„Ezt levezekelni nem lehet! Emberéletet megfizetni nem lehet”

Negyvenhét késszúrással megölt egy rendőrt 19 évesen, életfogytot kapott, jó magaviselet miatt 20 év után szabadult, letette az italt, felküzdötte magát a hajléktalanságból, most pedig súlyos betegségekkel küzd. Ő Vilmos, aki – ha van bűnbocsánat – talán mára példakép lett. Azoknak legalábbis, akik a botlásuk után, a társadalom legmélyéről próbálnak visszatérni a világba, mindenképpen.

A magyar nyelv értelmező szótára szerint a példakép olyan személy, aki cselekvéseivel, magatartásával, életével példát ad, mutat, aki méltó a követésre. Sokak szerint Vilmos nem nevezhető példaképnek, de a vele töltött idő alatt nemcsak a múltját átjáró bűntudatot, hanem az annak súlya alatt megtört és azóta is vezeklő embert ismertem meg. Példát ad, maradjunk ennyiben.

A Budát övező hatalmas, még hobbitelkes, de már állandó lakók által is beépített területen járunk, Vilmos egy benzinkútnál vár, mert a GPS nem biztos, hogy elvisz hozzá. Egyautós dűlőút, szerencsére nem jön szembe senki, Vilmos birodalma húzódik az út mindkét felén. Egy telek erre, egy arra. Szinte teljes az idill: vidáman ugrándozó nyulak, jókedvűen szökdécselő kecskék, felhőtlenül kapirgáló tyúkok, kedvesen mosolygó lovacska – minden van itt. Többük is mentett állat, így például a vietnámi csüngőhasú sertés, Vilmos is, aki nem a házigazda után kapta a nevét.

Önkéntes száműzetés a múltba - Több mint húsz éve él vaskori körülmények között Viktor | Magyar Hang

Évtizedek óta működtet kísérleti régészeti telepet Cziráki Viktor a Tolna megyei Regöly mellett. Ott is él. Meglátogattuk.

Vilmossal, az emberrel arról beszélünk, hogy az utóbbi időben megrendült az egészsége, így kevesebbet tud dolgozni, mint korábban. Torokrákkal műtötték – meséli, miközben cigarettára gyújt –, és három liter alvadt vér volt a gyomrában nyombélfekély miatt, azt is megoperálták. Utóbbit többször is meg kellett ismételni, miután újból és újból visszament dolgozni. Legutóbb pár napja kellett otthagynia az állását – egy építkezésen dolgozott –, mert megint vért hányt.

– Azt nem mondták, hogy a cigit le kéne tenni? – kérdezem.
– Mondták. Leraktam az italt, ha a cigit is lerakom, mi más örömöm marad? Azért kevesebbet dohányzom, van, hogy két napig sem gyújtok rá – válaszolja.

Vilmos 58 éves.
– Fiatal korodban volt egy csúnya botlásod. Elmeséled, mi?
– Nem akarnék már arról beszélni. El szeretném törölni végleg az emlékeimből.
– Pedig hozzátartozik a történetedhez. És azzal, hogy sokáig börtönben voltál, sok esély elszállt az életedből. Neked ezért is nehezebb.
– A fél életem elment emiatt.

Vilmos a 19. életévében járt, amikor börtönbe került. Előtte szakács képesítést szerzett. „Bent”, ahogy emlegeti a börtönt, dolgozott is a szakmájában. „A kóterban” újabb szakmákra tett szert, így lett hegesztő, kárpitos, virágkertész, most ezekből él. Minden ház körüli munkát elvállal.

Amikor 20 év után szabadult, senki nem várta. Szülei már nem éltek, öröksége nem volt. – Nyolcan voltunk testvérek, harácsoltak – magyarázza. Két hétig aluljárókban aludt. A szegedi Csillag börtönből szabadult, ahol a húsz év alatt 1,5 millió forintot gyűjtött össze a munkájával. Ebből egymilliót lenyúltak tőle, amikor elaludt az aluljáróban. A ruhákat is elvitték tőle, amiket az új életéhez vásárolt.

Két hét után egy idős férfi javasolta neki, jöjjön ki ide, a városszélre, itt rengeteg az elhanyagolt ingatlan. Eljött, az egyikről leverte a lakatot, beköltözött. Látványosan kezdett tenni-venni, hogy vegyék észre a szomszédok, és szóljanak a tulajdonosnak. Így is lett, két nap múlva ki is jött, és megegyeztek: ha Vilmos fizeti a rezsit (ez gyakorlatilag a villanyszámla), és rendben tartja a kertet, akkor maradhat.

Mindez február elején történt, de hamar eljött a tavasz, lehetett munkát vállalni. Volt néhány szerszám az egyszobás, fürdőszoba nélküli kis házikó mellett egy bódéban, Vilmos azokkal kezdett a környéken dolgozni. Füvet nyírt, metszett, mindent megcsinált, illetve megcsinál a mai napig, amit egy kertben kell. Akkoriban kukázni is járt a környékre. A túlparti gazdag környéket járta egy talicskával. Az ott lakók látták, hogy nem dúlja fel a szemeteseket, visszateszi, ami nem kell, csak az ételmaradékot szedi ki. Ez elég volt a szimpátiához: adtak neki lombvágót, ételt, végül munkát. Volt, hogy kocsibejárót csinált, nem értett hozzá, de jól sikerült.

Felélte, amije volt, de spórolt, végül öt hónap után fizette ki az első villanyszámlát. Ma is hálás a tulajdonos türelméért. Azóta már fejlesztett is: takarékos égőket használ mindenhol. A házhoz is hozzáépített egy kis előszoba-konyha-fürdőszobát, utóbbiban már áll a kád, de még nem használható.

„Nekem már nincsenek könnyeim" - Gömbvillám pusztította el a fiatal gazda élete munkáját | Magyar Hang

Közel kétszáz kecske pusztult el egy tűzvészben Bátaszéken. A teljes hodály 13 perc alatt égett le.

Amikor Vilmos – saját elmondása szerint – 2005-ben kijött a Csillagból, letette a piát. (Otthon számolgatom az éveket. Nem jön ki a matek, de ez most mindegy. A 20 év ugyanolyan beláthatatlan, mint a 25.) Azt mondja, az italhoz bent is hozzá lehetett férni. Egyébként 19 évesen keményen piált, napi másfél liter vodka simán lecsúszott. Kijött a börtönből, szemben mindjárt volt egy büfé, ahol házi pálinkát is mértek pult alól. Egyből odament. „Mit iszol? – kérdezte tőle a tulajnő. Vilmos némi tétovázás után egy kávét kért. – Kísérőt valamit? Legalább egy vodkát?” Nem kért. Azóta sem kér.

Visszament Budapestre, a Práter utcába – annak idején onnan, a szülei lakásából indult a végzetes kocsmázásra, ahonnan rendőrök vitték el. Találkozott a régi haverokkal: „Nem iszunk?” „Nem.” – válaszolta.

– Miért nem ittál? – kérdezem.
– Nem akartam visszajutni. A szabadulószobában azt mondta a fegyőr: „Vilmos, te két hét múlva visszakerülsz ide.” Nem akartam, hogy igaza legyen.
– Amikor reggel elindultál a szabad életbe, akkor még nem tudtad, hogy többet nem fogsz inni.
– Á, én azzal sem voltam tisztában, hogy szabadulok.

A szegedi évekről még ennyit mond: „Annyiból volt nagyon rossz, hogy egyedül voltál egy zárkában. Mert az életfogytosok egyedül vannak.”

Vilmos kint próbált másokon is segíteni, kevés sikerrel. Több hajléktalannak is felajánlotta, ad nekik szállást – hogy ne legyen egyedül –, de nem bírták letenni a tablettás bort. Ezért menniük kellett. „Próbáltam nekik példát mutatni, hogy ha leesel a mélybe, onnan is fel lehet állni. Ehhez viszont le kell tenni a piát.”

Vilmost később újra meglopták, elvitték az összes értékét, a saját szerszámait, meg a ház tulajdonosáét is. Megélhetése bizonytalanná vált. Ekkoriban találkozott a Van Esély Alapítvány egyik munkatársával. Az alapítvány 2015-ben adománygyűjtést indított, hogy Vilmos új szerszámokat tudjon vásárolni magának. 11 nap alatt 158 ezer forint gyűlt össze, amiből Vilmos megvehette az eszközöket.

Vilmos fényképeket mutat a volt családjáról. Ő nincsen rajta, de párás szemmel nézi. Hét testvére közül egyről tud. Róla is csak úgy, hogy két évvel ezelőtt visszament arra a Pest megyei településre, ahol gyerekkorában laktak, mielőtt a fővárosba költöztek. A fivérnek hét gyereke van, segíteni nem tud, de azóta is tartják a kapcsolatot.

– Élettársad van, volt?
– Volt, de ivott, ezért elküldtem. Meg nem főzött. Hazajöttem a melóból dögfáradtan, és nekem kellett. Egyébként imádok főzni. A babgulyás és a pacal a kedvencem.

Vilmos egy hónapban – amikor hogy alapon – 30 ezer forintból él. Szüksége takarmányra lenne. A lovát télen úgy vitte legelni, hogy az a hó alól kaparta ki a füvet. Ehhez képest teljesen jó bőrben van – állapítom meg –, ahogyan a többi állat is jól táplált, egészséges. Lady, a tacskó – aki annyira tacskó, hogy az apja vizsla volt – például kifejezetten kövér, ahogyan Mary, a nagyon keverék is. Lady is mentett állat, a lánc belenőtt a nyakába, mielőtt Vilmos elhozta. Marynek meg a fülét ették a legyek, de kikezelte. – Ponyva is kéne – térünk vissza a hiánylistára –, hogy az istállók beázása elleni küzdelem végére pont kerülhessen. Addig is foltozgat, ahogy tud.

Vilmos még soha nem volt nyaralni. Még csak kirándulni sem. Azt mondja, nem is hiányzik neki. Ha nem tud aludni, beül az állatok közé. Odamennek hozzá, hízelegnek, ő simogatja őket, ennél több nem kell.

Kórházba legutóbb úgy került, hogy kubikolt éppen, de többször is rosszul lett csákányozás közben. Elment az ereje, szédült, összeesett, dőlt belőle az alvadt vér a vécén. Intenzív osztályra került, az állatokat a szomszédok gondozták. Saját felelősségére hazament, nem kellett volna: megint összeesett.

– Mitől vannak az egészségügyi problémák?
– Sok mindentől lehetnek, a stressztől is.
– Szoktál stresszelni?
– Igen. Nem azon, hogy ha nekem nincs mit enni, hanem hogy az állatokkal mi lesz.
– Ezek szerint van, hogy nincsen mit enned?
– Zsírom, kenyerem azért szokott lenni. Az állatokhoz, mondjuk, a tyúkokhoz viszont csak a legvégső esetben nyúlok. Annyira szeretem őket – mondja, és elsírja magát.

A terveiről érdeklődöm. Azt mondja, őstermelő igazolványt szeretne kiváltani, hogy a terményeit meg a kecsketejet el tudja adni.

– Mennyire tartod magad példaképnek?
– Ki hogy veszi. Én nem szoktam magam dicsérni. Nem szoktam a segítséggel visszaélni.
– Ha újraélhetnéd az életedet, akkor volna valami, amit másként csinálnál?
– Igen, persze. Azt a balhét kihagynám. Együtt ittam egy rendőrrel. Egy nyomozóval. Osztálytársam volt általánosban. Annyira berúgtunk, hogy összevesztünk. Kimentünk a presszó elé, és ahogy nyúlt a kabátjához, azt hittem, a fegyverét keresi. Próbáltam megelőzni. Később kiderült, hogy nem is volt nála fegyver. De akkor már késő volt.

– Mit jelent, hogy próbáltad megelőzni? Megszúrtad?
– Igen, 47-szer. Nem mentem el onnan. Leültem, és megvártam a rendőröket.
– Láttam egy keresztet a szobában. Istenhívő vagy?
– Az, igen.

Mutat képeket a családról, régi barátokról, kiderül, hogy van egy lánya. Még a börtön előtt fogant. Tartják a kapcsolatot, de ők is szegények, ritkán tudnak jönni. Vilmost a börtönévek alatt senki nem látogatta. Miután szabadult, két évig dolgozta fel lelkében a történteket, utána kereste meg a lányát.

– Az istenhit miatt is kérdezem. Hogy érzed, levezekelted a bűnt, amit elkövettél?
– Ezt levezekelni nem lehet. Emberéletet megfizetni nem lehet. Én úgy tartom, hogy a büntetést leültem érte, de vezekelni nem vezekeltem. Mindennap eszembe szokott jutni, amit tettem.

Azután elővesz egy bibliát. – Ez még anyámé volt. Nekem egy ige van benne, ami megfog. A János 3,16: „Mert úgy szerette Isten a világot, hogy egyszülött Fiát adta, hogy aki hisz őbenne, el ne vesszen, hanem örök élete legyen.”

Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Hang 2019/10. számában jelent meg, 2019. március 8-án.

Hetilapunkat keresse az újságárusoknál, vagy elektronikus formában a Digitalstandon! És hogy mit talál még a 2019/10. számban? Itt megnézheti!