Kedden, valamivel két óra után a koronavírus elleni védekezésért felelős operatív törzs sajtótájékoztatóján élő adásban kicsavarták a legnagyobb kereskedelmi csatorna riporterének kezéből a mikrofont, a mondat közepén. Legyinthetnénk rögtön, hogy unásig ismert téma már a sajtó helyzete, és az újságírók egyébként se foglalkozzanak ennyit önmagukkal. Mégis érdemes megállni egy pillanatra ennél a jelenetnél, amelyben pont az volt a vérfagyasztó, hogy nem a sajtóról szólt, nem az Orbán-kormány médiapolitikájáról, hanem valami egészen másról. Arról, hogy az operatív törzs illetékesei ezzel a gesztussal élő adásban azt az üzenetet küldték a magyar polgároknak, hogy nem urai a helyzetnek, kapkodnak, nem sikerül megőrizniük a nyugalmukat.
Sajnos ebből a szempontból teljesen mindegy, mi volt a valós helyzet: uralhatja a válsághelyzetet az operatív törzs bár a legprofesszionálisabb módon, ez a mozdulat akkor is az ellenkezőjét üzente. Függetlenül attól, mit kérdezett az RTL riportere, és attól is, hogy végül mi volt rá a válasz. Függetlenül attól, hogy valóban azért történt-e a dolog, mert túl hosszúra nyúlt a kérdés és kevés volt az idő, vagy valami más okból. Olyasmit kellett látnia az országnak, amit a jelenlegi helyzetben senkinek nem szabadna látnia egy pillanatra sem: hogy a koronavírus elleni védekezésért felelős csúcsszerv, koronavírus-ügyben a polgárok bizalmának fő letéteményese – már csak alternatíva híján is – élő adásban elveszíti a kontrollt.
Ha az ember a volánnál tesz ilyen mozdulatot, a következő pillanatban már jó eséllyel csattan a szembejövővel. A kríziskommunikáció is veszélyes üzem, nem bírja el a hirtelen kormánymozdulatokat. Hogy ez mennyire nem mindegy, annak kapcsán elég csak emlékeztetni arra: az egész válságkezelésnek nem az a célja, hogy máglyára hányjunk ötszáz walesi bárdot, és mögöttünk csend legyen, amerre megyünk. Hanem az, hogy akiknek tünetei vannak, vagy fertőzött területen jártak, adott esetben ne hurcolják tovább a vírust, hanem maguk jelentkezzenek azonnal 14 napi karanténra. Önként. Mert megértik, hogy ez a helyes, a felelősségteljes. Mert megbíznak a kormányban, a hatóságokban. Mert nem félnek. Mert tudják, hogy ha kérdeznek valamit, választ fognak kapni. Hogy nem fogják őket félretolni, hogy nem fogják beléjük fojtani a szót, hogy nem hagyják majd őket kétségek között, hogy az aktuális fejleményeket hiánytalanul és azonnal megosztják velük. Hogy felnőttként kezelik őket. Hogy biztonságban vannak. A harc az ő bizalmukért folyik, nem a kommunikációs tér leuralásáért. Ez működött migránspropaganda idején a magyaroknál, akiknek a többsége sosem látott migránst. De nem fog működni a lázas embereknél, akik bizonytalanok, és félnek. Nem fog működni, ha a környék nyolc patikájában adott pillanatban éppen elfogyott a maszk és a fertőtlenítőszer, vagy a boltban a liszt. Nem fog működni, ha egy közeli hozzátartozó életéért kell aggódni.
A sajtó és a kormányzat együttműködése koronavírus-ügyben eddig magyar viszonyok között aránylag kiegyensúlyozottnak tűnt, köszönhetően részben a napi sajtótájékoztatóknak. De benne volt a levegőben kezdettől, hogy később még ez a viszonylagos egyensúly is megcsúszhat. Kormánypárti politikusok kezdettől arra helyezték a hangsúlyt minden lehetséges alkalommal, hogy a közveszéllyel fenyegetés bűncselekmény, és hogy a rendőrség olvassa a cikkeket naphosszat. Ezekben a mondatokban már korábban sem lehetett nem észrevenni némi passzív-agresszív rezgést. Nem az volt az üzenet, hogy „számítunk Önökre”, hanem az, hogy „lecsukathatjuk Önöket”. Nem ugyanaz a kettő. Ha belemondjuk őket a levegőbe, meglepően különböző világokat tudnak teremteni. Mellesleg éppen azok várnak el teljes hitelességet és pontosságot a független sajtótól, akik többször is központilag irányított dezinformációs kampányokat vezényeltek le. És emiatt tucatszám vesztették el a pereket.
Az igazsághoz persze hozzátartozik, hogy Magyarországon sokszor nem tudjuk, hogy figyelmeztessünk fenyegetés, hogy kritizáljunk személyeskedés, hogy vitatkozzunk veszekedés nélkül. Ezt kínkeservesen nehéz megtanulni, és nem máról holnapra történik. Most azonban rendkívüli helyzetben vagyunk, amelyben mindenkinek meg kell haladnia önmagát – egyébként igen, adott esetben a sajtónak is. Nem holnapra, hanem tegnapra. A jó hír, hogy ez talán nem lehetetlen. A rossz hír, hogy megbeszélés, profi kommunikáció és valami minimális bizalom helyreállítása nélkül nem lehetséges. Hogy az elmúlt tíz év médiapolitikája mindehhez mit tett hozzá, azt inkább ne feszegessük.
Nem az a kérdés, hogy lesznek-e hibák, mert ez már csak a nagy számok törvénye alapján is elkerülhetetlen. Óvintézkedések ide, különleges jogrend oda, lesznek kisebb és nagyobb, kommunikációs, szakmai és politikai hibák. Ha nem jön létre az a mód és az a felület, ahol az ilyeneket meg lehet beszélni az állampolgárokkal, akkor minden esély megvan rá, hogy a kelleténél jobban elmérgesedjen a helyzet.
Biztosan rá lehetne egyébként lépni a kríziskommunikáció másik útjára is, ami Kínába vezet – csak nem biztos, hogy érdemes. Sokan emlékezhetnek az orvosra például, aki Vuhanban először kezdte el figyelmeztetni kollégáit a járványveszélyre, és aki ellen köszönetképpen sokadmagával rémhírterjesztés miatt nyomoztak a hatóságok. Ma halott, elvitte a koronavírus. Kína pedig sok tekintetben elvérzett, dacára a földből napok alatt előbukkanó új kórházaknak, és annak, hogy a politikai vezetés egy valódi diktatúra szinte minden kényszerítő eszközével rendelkezett.
Tudja meg, mivel jár a ma kihirdetett járványügyi veszélyhelyzet | Magyar Hang
A kormány által szerdán bejelentett veszélyhelyzet az egyetlen olyan különleges jogrend, ami a jelen helyzetben, vagyis egy járvány esetén elrendelhető és rendkívüli intézkedésekre ad lehetőséget. Hogy pontosan mit is tehet ilyenkor a hatalom, arról Béres Béla jogász nyilatkozott a Magyar Hangnak.
