A gulyáskommunizmusnak nincs közmegegyezéses korszakhatára. Ám ha van koporsója, azt bizonyosan faragták a rendszer egyik ideáltipikus helyszínén, Tiszakécskén is. 1988. június 8-án jelent meg a Bács-Kiskun megyei Petőfi Népe napilapban az a tárca, ami egy különös magyar óra történetét beszéli el a kécskei Móricz Zsigmond Gimnáziumból. Az ártatlannak látszó cikk hamar „érdemjegybotránnyá” dagadt, helyben és országos viszonylatban is számos felismeréssel és páratlan következményekkel járt. Bebizonyosodott: már nem sérthetetlen a szocialista rendszer. Emellett három 18 éves fiú pályája megtört; és mindenhatóságukban addig kikezdhetetlennek látszó emberek sorsa fordult meg.
Van, akié végzetesen. Az egyik kulcsszereplő, Miskó István tiszakécskei tanácselnök bő félévvel később fejbe lőtte magát. Pedig a „kécskei ügy” maga is következmény volt: a gorbacsovi glasznoszty talán legszemléletesebb reprezentánsa. Harminc évvel a történtek után felkerestük a szereplőket. Mint kiderült, ők, ahogy a város is, máig képtelenek túllépni a történteken.
Benke Márta tárcája Érdemtelen érdemjegyek címmel (itt olvasható) jelent meg. A középpontjában a tiszakécskei párttitkárnő, Szürszabó Lászlóné érettségire, egyetemi felvételire készülő fia áll, akivel erősen kivételeztek a gimnáziumban – az alkalmassági vizsgája előtt például két hétig otthon maradhatott. Miután a magyartanárnő feljavította a titkárgyerek jegyét hármasról négyesre, a többi tanulónak is jobb osztályzatot adott. Az utolsó órán ennek az okát is felfedte az osztály előtt: a tanácselnök az irodájába rendelve nyomást helyezett rá, hogy a továbbtanulók esélyeit ne rontsa.
Noha a cikk nem nevesítette Miskót és Tiszakécskét sem, egy szerkesztői betoldásnak köszönhetően – ez a megye egyetlen Tisza-parti városa – senki számára sem maradt titok a helyszín. A pályakezdő újságíró, Benke Márta tárcájából így nemcsak botrány, hanem – mint később kiderült – a politikai berendezkedés egyik lassan ölő mérge lett. Az írás tűpontos látleletet adott egy szocialista mintaváros társadalmi viszonyairól, összefonódásairól és az ügyek bevett intézéséről. Egyúttal szembenézésre kényszerítette a tiszakécskeiket és az ország többi „Miskó Istvánjának” népét a valósággal.
Az örökbefogadott falu
A cikk – majd a következmények is – leginkább persze a tiszakécskeieknek fájt. „Árván maradt a falu” – zokogta a filmhíradó kamerájába egy gyászoló a tanácselnök temetése után. Miskónak Tiszakécske fogadott gyermeke volt, a városnak pedig atyja – szó szerint. Kécske a katolikus és kulákszármazék Miskó Istvánnnak köszönhette a korban egyedülálló fejlettségét. Megóvta a megszűnéstől a gimnáziumot, ipart, gázvezetéket, termálfürdőt, kisvasutat, majd városi rangot lobbizott ki a falunak – hatékonyságával nem vallana szégyent mai utódai között sem. „Tipikus »kijáró vezető«, aki a személyes kapcsolatai révén szerzett meg olyan társadalmi javakat, amelyeket máshogyan nem lehetett volna” – mondta róla Szabó Miklós, a megyei pártbizottság első titkára a Népszabadságban 1988 őszén. A legjobb kapcsolat Losonczi Pálhoz, az elnöki tanács elnökéhez fűzte, aki politikusként és szenvedélyes vadászként is gyakran vendégeskedett Tiszakécskén.
A párttitkárgyerek, és két jóbarátja – az orvosi pályára készülő Kass Ferenc és a néhány éve elhunyt Zs. (nevét kegyeleti okokból nem írjuk ki) – év végi magyarjegyének híre kalandos úton jutott el a tanácselnökhöz. Kass és Zs. ugyanis – míg biológiai tanulmányi versenyen voltak – két-két egyest kaptak magyarból egy elmulasztott dolgozat miatt. Bár időközben különórákon javították a jegyeket, Kass Ferenc maszekszabó édesapja Miskónak panaszkodott emiatt. A tanácselnök ezért hívta „baráti beszélgetésre” Gyapjas László igazgatóhelyettesen keresztül Tajti Erzsébet tanárnőt, majd kért tőle humánus elbírálást.
Tajti Erzsébet az őt ért méltatlanságot megosztotta az érettségire készülő diákjaival. Ugyan nem az övé a legtragikusabb sors, ám a történtek gyógyulatlan sebeket hagytak benne. Valóságos népharag zúdult rá, atrocitások érték még évek múltán is. Benke Mártával együtt bűnbakok lettek: gyilkosnak nevezték őket, de az újságírót – elmondása szerint – volt, hogy leköpték, fenyegették, sőt vadászpuskával is üldözték. Nem hiányzik a békétlenség – ezzel magyarázta Tajti Erzsébet, miért nem akar az újságban beszélni a történtekről, sőt, még a cikk megírásától is óvott. Szavaiból azonban kiérzett: a tanácselnök irodájában történteket akkor képtelenség volt magában tartani. Mindenesetre a tanév végén elhagyta a Móricz Zsigmond Gimnáziumot – a tanári pályát is –, de néhány év múltán visszatért a gimibe, és tanított aztán a nyugdíjba vonulásáig.
Elveszített privilégiumok
Másként jelentett fordulatot az érdemjegybotrány a Szürszabó családnak, köztük a testnevelésszakra készülő fiuknak. Szürszabó Lászlóné helyi párttitkárként, férje pedig az állami zöldség- gyümölcsfelvásárló Zöldért vezetőjeként számított Tiszakécske befolyásos emberének. Ez azért fontos, mert Gyapjas Lászlónak (az igazgatóhelyettesnek) érdekében állt jóban lenni Szürszabóékkal: nagyban káposztáztak, terményüket a Zöldért vette át – derül ki Tanács István, a Népszabadság újságírójának riportkönyvéből (Glasznoszty Tiszakécskén). Bár Szürszabóné akkor sem szólalt meg az újságokban, a pártbizottsági vizsgálat szerint nem kért külön elbírálást a gyermekének, akinek különben nem volt szüksége a jobb jegyre a továbbtanuláshoz.
A botrány okán a pártbizottság és a megyei tanács nagy erőkel vizsgálódott. Utóbbi eredményét 1988 augusztusában ismertették. A Magyar Nemzet beszámolója szerint Angyal János iskolaigazgatót – Miskó iskolatársa volt – a tantestület előtt marasztalták el, pedig minden a háta mögött történt. Angyal Tajti Erzsébetnek csapott oda: a diákok túlterhelése és a hibás pedagógiai módszerek miatt szóbeli figyelmezetést kapott. A megyei tanács szerint Miskó István is büntetést érdemelt. Hibázott, amikor baráti beszélgetésre hívta a tanárnőt. A pártbizottság Szürszabó Lászlóné párttitkár esetében elbeszélgetést rendelt el.
Ezzel együtt is az idősebb Szürszabó László és a fia 1988 végén „még csak” a személyiségi jogaik megsértése miatt indított pert veszítette el, a család azonban a rendszerváltással az addigi privilegizált helyzetét is. Ma elegáns, Tiszához közeli otthonukban élnek visszavonultan. Szürszabóné a pártból kilépve a magánszektorban, férje pedig vállalkozóként boldogult. Fiuk az első sikertelen felvételi után tanár lett. Több évig helyben tanított, ám egy ideje a pályát elhagyva ingatlanosként dolgozik. Bár vele és édesapjával beszélgettünk – utóbbival hosszan is –, nyilvános szereplést nem akartak vállalni.
Sikeres háziorvos
Az egyetlen, akinek szemlátomást sikerült feldolgoznia a történteket, Kass Ferenc. Meglepő nyíltsággal beszélt mindenről. – Apám nem értette, hogy miközben jó tanuló voltam és a szegedi orvosi egyetemre készültem, az OKTV miatt mégis egyeseim voltak magyarból. Én sem szorultam rá a tanárnő jóindulatára, mivel Tajti tanárnő különóráin javítottuk a furcsán bekerült jegyeket – magyarázta. Szerinte nyilvánvaló: az érdemjegybotrány és a rossz hírük miatt pontozták le őt és Zs. barátját a szóbeli felvételin, így elsőre őket sem vették fel, csak egy évvel később. – Mi az MSZMP és a szomszédos Lakitelken éledező MDF első összecsapásának tűzvonalába keveredtünk. A rendszerváltás hajnalán az apák feltételezett bűneiért a gyerekek kaptak ki. Ha fordul a politikai színpad, mindent visz magával, bennünket is vitt. Az egyik professzorom mondta gyakran, hogy diktatúrák jönnek-mennek, de a gerinc mindig maradjon egyenes. Ehhez tartom magam ma is – mondta a Szegeden időközben jó nevű háziorvossá vált Kass doktor.
Politikai leszámolás?
Másoktól is hallottuk, hogy politikai okai is voltak a tárca megjelenésének. Kass Ferenc mellett ez a meggyőződése Szürszabóéknak is. Hogy a tanácselnök mit gondolt, nem tudni. Könnyen lehet, hogy azt, amit – Tanács István szociográfiája alapján – a több megyei vezető: létezett egy láthatatlan kéz, ami a történteket vezérelte. Mindenesetre tény: Kádár János májusi leváltása a főtitkári posztról (később Losonczi is távozott), illetve a vezetőtestületeken belüli személycserék kiélezték a politikusok és az irányvonalak vetélkedését az MSZMP-ben; a szomszédos Lakitelken pedig már rendszeresek voltak a „másként gondolkodók” találkozói.
Tajti Erzsébet rendszeres vendég volt, de Benke Márta is megfordult ott. Azt viszont, hogy politikai okai lettek volna a megjelenésének, az újságíró cáfolta: egyrészt teljesen anonimizálva adta le a cikket – Lovas Dániel, a Petőfi Népe akkori rovatvezetője (ma a Magyar Újságírók Közösségének elnöke) tette felismerhetővé a várost, és nevezte keresztnevén a párttitkárfiút –, másrészt pedig a buszon utazva hallotta a történetet. (Idősebb Szürszabó ezt vitatja.)
Miskó István – aki 1980-tól országgyűlési képviselő is volt – a párt és a megyei tanács vizsgálatának ideje alatt 55 évesen kérte a korkedvezményes nyugdíjazását, ám végül mégsem vonult vissza: 1988 szeptemberében visszakönyörögték hivatalába. Ez azonban csak szépségtapasznak bizonyult. A megkérdezett tanúk szerint a tanácselnök képtelen volt feldolgozni, hogy folt esett a renoméján. Miskó István ugyanis kínosan ügyelt arra, hogy senki ne gondoljon róla rosszat. Mária lánya mesélte: hiába épültek sorra a bérházak, családjukkal azért nem költöztek be a tanyáról a faluba, hogy ne szólják meg érte. Pauk Sándor helytörténeti kutatótól és másoktól is hallottuk: a tanácselnök mindig biciklivel járt, reggel 6-kor rendszerint az építkezésekre tekert. De nem azért, hogy ellenőrizzen, hanem hogy megkérdezze, szükség van-e valamire. Ezért lehetett olyan fájdalmas a hír az őt akkor rajongva szeretőknek: 1989. február 1-jén hazatérvén a megyei tanácselnöktől a fürdőszobában főbe lőtte magát.
Kultusz nélkül
Bár négy alkalommal jártam a ma is 12 ezer lakosú Tiszakécskén az érdemjegybotrány miatt, csak nehezen találtam beszélgetőpartnereket. Mintha a helyiek a történtek emlékétől is szabadulni akarnának. Noha az eset – az 1956-os sortűz mellett – a település kétségkívül fontos XX. századi ügye, a helyi írott legendárium keveset őriz belőle. A honismereti kör nem kutatta, de a gimnázium évkönyveiben sem esik egyetlen szó sem róla. Utcai beszélgetőpartnereim is csak sejtelmesen mosolyogtak, amikor az ügyre tereltem a szót.
Talán azért, amit Sipos Árpád lelkész fogalmazott meg Tanács István könyvében: „Amikor ítélkezünk, magunkról is véleményt mondunk”. Miskónak a korábbi kultuszát ugyan nem érzékeltem, de mindenki tisztelettel beszélt róla. A jelek szerint nem kezdte ki a renoméját sem a botrány, sem pedig az, hogy a később a szabálytalan telekügyletekben is előkerült a neve. Azaz nem csak az érdemjegyügy miatt vált számonkérhetővé. A könyvben közölt interjúban Miskó különben maga tette világossá: nem „zavartatta magát” a jogszabályoktól, az észszerűség volt a vezérelve. Mindenesetre városában posztumusz díszpolgári címet kapott, a Tisza-parton pedig sétány viseli a nevét.
Az érdemjegybotrány esetében azonban a hallgatás is beszédes. Több érintett sem titkolta: a harag máig sem múlt el belőlük, egymás és a sajtó iránt sem, ezért ódzkodnak 30 év múltán is a nyilvánosságtól. Ebben alighanem az is komoly szerepet játszik, hogy az érdemjegybotránynak csak áldozatai vannak – Benke Márta újságíró is az. Minden érintettnek rosszabbra fordult az élete. A történet azonban ezzel együtt megmutatja, Tiszakécskén már 1988. június 8-án elkezdődött a rendszerváltás, ám a kijáró vezetők rendszerektől függetlenül mindig megtalálják a helyüket.
A folytatás a Magyar Hang idei negyedik számában, január 25-én jelent meg!
Meghekkelték a Petőfi Népét - Iskolai botránnyal indult a rendszerváltozás Tiszakécskén (2. rész) | Magyar HangEnnek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Hang 2019/3. számában jelent meg, 2019. január 18-án.
Hetilapunkat keresse az újságárusoknál, vagy elektronikus formában a Digitalstandon! És hogy miről olvashat még a 2019/3. Magyar Hangban? Itt megnézheti!
