedik áldozata, életét vesztette egy anyuka is Gyulajon. Negyvenkét éves volt. Tüdőembóliát kapott. Rosszul lett, leült az ágyra, eldőlt, a férje kiment egy pohár vízért, mire visszaért, az asszony meghalt.
A szerencsétlenül járt családokat az önkormányzat 100 ezer forint temetési támogatásban részesítette. Ezen kívül minden család kapott 50 ezer forint rendkívüli támogatást, segített élelmiszerekkel a Magyar Máltai Szeretetszolgálat, valamint a koszorúk, egyebek finanszírozásában a rendőrség is. A roma kisebbségi önkormányzat nagyon hálás volt a segítségért, de felmérésük szerint további összegek voltak szükségesek ahhoz, hogy a szerencsétlenül járt családok biztonságban vághassanak neki a télnek. Ezért gyűjtést indítottak a tragédiában elhunyt fiatalok és az asszony hozzátartozóinak megsegítésére. Leginkább azért, hogy tüzelőt tudjanak venni nekik. Miután megjelent riportunk, olvasóink is adakozni kezdtek. Beszállt a Tolna Megyei Önkormányzat és a rendőrség is. A Gyulaji Erdészet is segített, kedvezménnyel adta és szállította ki a fát. Minden család öt-öt köbméternyit kapott.
Orsós Tibor közmunkás. Felesége, Szilvia szezonmunkákból egészíti ki a családi kasszát. Összesen 160 ezer forintból élnek. Hat gyereket neveltek, a legnagyobb 19, a legkisebb 5 éves. A baleset legfiatalabb áldozata, a 17 éves Zsolt az ő fiuk volt.
Mire megérkezik a házhoz a teherautó, Tibor már az utcán áll. Amikor legutóbb találkoztunk, azt mondta, nincs szükségük semmire. Meg azt is, nem akarnak visszaélni az emberek jóságával. Sokáig győzködték arról, ne szégyellje a szegénységét, ha másért nem, hát a többi gyereke miatt fogadja el a segítséget. Ez az érv hatott. Még mindig fásult, de amikor kezdik lerakodni a fát, mintha mosoly futna át az arcán. Azt mondja, ennyi fa pont elég lesz tavaszig.
Hogy mi lett volna, ha nem kapnak? Nem tudja. Venni nem tudott volna. Eddig mindig volt valahogy, ha máshogy nem, hát szeméttel fűtöttek, aztán egy ideje meg Zsolti segített. Aki azért, hogy támogatni tudja a családját, abbahagyta az iskolát és elszegődött dolgozni kőműves mellé.
– Mindig volt valahogy? – kérdezem.
– Nem mindig – válaszolja. Előfordult, hogy nem tudtam reggel begyújtani. Pedig szükség van rá, rossz a falak szigetelése. Fel kéne újítani a házat.
– Most akkor jó lesz.
– Igen. Reggel felkelek, ha megébrednek a gyerekek, akkor szólok nekik, ki ne keljenek az ágyból, mert megfáznak. Be szoktam nekik kapcsolni a tévét. Felöltözök, begyújtok, aztán ha megmelegszik a szoba, mehetnek.
– A karácsony hogy lesz?
– Nem tudom. Most fölfűrészelem a fát. Aztán lesz karácsony is.
– Ajándék a gyerekeknek?
– Csokit biztosan kapnak.
A teherautó sorra járja a házakat, egy helyre azonban nem megy. Ahhoz a családhoz, ahol a baleset okozóját és egyetlen túlélőjét ápolják.
– Meg szeretné látogatni? – kérdezi a roma kisebbségi önkormányzat egyik képviselője.
– Hááát… peeersze – válaszolom, az elnyújtott szavak a tűnődést és a leplezni kívánt őszintétlenséget jelzik. Gyors telefon, a képviselő azt mondja, a fiatalember és a családja nem szeretne találkozni velem. Hogy titkoljam megkönnyebbülésemet, rákérdezek, hozzájuk miért nem megy a teherkocsi. Azért – érkezik a válasz –, mert bár ők is rászorulók, úgy érzik, nem fogadhatják el a segítséget.
