A járvány az élet legtöbb területét megváltoztatta, erről számoltak be lapunknak kórházakban szolgálatot teljesítő egyházi szereplők, akik személyes tapasztalataikat is megosztották. Ugyanakkor a kórházi munkának van olyan része, amelyen alapvetően a koronavírus sem hagyott nyomot, ilyen például a gyermekonkológia. Arról, hogy itt milyen feladattal, kihívással szembesülnek a segítők, Némethné Tóth Szilvia evangélikus kórházlelkészt, lelki gondozót, kérdeztük, aki tizenkét éve dolgozik a Gyermekonkológiai Hálózatnál.
Némethné Tóth Szilvia jelenleg a Dél-pesti Centrumkórház gyermekhematológiai és őssejt-transzplantációs osztályán végzi munkáját. Tagja az ottani – úgynevezett – szupportív teamnek, vagyis csapatban dolgozik más szakemberekkel; a pszichológussal, gyógytornásszal, kórházpedagógusokkal.
Nem volt kérdés, folytatódjon-e a lelki gondozás
A járvánnyal kapcsolatban számára az volt a legnehezebb, hogy megküzdjön a benne lévő szorongással, amelyet az az aggodalom okozott, nehogy ő vigye be a koronavírust az osztályra. Egyéb tekintetben nem nagyon változtatta meg a járvány a mindennapi munkáját, ugyanis eleve nagyon szigorúak az osztályra a belépési feltételek: kötelező a tiszta váltóruha, köpeny, maszk, kesztyű, hajháló. Az is természetes annak, aki itt dolgozik, hogy minden évben felveszi az influenza elleni oltást, így nem volt kérdés az sem, hogy a koronavírus elleni vakcinát is megkapják az itt dolgozó szakemberek.
Az óvatosság azért szükséges, mert az osztályon olyan gyerekek csontvelő-transzplantációja zajlik, akik malignus (rosszindulatú) és nem malignus hematológiai betegségben szenvednek. Emellett egyéb rákos megbetegedéssel küzdő gyermekek őssejt-transzplantációja is ezen az osztályon történik. A gyerekek és szüleik – általában az édesanyák –, hosszú heteket, hónapokat töltenek steril bokszban, elkülönített szobában, majd a Szent László Kórház területén lévő Déméter Házban mindaddig, amíg a vérképük, lassan erősödő immunrendszerük meg nem engedi, hogy otthonaikba térjenek, és onnan járjanak kontrollvizsgálatokra. – A transzplantáció nagyon komoly lelki és fi zikai megterhelést jelent a gyermekeknek és a szülőknek egyaránt. A járvány alatt a gyógyító munka nem állt le, így a szupportív team tagjai, köztük én is, végezzük a magunk feladatát, szolgálatát – mondja Szilvia.
„A gyerekek mindig többet tudnak”
Némethné Tóth Szilvia a zarándoktárs fogalmat használja önmagára. Az érintett családok egy nagyon nehéz „zarándokutat” járnak végig. – Ha elfogadnak társuknak, ha elmondják, mi bántja őket, ha beszélnek arról, mitől félnek és szoronganak, akkor megengedik nekem, hogy vigyem egy darabig a hátizsákjukat – mondja. Meghallgatja az édesanyákat, játszik a gyerekekkel, de a legmeghatóbb számára, ha egy kamasz „beengedi” a bokszba, és megnyílik neki. – A legnehezebb, hogy vannak gyerekek, akik meghalnak, hogy tudjuk, el fogjuk veszíteni őket. A halálról, főleg a gyerekhalálról való beszéd nagyon nehéz. De azt jó szem előtt tartani, hogy a gyerekek mindig többet tudnak, mint amit mi, felnőttek feltételezünk, gondolunk. A legjobb az lenne, ha a gyermek a szüleivel, a legfontosabb szeretett személlyel tudna erről beszélni, de én teljesen meg tudom érteni azokat a szülőket, akiknek ehhez sem kellő erejük, sem bátorságuk nincs – számol be. Az egészen kicsik is megélhetik a halálfélelmet azzal, hogy átveszik a szüleik félelmét. – Emlékszem egy négyéves kislányra, aki teljes természetességgel beszélt arról, hogy nemsokára angyal lesz, és mi, felnőttek csak nyeltük a könnyeinket.
A legnehezebb azonban azoknak a fiataloknak, akik már a felnőttekhez hasonló halálképpel rendelkeznek, és tudják, hogy az elmúlás visszafordíthatatlan – teszi hozzá. – Nemrég kísértem egy családot. Ott a szülők az utolsó pillanatig erősen, kétségbeesve hittek a csodában, de végül elvesztették 17 éves fiukat. Hiába voltam tisztában a helyzet súlyosságával, amikor kérték a szülők, én is odatérdeltem az ágy mellé, és csodáért fohászkodtam. Lelki gondozóként sem előrébb nem tarthatok, mint ők, sem hátrébb. Az úton mellettük kell járnom. Nem az számít, hogy én mit tudok vagy gondolok, hanem az, hogy nekik abban a kétségbeejtő helyzetben mire van szükségük, hogy ők hol tartanak.
És hogy mik egy ilyen nehéz munka legfelemelőbb pillanatai? – Amikor látjuk az apró csodákat. Merthogy itt olyanok vannak. Aprók, de észrevehetők. Ha kinyílik a boksz ajtaja, ha jóízűen tudnak enni, ha legyőznek egy játékban, vagy ha születésnapja van valamelyik gyermeknek és mi, doktorokkal, nővérekkel együtt énekeljük a „Boldog születésnapot”-dalt. És még tudnám sorolni – válaszolja. Emellett azt is idesorolja, mikor ugyan már lehet tudni, hogy a gyermek útja nem a gyógyulás, de még haza tud menni és tartalmas időt tud tölteni a családjával.
Összetörnek, sírnak, majd felállnak és mennek tovább
A lelki gondozói munkája során ő maga keveset beszél Istenről, mert hite szerint amikor belép egy gyermek szobájába, Isten már bent van. Így ez a téma csak akkor kerül elő, ha a gyermek vagy a szülő szóba hozza. Persze felmerül a kérdés, hogy a fájdalmakat és a veszteségeket látva, nem rendült-e meg saját hite. – Az évek során sok szenvedést és fájdalmat láttam, korai, értelmetlen halált. Volt pár év, amikor haragudtam, perlekedtem Istennel, mert megtört engem a gyerekek szenvedése. De nem a hitemet törte össze, hanem az addigi Istenképemet. Nem hiszek a büntető Istenben. Nem hiszem, hogy leckeként vagy feladatként adja ezeket a súlyos betegségeket, hogy a szülők tanuljanak belőle valamit. Nem hiszek abban, hogy ezzel akar leckéztetni. Abban hiszek, hogy ha szenved egy gyermek, akkor vele együtt szenved az Isten. Abban hiszek, hogy ha haldoklik egy gyermek, azt Isten nem messziről nézi, ott van a szobában, a sarokban sír. És mindegyiküket megőrzi addig, amíg újból nem találkoznak a szüleikkel.
Mint Némethné Tóth Szilvia elmondja, gyakran felmerül a kérdés, „hogyan lehet itt dolgozni?” Ő úgy látja, bármennyire is nehéz ez, nem tudna máshol ténykedni. Segítségére van ebben, hogy sokat tanul a szülőktől, édesanyáktól, akik „a nehéz úton járva elesnek, összetörnek, sírnak, majd felállnak és mennek tovább”. A munkája miatt rendszeresen jár az esetek megbeszélésére szolgáló szupervízióba, és eddig két nagyszerű lelki vezetője volt. Amikor pár évvel ezelőtt tudatosult benne, hogy neki is búcsúznia kell az elveszített gyermekektől, egyedül végigjárta az El Caminót.
Cikkünk a Magyar Hang 2021/18. számában jelent meg április 30-án.
„Nekünk nem ad áldást?” – Kórházlelkészek mesélnek a járvány alatti munkájukról
Milyen szerepe van az egyházi szereplőknek a kórházakban, mik a járvány alatti munka legnehezebb és leginspirálóbb pillanatai? Az érintetteket kérdeztük személyes élményeikről.
