Horn Gyula: pufajkás nemzetőr, vasfüggönyvágó reformer, kommunista apparatcsik?

Horn Gyula: pufajkás nemzetőr, vasfüggönyvágó reformer, kommunista apparatcsik?

Horn Gyula szobra Angyalföldön (Fotó: Wikipédia)

Támogassa a Magyar Hangot!

Legyen Ön is előfizetőnk, rendelje házhoz a Magyar Hangot! Ha más módon támogatná a lapot ebben a nehéz helyzetben, azt is megteheti (PayPal és bankkártya is)! Köszönjük! ELŐFIZETEK

Elmélyedtünk Horn Gyula hetvenes évekbeli cikkeiben, majd későbbi interjúiban, hogy felrajzoljuk az ívet a Szovjetunió narratívájának zengésétől egészen a demokrata kormányfőségig. Érdemes-e sétányt elnevezni a volt kormányfőről? Valóban leszámolt korábbi nézeteivel? A vélemények megoszlanak.

Közhely bizonyos baloldali politikusok esetében, hogy míg a hetvenes-nyolcvanas években a Szovjetunió, illetve a kommunizmus dicséretét zengték, addig a rendszerváltás idején gond nélkül lettek liberális demokratává. Persze, sokan reflektáltak is erre a váltásra, önkritikával viszonyultak a korábbi mondataikhoz. Ritkábbak voltak azok, akik ugyanúgy maradtak a kommunizmus dicséreténél, esetleg utóbb kezdték hangsúlyozni kádárizmusukat. (Mint Moldova György, aki egyfajta provokatív gesztusként, a kilencvenes évek után is ragaszkodott hozzá, hogy ő nem „fordult el” a volt pártfőtitkártól.) És azok is kevesebben voltak, akik a pártállami időkben is vállalták kritikus nézeteiket, ezért pedig sorsuk elhallgattatás, a határokon túlra kényszerítés, az ötvenes években pedig egyenesen halál volt.

Horn Gyula pályáját keresztbe-kasul értelmezték már, az ötvenhatos pufajkás múlttól egészen a kerítésvágásig, illetve a kilencvenes évek miniszterelnökségéig. Horn maga is megírta életének egy szakaszát Cölöpök című kötetében, illetve reagált is a múltját érintő kérdésekre. Emlékezetes legyintése arra, hogy a karhatalmisok oldalán állt: na és, mi van akkor? Mindemellett a volt szocialista miniszterelnök a nyolcvanas évek végén már a reformirányzatot képviselte, ötvenhatról is más hangot ütött meg, mint korábban. Eddig viszont kevésbé voltak elérhetőek azok a szövegei, amelyek a hetvenes-nyolcvanas években születtek, és amelyekben a politikailag kényesebb ügyekre reagált.

Szerencsére az Arcanumnak köszönhetően újra olvashatjuk ezeket, így kirajzolódik egyfajta pályaív a legvérmesebb kommunistaságtól a forradalom átértékeléséig. Most, amikor a XIII. kerületben sétányt neveznek el Horn Gyuláról, annál is fontosabb, hogy tevékenységének ezekről az évtizedeiről is több szó essen. Ezek ellenére persze gondolkodhatnak pozitívan a kormányfői működéséről baloldalon, illetve ezektől függetlenül is gondolhatja más, hogy miniszterelnöki munkája erősen kritizálható. Miként Nagy Imréről is rendre elhangzott, hogy kommunista politikusként vezető szerepet vállalt például a németek kitelepítésében, és később is inkább csak reformálta volna a kommunizmust. Viszont a döntő pillanatban felismerte a népfelkelés jelentőségét, és az élete árán is kiállt a változás mellett. Egyszerre kell néznünk a politikusi pályák különböző szakaszait, de beszélni érdemes ezek mindegyikéről.

Mi történt Horn bátyjával?

Az 1932-es születésű Horn korán érdeklődést mutatott a politika iránt, felsőfokú tanulmányait pedig a Szovjetunióban végezte. Az ötvenes évek közepén már a Pénzügyminisztérium főelőadójaként dolgozott, ezzel párhuzamosan pedig belépett a Magyar Dolgozók Pártjába. Máig a legnagyobb vita ötvenhatos szerepvállalásáról szól, továbbra is akadnak kérdőjelek, az igazságra pedig nem biztos, hogy fény derül már.

Az egyik ilyen Horn bátyjának tragikus halálát érinti. A későbbi miniszterelnök visszatérő hivatkozási alapja lett, hogy testvérét, Horn Géza filmrendezőt a felkelők ölték meg, ez pedig minden másnál inkább szembe állította őt a felkelőkkel. Horn saját bevallása szerint nemzetőri szerepet vállalt, az MSZMP KB felkérésére az ún. pufajkásoknál volt állományban. Tehát, durván fogalmazva, része volt a forradalom fegyveres leverésében. A Mozgó Világnak adott 1992-es interjújában minderről így beszélt: „Az akkor megjelent nyilatkozatok arra engedtek következtetni, hogy vezetőik nemcsak a sztálini rendszert vagy a Rákosi-rezsimet akarták elsöpörni, hanem egy másik Magyarországot is létre akartak hozni, amely számomra meglehetősen idegen volt. Éppen ezért vettem komolyan, amikor valamikor október 28-30-a között behívattak a kerületi kiegészítő parancsnokságra, hogy legyek nemzetőr.” Horn elmondása szerint ezt gondolkodás nélkül vállalta, majd kapott egy igazolványt, katonai egyenruhát öltött, és egy rossz géppisztollyal a hátán járta a kerületet. Állítása szerint viszont a céljuk az volt, hogy „Nagy Imre kormányának működését” biztosítsák a maguk szerény eszközeivel, így a közbiztonság őrzésével.

„1989 után már sokan igyekeznek elfeledtetni, hogy azokban a napokban súlyos atrocitásokra is sor került. Embereket lincseltek meg az utcán, olyanokat, akik ténylegesen vagy csak vélhetően ávósok voltak, akár egyszerű közlegényként is. A fővárosban számos köztörvényes bűnöző garázdálkodott. S nem utolsósorban a Köztársaság téri vérengzés iszonyatot keltett a jóérzésű emberekben. Szinte törvényszerű, hogy az ilyen felfordult, fegyveres állapotok között, mint amilyenek 1956. október 23-a és november 4-e között voltak, atrocitásokra is sor került. Ezért sem tudom elfogadni azt, hogy egy rendszer megpróbálja a maga hitvallására átírni a történelmet” – fejtegette Horn. Majd ezt követően is elmondta azt, hogy a bátyját „bestiális módon meggyilkolták”, viszont egyik öccse a felkelők oldalán állt. Más források szerint ugyanakkor bátyját nem felkelők gyilkolták meg, hanem egy szovjet jármű gázolta halálra.

Horn állítása szerint akkor állt össze benne, mi is történt valójában, amikor 1988 nyarán az MSZMP KB létrehozott egy bizottságot, megbízva azt a történelmi feltárással és igazságtevéssel. Ezután jutott arra, hogy Nagy Imrééket koncepciós perben ítélték el, mert nem voltak hajlandóak legitimálni a Kádár-hatalmat.

A hatvanas-hetvenes éveket illetően a későbbi kormányfő visszautasította, hogy hatalma lett volna. Szerinte egyszerű apparatcsik volt, aki végezte a feladatát. „A hatalom közreműködője voltam, aki nem került döntési pozícióba. 1956 decemberében a Pénzügyminisztérium forgalmi adókkal foglalkozó főosztályának voltam az előadója, ide tértem vissza a karhatalomból 1957 júniusában. 1959 nyarán léptem külügyi szolgálatba, a legalacsonyabb diplomáciai rangban, majd a szófiai és belgrádi kilencévi külszolgálat alatt is beosztottként dolgoztam. Ezután az MSZMP KB apparátusában kezdtem el dolgozni 1969 nyarán. Milyen hatalmam volt nekem? Milyen ügyekben dönthetett akkor és ma is egy munkatárs, egy apparátusbeli? Ezt azért is fontosnak tartom megjegyezni, mert napjainkban az ellenfeleink megpróbálják a nyakamba varrni olyan dolgokért a felelősséget, amelyeket, helyzetemnél fogva, ha akartam volna, se vállalhatnék. Több ezer társammal, ha úgy tetszik, a pártapparátcsikokkal együtt az információknak csak egy töredék részét kaptuk meg. A 80-as évek végéig semmilyen vezető párttestületnek nem voltam a tagja, a KB-ba is csak 1985 tavaszán választottak be. Most nem is beszélek arról, hogy 56 valódi történéseit tényleg csak egy nagyon szűk csoport ismerte. Lényegében arra voltunk hagyatkozva, hogy hosszú éveken át a hivatalos propagandából ismerjük meg az akkori történéseket. Bevallom, különösebben nem is foglalkoztatott 1956, engem döntően a nemzetközi politika, a külkapcsolataink alakulása érdekelt” – fogalmazott minderről Horn.

Az örök orosz imperializmus

Az viszont nem teljesen igaz, hogy nem foglalkoztatta 1956. Írt róla legalábbis több cikkében, kifejezetten élesen elítélve a forradalom ügyét, ahogy egyébként az 1968-as csehszlovák felkelést is. Az egyik ilyen tanulmányt Szűrös Mátyással közösen jegyezte a Magyar Külügyi Intézet folyóiratában, a Külpolitikában. Az 1974-es írás lényegében a Szovjetunió önpropagandája alapján értelmezte a huszadik század történéseit, így természetesen a magyar forradalmat is. „A realitások általános elismerésével összefüggésben a következőkről sem szabad megfeledkezni: az 1956-os magyarországi és az 1968-as csehszlovákiai események idején bebizonyosodott, hogy talajt vesztett minden imperialista kísérlet a szocializmus aláásására, megdöntésére. Ezek az események fokozott mértékben ébresztették rá a tőkés világ vezető köreit az erőviszonyok reális felmérésére, az egyetlen reális alternatíva – a békés egymás mellett élés elvének – fokozatos elfogadására” – fogalmazott a szerzőpáros, a felkeléseket tehát a nyugati hatalmak inspirálta eseménysorként értelmezve.

Mai szemmel nézve ironikus azt is olvasni, a szovjet fogalomkészlet mennyire megegyezett a mai orosszal. Az orosz hatalom ma ugyanazon mondatokkal igyekszik megindokolni imperialista törekvéseit, mint ahogy egykor a kommunisták tették. „Miután a szakadár nyugatnémet állam létrehozásának célját elérték, törvényszerű volt tehát, hogy a Szovjetunió kezdeményezései Nyugat-Németország demilitarizálására, az ezzel kapcsolatos nemzetközi biztosítékok kialakítására, az NSZK-nak a nyugati katonai-politikai tömbbe történő bevonásának meghiúsítására kellett, hogy irányuljanak. (…) Ilyképpen az európai béke és biztonság jövője szempontjából rendkívül veszélyes helyzet alakult ki. A Szovjetunió levonta ebből a következtetéseket, s szövetségeseivel karöltve »átrendezte« európai politikáját. A NATO agresszív terveivel szembeállította olyan szerződéses rendszerek megteremtésére irányuló kezdeményezéseit, amelyek célja: megakadályozni a német militarizmus újjáélesztése nyomán – a NATO részéről – fenyegető katonai összeütközéseket.”

A Szovjetunió – és annak szócsöveként Horn – tehát már akkor is védekezésnek igyekezett beállítani más országok megszállását, a függetlenedési törekvések véres leverését pedig a békét előirányzó lépésként keretezték.

Na és Maléter Pál, Gimes Miklós?

A Hornról való sétányelnevezés újból felszínre hozta a történelmi vitákat, a fideszesek pedig nyilvánvaló módon nem támogatták a dolgot, hivatkozva például a leverésben való szerepvállalásra. De ezzel érvelt liberális oldalról Vásárhelyi Mária is, aki Facebook-posztjában azt írta, nem tartja jó ötletnek a köztérelnevezést. „Nemcsak azért, mert valóban részt vett az 56-os forradalom eltiprásában, (…) hanem azért sem, mert számos olyan személyt tudok megemlíteni abból a korszakból, akik életükkel fizettek azért az álmukért, hogy Magyarország egy demokratikus, független ország legyen. Hogy csak azokat említsem, akiknek az emléke számomra különösen fontos: Losonczy Géza, Maléter Pál, Gimes Miklós, Szilágyi József, a Nagy Imre-kormány tagjai, de persze számos más nevet is sorolhatnék, akiknek emlékét egyáltalán nem őrzik közös tereink és a közös emlékezet. Ők is kommunisták voltak, mint Horn Gyula, de miután szembesültek azzal, hogy milyen borzalmas rendszert támogattak, az életüket tették fel egy szabad, független ország megteremtéséért vívott harcra” – fogalmazott.

Nem értett viszont vele egyet Balogh Miklós volt szocialista országgyűlési képviselő, aki hozzászólásában úgy fogalmazott, Horn a a Németh-kormány külügyminisztereként 1989-ben a rendszerváltás egyik kulcsembere volt. „A Külügyminisztérium reformkörének tagja. Ekkor számolt le véglegesen – sok »hívő kommunistához« hasonlóan – korábbi tévhiteivel. Európa egyesítésében Magyarország akkor fontos szerepet játszott, amiben Horn Gyula kiemelkedő teljesítményt nyújtott.” – jegyezte meg Balogh. Mások arra hívták fel a figyelmet, hogy szerintük a kormányfő ki nem állhatta a kritikus újságírókat, és részt vett a szabad sajtó helyzetének megnehezítésében.

Ungváry Krisztián történész az RTL-nek beszélt arról, hogy Horn szerinte nem bánta meg, amiket elkövetett, és egy pártpolitikus emlékezetét erőltetnék rá az egész közösségre. Révész Sándor pedig azt írta a HVG360-ban: „Ha eltekintünk Horn múltjától, ahhoz való viszonyától és a főpolgármesternek az utcanév üzenetére vonatkozó nyilatkozatáról, akkor sem helyes, ha az aktuális önkormányzati többség olyan megosztó személy nevét erőlteti a városra, akit Budapest és az ország lakóinak igen jelentős része elutasít.”

Lelkiismereti válságban

Emlékezetes, annak idején nagy visszhangja volt annak is, hogy Sólyom László államfőként megtagadta Horn kitüntetését. Főleg, hogy az akkor 75 éves Horn nem sokkal korábban a Die Weltben beszélt arról, hogy szerinte a karhatalmistáknak nagyon fontos szerepük volt, és sokan ma nem lennének itt, ha ők csődöt mondtak volna. Hozzátette, a karhatalmisták szerinte mindössze közönséges bűnözőkkel szemben léptek fel, és látták 2006 októberében is, mi történhet, ha nem tesznek így. Az MSZMP KB 1989. február 10-ei ülésén pedig így fogalmazott: „Nem is szabad megengednünk azt, hogy 1956 kapcsán valamiféle lelkiismereti válság keletkezzen mindazoknál, azokban, akik akkor fegyvert fogtak, mert akik fegyvert fogtak novemberben, és novemberben felléptek, azok az ellenforradalommal szemben léptek fel.”

Gyurcsány Ferenc akkori kormányfő volt, aki 2007-ben amellett érvelt, hogy Horn megérdemli a legmagasabb állami elismerést. Kiemelve, micsoda erő kellett szerinte ahhoz, hogy Horn meg tudja változtatni a nézeteit. Schiffer András viszont 2007-ben így látta az Élet és Irodalomban: „A vasfüggöny eltávolításával, illetve a keletnémetek kiengedésével kapcsolatban a rendelkezésünkre álló tények, finoman szólva is konfúzusak: egyáltalán nem tisztázott az egyes párt- és állami testületek szerepe, továbbá Grósz, Nyers, Németh, valamint Horváth belügyminiszter súlya a történelmi döntésekben. Láthattuk, mit gondolt Horn a határnyitás előestéjén – egészen pontosan: azon a KB-ülésen, ahol az ellenforradalmat népfelkeléssé átminősítő Pozsgayt Grószék tetemre hívták 56-ról. Horn Gyula nem azért vállalt – mondjuk azt: progresszív, sorsfordító – szerepet a 88-90 közötti időszakban, mert egy megrendítő katarzis folytán marxista-leninistából demokratává lényegüket. A Kádár-rendszer felvilágosult bürokratája egyszerűen meghallotta az idők szavát, engedett – sőt, elébe ment – a kényszereknek. S nem mellékesen, a legendaépítéssel átnavigálta magát és »élcsapatát« a demokratikus közéletbe: a szocialisták a mai napig a határnyitó Horn allegóriájával tromfolják le a szamizdatosok, lakitelkiek és szakkollégisták rendszerváltó babérjait.”

A Fővárosi Közgyűlés a XIII. kerület kezdeményezésére neveznek el egy sétányt Horn Gyuláról, ez ellen viszont élesen tiltakozott Wintermantel Zsolt fővárosi fideszes frakcióvezető. A szintén fideszes Ughy Attila azt javasolta, Horn konfliktusos személye miatt ne most állítsanak neki emléket, hanem Ráday Mihály javaslata nyomán esetleg akkor, ha már eltelt két évtized az érintett halála óta. A volt kormányfőről szobrot egyébként már állítottak 2014-ben a Gyermek téren, ennek közelében található az említett sétány.

 

Fizessen elő a Magyar Hangra!

Friss lapszámunk

Támogasson minket!

Keresés

Hirdetés

Árnyék podcast – Háború és béke IKEA-színekben