„Nem szeretünk erről az időszakról beszélni, mert akkor a lelkünk egyik fele meghalt. Nem tudom, hogy éltük túl, de azokban a hónapokban nem is gondolkodtunk ezen, csak nyomtuk a munkát. Emlékszem, a műszak végén sírva mentem hazafelé. Halálgyár volt nagyüzemben. Akkor erről szólt az életünk. Kétnaponta voltunk beosztva, mikor két nap pihenés után visszatértünk, már új arcokat láttunk, a korábbi betegek többsége meghalt. És erre a kormány kisfilmje kijött azzal, hogy jól kezelték a járványt, mindenki a helyén volt. Szerintem ezt sokan érezték hazugnak és érzéketlennek” – mondta el lapunknak egy ápolónő, aki a covid járvány idején egy vidéki kórház intenzív osztályán dolgozott.
A járvány kitörésének ötödik évfordulóján egészségügyi dolgozókat kerestünk meg azzal, hogyan élték meg a covid legnehezebb hónapjait, illetve saját tapasztalataik szerint mennyire festett valós képet a kormány közelmúltban bemutatott „Így győztük le a covid-járványt” című videója. Az összefoglalót Orbán Viktor úgy kommentálta: „Ezt is legyőztük!”, hozzátéve: „És hogy mit adtunk a jövőnek? Sok-sok emberi életet. Nekünk minden élet számít!”
Nem találtunk olyan egészségügyi dolgozót, aki névvel nyilatkozott volna lapunknak. Egyikük ezt azzal indokolta, a rendszerben mindenki tudja, hogy „aki beszél, gyorsan megtanul repülni”. Így a cikkünkben megszólaltatott ápolók kérésére nevüket megváltoztattuk.
Zsuzsa az Uzsoki kórház intenzív osztályán dolgozott a legnehezebb időkben. Mint elmondta, a járvány berobbanásakor el voltak látva a szükséges felszerelésekkel, volt elegendő maszk, védőruha, bár mint említette, halomban álltak a tömbbe összeragadt, szinte használhatatlan egyszer használatos kesztyűk. „Lélegeztető gépekből azokat használtuk, amelyek korábban is megvoltak a kórházban, annál többet nem is tudtunk volna működtetni. Igaz, érkeztek kínai nyelvű gépek is, ezeknek nem vettük hasznát, hiszen senki nem értette, hogyan kellett használni. Azt hallottam, az is túl sokba került volna, hogy angol nyelvűre átprogramozzák őket.” A kormányzati sikerpropagandát, illetve a miniszterelnök idézett szavait azzal árnyalta: „óriási volt a zsúfoltság; hazugság, hogy mindenkit meg tudtunk volna menteni. Egyértelműnek tűnt, hogy itt a betegek közt szelektálni kell. Az orvosnak napi szinten kellett dönteni: melyik az a beteg, aki a néhány oxigénpalack valamelyikéhez hozzájuthat és ki az, akiről lemondunk.” Állítása szerint a legnagyobb problémát a szakemberhiány okozta. „Ez a folyamat persze már régen elindult. Én 1994-ben érettségiztem, abban az időben a szakközépiskolánkból hét osztály áramlott ki minden évben a kórházakba. Akkor még zökkenőmentesebb volt a betegellátás, a nővérek nem voltak ennyire leterhelve. Az elmúlt évek alatt viszont megkopott a fehér köpeny becsülete, nem kínáltak a fiataloknak rendes fizetést, életpályamodellt. Ezek és a rossz körülmények miatt hatalmas lett a szakemberhiány. Ebbe a helyzetbe robbant be a covid.” Zsuzsa elmondása szerint az átszervezések miatt előfordult, hogy dietetikusokat, gyógytornászokat is az intenzív osztályra vezényeltek, ők azonban a vércukorméréstől is rosszul lettek, így nem tudtak segíteni a betegápolásban. Akik tehát jól képzett, tapasztalt ápolók voltak, azokra hatalmas teher hárult. „Iszonyat volt. Bár szabály szerint három óránként ki kellett volna jönnünk az intenzívről, a „vörös zónából” pihenni, de erre esély sem volt. Gyakran az egész műszakot ott nyomtuk le megszakítás nélkül. Nem értettük, két hasonló állapotú beteg közül az egyik miért éli túl, a másiknak miért folyt ki a száján a tüdeje. A retinánkba égett a kép, ahogy félóránként csomagoljuk a halottakat, de előtte hipós vattával betömködjük valamennyi testnyílásukat. Sokszor már nem volt hová tenni őket, a hullaház tele volt, a hátsó udvarban a hűtőkocsikban tároltuk őket. Erről persze szigorúan tilos volt beszélni, a kisfilmben sem tettek róla említést” – jegyzi meg keserűen.
Reméljük, Orbán Viktor komolyan beszél, mert viccnek durva lenne
Nyunyóka, lélegeztetőgép, Superman – propagandavideóban bizonygatja a kormány, hogy sikeresen kezelték a koronavírus-járványt.
Zsuzsa és valamennyi nyilatkozó ápoló megjegyezte, az ember feletti terhelésben sokan annyira kiégtek, hogy ezt rendszerszinten kellett volna kezelni. Bár a túlórákat kifizették, illetve kaptak egy (mások két) alkalommal 100 ezer forint plusz fizetést, ezt nem érezték arányosnak azzal, amin keresztülmentek. „Volt ugyan lehetőség a járvány alatt arra, hogy munka után benn maradjunk és néhány alkalommal egy pszichológussal beszéljünk, de ezt szinte senki nem vette igénybe. Örültünk, ha letelt a műszak és menekülhettünk az épületből. Pedig sokan küzdöttek utána rémálmokkal, szoktak rá gyógyszerekre. Én is azt éreztem, legalább 2 hónap pihenésre lenne szükségem, a főnökömet utána két évig kiégéssel kezelték. Ehhez képest, miután hivatalosan véget ért a járvány, mindent úgy kellett folytatnunk, mintha mi sem történt volna. Pár nap plusz szabadságtól eltekintve semmi nem járt, pedig sokaknak alapos terápiára lett volna szükségük” – jegyezte meg Zsuzsa.
Júlia a Semmelweis Egyetem pulmonológiáján főnővérként szolgált a covid alatt. „Láttuk magunkat a kormány kisfilmjében, nálunk Müller Veronika, klinikavezető valóban jól menedzselte az ellátást. Az első időszakban, mikor jött a hír a járványról, ki kellett üríteni a kórház 60 százalékát, majd hetekig csak vártunk a berobbanásra. Amikor az bekövetkezett, látszott, hogy sokkal több szakemberre lenne szükség, mint ami rendelkezésre áll, akiket más szakterületekről vezényeltek hozzánk, nem voltak szakmailag megfelelően felkészülve. Ekkor indultak be a nővérközvetítő vállalkozások, itt feszültséget okozott, hogy a kiközvetített ápolók gyakran többet kerestek, mint az eredetileg ott dolgozók, holott a helyismeret hiányából fakadóan kezdetben nem láttak át olyan jól mindent.” Júlia úgy emlékszik vissza ezekre az időkre, hogy bár nem tudtak mindenkit megmenteni, hiszen sokszor kiszámíthatatlan volt a betegek állapota, de szakemberként minden tőlük telhetőt megtettek, minden egészségügyi dolgozó erején felül, lelkiismeretesen dolgozott.
Emília „bérnővérként” dolgozott, egy dunántúli kórházban. Hozzájuk is összeragadt, nehezen használható gumikesztyűket küldtek és azt tapasztalták, kevés volt a szakdolgozó. „Ha ez nem lett volna elég, kirúgták azokat, akik nem voltak hajlandók beoltatni magukat, hiába mutattak fel minden nap negatív covid-tesztet. Akárhány évig dolgoztak előtte, még végkielégítést sem kaptak. Emiatt sokaknak elegük lett az egészségügyből, én is ott hagytam röviddel utána a pályát.”
Bár a nagyobb centrumokban dolgozó ápolónők szerint a tárgyi eszközök rendelkezésre álltak, ez nem volt igaz az ország egész területén. „Még hogy minden megvolt, el sem hiszem, hogy van, aki ilyet állít!” – jegyezte meg lapunknak Katalin. „Amikor az intenzíven megürült egy ágy, az orvos kiment a covid osztályra, szétnézett és ötven emberből kiválasztott egy valakit, aki ezzel esélyt kapott az életre. A tévében közben azt hazudta a főigazgató, hogy ilyen esetek itthon nincsenek, csak külföldről hallani hasonlókat. Nem, hogy siker nem volt a járványkezelés, de teljes lebőgésnek és dilettantizmusnak nevezhetjük. Ez persze nem a kórházakban küzdő egészségügyisekre igaz, ők mindent megtettek a betegek gyógyulásáért.”
Azt többen megjegyezték, a felsővezetés részéről fejetlenséget tapasztaltak, érthetetlen volt, miért nincs kidolgozva egy országos vészhelyzetre vonatkozó forgatókönyv, miért akkor kellett hirtelen kitalálni mindent – ez pedig érthető módon káoszhoz, kapkodáshoz és nagyon magas halálozási arányszámhoz vezetett.
„Az emberhiány és a fáradtság miatt voltak nagyon mély pillanatok, de nagyon jó csapatban dolgoztam, egymást támogattuk, ahogy csak tudtuk. A kisfilm minden szava hazugság volt! Akkor azt hittük, a covidnál nincs rosszabb, de mostanra rájöttünk, ahová az egészségügy mostanra zuhant, az mindent alulmúl” – említette egy vidéki ápolónő. „Érdemes lenne többet beszélni arról, miért ilyen kevés az egészségügyi dolgozó. A járvány idején ez kritikus helyzeteket teremtett, elmúlta után viszont megint nem foglalkozik a kérdéssel senki. Én például azt tartom nagyon sérelmesnek, hogy az új egészségügyi szolgálati jogviszony alapján nem életkor szerinti szabadság jár, csak az egészségügyben eltöltött évek számát nézik. Mivel én felnőttként végeztem az iskolát – korábban más területen dolgoztam – így legalább 5 nappal kevesebb az éves szabadságom, mint a kortársaimnak. Ráadásul a fizetést is így állapítják meg. De sorolhatnánk napestig, számtalan hátrányos rendelkezést hoztak ellenünk az elmúlt években” – panaszkodott.
Többen megjegyezték, hogy a járvány időszakában, legalább egy éven keresztül szinte teljesen felfüggesztették minden más betegség gyógyítását. Pedig ekkor is volt, aki infarktust, stroke-ot kapott, rákos lett – az ő ellátásukra azonban végképp nem volt megfelelő kapacitás. „Azt is szörnyű volt látni, amikor a járvány előtt erőszakkal kiürítették a kórházakat. Haza kellett küldenünk a súlyos betegeket is, illetve azokat, akiket otthon senki nem látott el. Sorsukra hagyták őket, miközben a kórházban hetekig üresen álltak az ágyak. És még ezek beszélnek sikerről?” – vetette fel egy vidéki ápolónő.
Csenge egy fővárosi kórház intenzív osztályán dolgozott segédápolóként. „Nekem az maradt meg, hogy a hozzátartozók és a betegek jogait egyáltalán nem vették akkoriban figyelembe. Többször előfordult, hogy rohamosan romlott egy beteg állapota, érezte, hogy nagy a baj, így amikor még magánál volt, kérte, engedjük be hozzá a rokonát. Szerintem ezt teljesíthettük volna, úgy tudom, volt is olyan kórház, ahol ilyenkor a hozzátartozót beöltöztették a védőruhába és elköszönhettek egymástól. Nálunk ezt nem lehetett. Emlékszem egy 60 év körüli férfire, aki hosszasan könyörgött, hadd jöjjön be hozzá elbúcsúzni az unokája. Hiába. Az unoka az intenzív osztály ajtajáig mehetett, ott egy papírra nagy betűkkel felírta: „szeretünk”, azt mutatta sírva a nagypapája felé” – idézte fel az ápolónő.
