Az, hogy 2010-ben elfogadták a gyűlöletbeszéd-törvényt, Orbán Viktor érdeme, „hogy én tanácsoltam neki, teljesen mindegy” – így fogalmazott az ATV csütörtöki, Egyenes Beszéd című műsorában Hegedüs Zsuzsa. Orbán Viktor immáron volt főtanácsadója a hét elején állt elő azzal, hogy a kormányfő tusnádfürdői, fajok keveredését említő beszéde már nem fér bele számára, ezért visszaadja a megbízatását. A szociológus az ezt követő napokban számos nyilatkozatot adott, magát a rasszizmus elleni küzdelem egyik jelentős alakjaként pozicionálva, többek között az egykori Tégy a gyűlölet ellen! kezdeményezésről beszélve. Az pedig tény is, hogy Hegedüs sosem rejtette véka alá baloldali gondolkodását, sőt, egy korábbi Heti Válasz-címlapinterjúban egyenesen azzal méltatta Orbánt, hogy szerinte ő igazi szociáldemokrata.
Az viszont, hogy a gyűlöletbeszéd elleni törvény Orbán Viktor ötlete lett volna, nem állja meg a helyét. Sőt, az akkor ellenzékben lévő fideszesek tiltakoztak is ellene. Ezt egyébként nemcsak valamiféle jobboldali, hanem liberális szempontból is megtehette bárki, hivatkozva arra, hogy a szólásszabadságnak túlzottan erős korlátozásáról van szó. Így tett Sólyom László akkori államfő, illetve Schiffer András ügyvéd-politikus.
Az ún. gyűlöletbeszéddel szembeni törvényes fellépést általában baloldali kormányok szokták szorgalmazni, a libertáriusabb felfogású jobbközép pedig éppúgy ellenzi azt, mint a saját szólásszabadságát féltő szélsőjobboldal. Megoszlanak arról is a vélemények, a hasonló törvényekkel egyáltalán jól fel lehet-e venni a küzdelmet a valamilyen csoporttal szembeni uszítás ellen, vagy inkább kontraproduktív lesz a végeredmény.
A vitához már az egykori, Sólyom László-féle Alkotmánybíróság is hozzászólt, amikor 1992-ben alkotmányellenesnek nyilvánította a Btk. azon részét, amely büntette a vallási vagy etnikai csoportok elleni, lealacsonyító kifejezések használatát. A gyűlöletkeltés büntetőjogi szankcionálását viszont az alkotmánnyal összhangban lévőnek nevezték. Ezt követően 2003-ban fogadta el az MSZP–SZDSZ-kormány a Btk.-nak azt a módosítását, amely az emberi méltóságot sértő megnyilvánulásokról szólt. Az Alkotmánybíróság viszont ezt a törvényt is alkotmányellenesnek nyilvánította. A Parlament később 2007 októberében, tehát ismét csak baloldali-liberális kormány idején fogadott el egy törvénymódosító javaslatot, ami polgári jogi eszközökkel kívánt küzdeni a gyűlöletbeszéd ellen. Ennek kapcsán az akkori köztársasági elnök, tehát Sólyom László, alkotmányos aggályokat vetett fel, a törvényt előzetes normakontrollra küldte, az Ab pedig ismét kimondta az alkotmányellenességet. MSZP-s képviselők aztán 2008 februárjában próbálták „gyalázkodás” meghatározással büntetni a gyűlöletbeszédet, de ezt még a kormány és az SZDSZ-frakció sem támogatta. Sólyom és az Ab az előbb említett módon jártak el ezúttal is.
A Parlament legközelebb 2008 novemberében próbálta büntetni az emberi méltóságot súlyosan sértő egyes magatartásokat, faji, etnikai, vallási és szexuális irányultság elleni gyűlöletet emlegetve. Sólyom ismét előzetes normakontrollt kért. A következő májusban ezért az MSZP már egyenesen az alkotmányt akarta módosítani, kimondva, hogy a szólás, a gyülekezés és az egyesülés szabadsága nem írhatja felül a gyűlöletkeltés, illetve a népirtás tagadásának tiltását. Az alkotmánymódosítást kizárólag MSZP-s képviselők támogatták, így azt el sem fogadták. Ezért az akkori kormány már csak a holokauszttagadás büntetésére igyekezett fókuszálni, azt el is fogadták 2010 februárjában. Az ellenzéki, fideszes képviselők tiltakoztak, mondván, a kommunista rendszer bűneit nem szabad másként megítélni.
Kormányra kerülve, 2010 júniusában mindössze csak módosították a törvényt, valamennyi népirtás tagadását büntetve. Révész Sándor azt írta ekkor a Népszabadságban: „Azért ragaszkodtak [a szocialisták] a kizárólagossághoz, mert szimbolikus törvényt kívántak alkotni, a törvény autoritásával gondolták hivatalos, össznemzeti állásponttá avatni a holokauszt és a mögötte álló tömeggyilkos diktatúra egyediségét. A csekély többségből apró kisebbség lett, s az új többség úgy írta át a törvényt, hogy az most éppen az ellenkezőjét sugallja: a kommunista és a náci népirtások és diktatúrák egyenlőségét. A »baloldal« adta az új többség kezébe azt az eszközt, amit most a saját szimbolikus céljaikra használnak fel. S ahogy felhasználják, az éppoly veszélyes, mint amilyen nehezen kifogásolható.”
Sólyom 2002-ben még azt mondta a Heti Válasznak: a holokauszt tagadásának azok a módjai, amelyek nem érik el a gyűlöletre uszítás küszöbét, az alkotmány szerint nem büntethetőek. „Egyébként az a véleményem, hogy sokkal többet használt a holokauszttal való szembenézésnek és társadalmi feldolgozásának, hogy sok tízezer ember elolvasta Kertész Imre Sorstalanságát, mint amit bármilyen szabadságkorlátozó, büntetőjogi intézkedés elérhetne” – jelentette ki a későbbi államfő.
Schiffer András pedig azt írta az Élet és Irodalom 2004/27. számában: „A szomorú valóság az, hogy ma a magyar politikai közvéleményben még a rasszista beállítódások mibenlétét illetően sincsen konszenzus. A szólásszabadság antirasszista hevülettől vezetett korlátozása a gyűlöletbeszéd témáját menthetetlenül betagolja a kétpárti dichotómia idiotizmusába. Miután az antirasszista küzdelem nem tárgya a demokratikus közmegegyezésnek, hanem csupán az MSZP-SZDSZ-oldal szimbolikus témájaként tételeződik a nyilvánosságban, magára vonja a kormányzó erőkkel szemben jelentkező szociális és – más természetű – politikai elégedetlenséget is. A jogalkotó tehát – szándéka ellenére – ahelyett, hogy felszámolná a rasszista beállítódásokat, az amúgy is irracionális fóbiákra épülő pártpolitikai pergőtűzben még fel is erősíti azokat.”
Az való igaz, hogy évekkel később, 2013-ban a Fidesz már az Alaptörvénybe írta az úgynevezett gyűlöletbeszéd tilalmát. Ez volt a negyedik alkotmánymódosítás, ami értelemszerűen számos kritikát kapott az akkori ellenzéktől, illetve a kormány egyéb bírálóitól. Az alkotmányba ekkor ezt írták: „A véleménynyilvánítás szabadságának a gyakorlása nem irányulhat a magyar nemzet, a nemzeti, etnikai, faji vagy vallási közösségek méltóságának a megsértésére.” A mondatot természetesen már kritizálták azok a baloldaliak is, akik korábban nem találtak kivetnivalót a gyűlöletbeszéd szankcionálásában. Mondván, a magyar nemzet megsértésének tilalma kifejezetten homályos megfogalmazás, elég sok mindent ide lehet sorolni. Büntetve mondjuk az Ady-verseket is, de akár Kertész Ákos elhíresült írását szintén. Utóbbi persze a Fidesz-pártiaknak már sokkal inkább tetszett volna.
Azt, hogy egy gyűlöletbeszéd-törvény nem teszi egyértelművé, pontosan mi is büntethető, mi nem, sokan felróják a kezdetektől, ahogy azt is, hogy a népirtások esetében sincsenek világos keretek. És: a tagadás büntetendő, az éltetés nem? A holokauszttagadás büntetése kapcsán továbbá jogos kritikaként merül fel, hogy nem egyértelmű, pontosan mit, mely részleteket sorolunk ez alá. Így pedig nem világos, egy-egy történészi kijelentés nem eshet-e épp a hatálya alá. Tehát mondjuk az is, amikor Szakály Sándor idegenrendészeti eljárást emleget a Kárpátaljáról kitoloncoltak esetében (hivatkozva arra, hogy akkoriban ez volt a hivatalos meghatározás), mások pedig emiatt bírálják őt. Miután pedig ezt éppúgy be lehet sorolni a holokauszt alá, mint bármely zsidó, esetleg roma vagy meleg akkori munkatáborba küldését vagy épp deportálását, így bármi ilyen vita könnyen egy gumiparagrafus hatálya alá eshet.
