Horthyra kacsint a Fidesz

2010 óta nem a nemzet kohéziójának erősítéséről, hanem ellentéteinek élezéséről szól a magyar nemzetpolitika – mondja Romsics Ignác történész interjúnkban. A kutató egyetért azzal, hogy emlékmű készül Trianon évfordulójára.

– Akad ma Magyarországon olyan XX. századi személy, akiről konszenzus van a magyar emlékezetpolitikában?
– Sokkal kevesebb, mint a korábbi évszázadokból, de azért van néhány. Ilyen például Bethlen István, az 1920-as évek miniszterelnöke, akinek szobrát 2013-ban állították fel a budai Várban. Bethlen a konzervatív-nemzeti gondolkodás és politizálás kiemelkedő alakja. Bár szobrát a Fidesz-kormány állíttatta, ezt a baloldal sem kifogásolta. Bethlen István azon kevesek egyike, akit a jobboldal joggal tisztel, a baloldal pedig okkal elfogad. Ehhez hasonló az emlékezete Tisza Istvánnak is. Az 1945 és 1949 közötti miniszterelnökök közül Nagy Ferenc is konszenzuális személyiség lehetne. Márton Áron, az erdélyi katolikus egyház püspöke is osztatlan elismerésnek örvend azok körében, akik ismerik tevékenységét. A tendencia azonban sajnos az, hogy az emlékezetpolitikai diskurzusban nem ők, hanem egyre inkább az ellentmondásos megítélésű személyek kerülnek előtérbe.

– Mi lehet az oka annak, hogy ilyen kevés XX. századi személyt sorolhatott fel?
– Bőven lehetne még találni kölcsönösen elfogadható irányzatokat és személyeket. Ilyen az első világháború előtti és utáni Kisgazdapárt és vezetője, Nagyatádi Szabó István; a népi mozgalom számos képviselője (Bibó István, Féja Géza, Kovács Imre, Illyés Gyula, Németh László, Szabó Zoltán), a demokratikus eszmények mellett mindig kitartó szociáldemokraták (Peidl Gyula, Peyer Károly, Kéthly Anna), a keresztényszocialista Giesswein Sándor és a Barankovics Istvánhoz hasonló kereszténydemokraták. Persze antidemokratikus hagyományaink sem letagadhatók.

Minden felmérés azt mutatja, hogy kevesen gondolnak pozitív érzelmekkel Rákosi Mátyásra vagy Szálasi Ferencre. Vannak vitatott személyiségek is, mint például Horthy Miklós, Károlyi Mihály és újabban Nagy Imre. Héjjas Iván viszont, akiről tavaly ősszel a Magyar Időkben nemzeti hősként írtak, nyilvánvalóan kívül esik a vállalható örökségünkbe tartozók körén. Ő ugyanis nemcsak az 1921-es nyugat-magyarországi harcokban vett részt az úgynevezett rongyos gárdistái élén, hanem 1919 őszén a közel félszáz áldozatot követelő kecskeméti „rendteremtésben” is.

– „A magyar emlékezetpolitika nem a megbékéléssel, hanem a sebek feltépésével van elfoglalva” – fogalmazott nemrég egy, a Tanácsköztársaságról tartott előadásában. Mi a baj az emlékezetpolitikánkkal?
– A rendszerváltás idején közmegegyezés alakult ki arról, hogy a kommunizmus és a fasizmus örökségéből semmi sem vállalható. Az utcákat átnevezték, a Tanácsköztársaságnak és az 1945-ös „felszabadulásnak” emléket állító szobrokat eltávolították. 2010 körül azonban új emlékezetpolitikai időszak kezdődött. Ennek kezdeményezője és motorja az akkori Jobbik volt, amely az addig elszigetelt Horthy-kultusz intenzív ápolásába és harsány Trianon-ellenes kampányba fogott. Ennek egyes elemeit a Fidesz is átvette. Úgyhogy az elmúlt évtized emlékezetpolitikai szempontból nem a nemzet kohéziójának erősítéséről, hanem ellentéteinek élezéséről szólt.

Ennek egyik példája a Kossuth tér átrendezése azzal a deklarált céllal, hogy az 1945 előtti állapotokat állítsák helyre. Az eredmény vitatható: vannak, akiknek tetszik, és olyanok is, akiknek nem. Ami engem illet: a tér kinyitásával egyetértek, a régi, 1953-as Kossuth-szobor azonban nekem jobban tetszett, mint a Batthyány-kormány tagjait ábrázoló mostani, amely búsuló juhászokra emlékeztet. A Tisza-szobor kompozíciójának oroszlánját is bizarrnak és anakronisztikusnak tartom, ám ez ízlés kérdése, úgyhogy együtt tudok élni velük. Ennél jóval problematikusabbnak vélem a Vértanúk teréről elszállított Nagy Imre-szobor esetét. Ez nyilvánvalóan az 1956-os forradalom és szabadságharc mártírhalált halt miniszterelnöke emlékének lefokozására utal. Az ennek helyére állítandó, az 1919-es Tanácsköztársaság alatti vörös terror áldozatainak emlékműve pedig egyoldalúságra vall. Az emlékmű eredetijét 1934-ben, amikor felállították, sem övezte egyetértés; a főváros vezetésének liberális és szociáldemokrata kisebbsége ellenezte. 1945-ben azután el is távolították.

Helytelennek tartom ennek a kiszorítósdi hagyománynak a folytatását. A helyes és a nemzeti kohéziót erősítő megoldás az lett volna, ha olyan új emlékmű készül, amely a vörös- és fehérterror áldozatainak egyaránt emléket állít. 1919-ben ugyanis nemcsak vörös-, hanem fehérterror is sújtotta az országot, és az utóbbi áldozatai legalább annyian, de inkább többen voltak, mint az előbbié. Ugyancsak vitatható a 1944-es német megszállás áldozataira emlékező Szabadság téri alkotás szimbolikája. Nem igaz, hogy az 1944 márciusa után történtek kizárólag a „német sas” rovására írhatók. Sajnos „Gábriel arkangyalnak” is viselnie kell a tettestársi felelősséget. A történelmi valóságnak ellentmondó üzenet miatti felzúdulás akkora volt, hogy a szobor avatása el is maradt. Próbálok empátiával közeledni a kormányzat emlékezetpolitikai elképzeléseihez, ám valahol mindig megakadok. Ha az 1945 előtti állapot helyreállítása a legfőbb szempont, akkor a Szabadság térről el kell távolítani a szovjet hősi emlékművet. Ám tekintettel az utóbbi évek orosz–magyar kapcsolataira, ez aligha fog bekövetkezni. A Hősök terén álló nemzeti panteonból pedig – a fenti gondolatmenet alapján – ki kellene emelni Bocskai István, Bethlen Gábor, Thököly Imre és II. Rákóczi Ferenc alakját, mert ők 1945 után, a Habsburg uralkodók helyére kerültek oda. Bízom benne, hogy erre azért mégsem kerül sor, s a múltat nem fogjuk „végképp eltörölni”.

– Történészként hogyan értékeli az Alkotmány utca és a Kossuth tér sarkára tervezett Trianon-emlékmű látványterveit?
– Egyetértek azzal, hogy a 100. évforduló alkalmából készüljön egy emlékmű. Abban sem látok kivetnivalót, hogy az 1913-as helységnévtár alapján minden település neve felkerül a talajszint alá futó rámpa falára. Ha ehhez nem társulnak olyan irredenta feliratok, mint amilyenek az ország számos településén emelt emlékműveken olvashatók, akkor ez csak annyit üzen, hogy volt egyszer egy ilyen Magyarország. És tényleg volt. Helyes, ha ezt tudjuk és emlékezünk rá. Ha azt is odaírnák, hogy „Nem, nem, soha” vagy „Így volt, így lesz”, akkor nem értenék vele egyet.

– Az elmúlt évtizedekben érzékelhető változás a Trianonhoz való viszonyulásunkban?
– A két világháború között a magyar külpolitikának mindennél fontosabb célja az 1920-as határok módosítása, vagyis a revízió volt. 1945, de különösen 1947 után viszont hosszú időre az egész kérdéskört a szőnyeg alá söpörték. Ez csak az 1960-as évek végétől kezdett változni. A rendszerváltást követően Trianon emlékezete is megosztottá vált. Vannak emberek, akik továbbra is határrevízióban gondolkodnak, és olyanok is, akik terhesnek érzik a szomszédos országokba került magyarok erkölcsi és anyagi támogatását. A helyes út, azt hiszem, a kettő között van. Helyeslem a magyar kisebbségek segítését és a kulturális értelemben felfogott magyar nemzet összetartozásának erősítését. Kérdés persze, hogy milyen politika segíti ezt jobban elő: az Európai Unió megerősödése vagy a nemzetállami projekt. Én az előbbi híve vagyok, a magyar kormánypolitika viszont az utóbbit építi.

– Azzal, hogy Orbán Viktor kormányfő a pesthidegkúti Klebelsberg-kastély átadásán Horthyt kivételes államfőnek nevezte, a volt kormányzó részévé vált a jobboldali-konzervatív közösség kánonjának?
– A mérsékelt jobboldal viszonya e tekintetben sokáig ambivalens volt. Miközben a két világháború között kritikátlan Horthy-kultusz érvényesült, 1945 után a propaganda az indokoltnál is negatívabb képet alakított ki róla. Az 1980-as évekre ez sokat változott, de még az 1993-as újratemetés alkalmával is érzékelhető volt a bizonytalanság. Állami temetést nem kapott, de az Antall-kormány néhány minisztere azért magánemberként megjelent Kenderesen. A 2010-es évektől elsősorban a Jobbik próbálkozott a Horthy-kultusz meghonosításával, ám mára a párt politikája – és úgy tűnik, múltképe is – módosult.

A Fidesz és Orbán Viktor miniszterelnök viszont kísérletet tett arra, hogy Bethlen István és Klebelsberg Kuno mellé harmadikként Horthyt is beemelje a két világháború közötti nagy magyar politikusok panteonjába. A baloldal ezt joggal kifogásolta, mert nem alaptalanul kötik Horthyhoz a fehérterrort és a zsidók 1944-es deportálását.

– E tekintetben Orbán Viktornak ezt a 2017-es mondatát kell igazodási pontnak tekinteni, vagy azt, hogy Horthy-szobor avatáson sem ő, sem más kormánytag nem vett eddig részt?
– Nem tudom. Mindenesetre jelzésértékű, hogy a XX. század első feléből Tiszának, Bethlennek és Klebelsbergnek köztereken állnak az államilag felavatott szobrai. Horthyé viszont egyházi vagy magánterületen. Ha Horthynak is lesz szobra közterületen, az új emlékezetpolitikai helyzetet fog jelenteni.

– Eközben mintha Nagy Imre kezét elengedné a jobboldal. Hogyan magyarázható ez, amikor Orbán Viktor politikai genezise éppen az ő újratemetéséhez kötődik?
– A jobboldal sohasem felejtette el, hogy Nagy Imre kommunista politikus volt. Mostanáig úgy látszott, hogy ezt felülírta szemükben a nemzeti elköteleződése. Azzal, hogy a Vértanúk teréről elszállították, nyilvánvalóan lekerült arról a piedesztálról, ahová 1989–90-ben helyezték. Ezt mutatták a 2016-os megemlékezések is, amelyek során nemcsak Nagy Imre, hanem Bibó István sem kapta meg azt a tiszteletet és kegyeletet, amelyet megérdemelnének. Helyettük az utcai harcosokra helyeződött a hangsúly, akik kétségkívül fontos alakjai voltak a forradalomnak, ám nem az egyedüliek.

– Jól érzékelhető a budai Vár szerepének újraértelmezése is. A köztársasági elnök rezidenciája után már a miniszterelnökség is a Várban működik. Vajon a monarchikus nosztalgia is szerepet játszik ebben?
– A királyság iránti vágy csak szűk körökben érzékelhető. A Vár funkciójának változása inkább a Horthy-kort idézi. Abban az időben nemcsak a kormányzó rezidenciája kapott itt helyet, hanem a Sándor-palotában a miniszterelnökség, valamint a Kül- és a Hadügyminisztérium is. A várnegyedet az 1970-es években alakították kulturális-turisztikai térré. Akkor költözött oda az Országos Széchényi Könyvtár, a Nemzeti Galéria, a Budapest Történeti Múzeum és a Népszínház is. Ennek megváltoztatása nyilvánvalóan politikai akarat kérdése, amely mellett és ellen egyaránt lehet érvelni. Ismerek európai városokat, ahol az egykori kormányzati és uralkodói paloták ma múzeumoknak és egyéb kulturális intézményeknek adnak helyet. Ilyen például Bécs. És ismerek olyat is, amely megmaradt államigazgatási központnak. Ilyen a prágai vár. Bajnak inkább azt tartom, hogy évtizedről évtizedre változnak a koncepciók, és ezek nemcsak pénzbe kerülnek, hanem a folyamatosság érzetét is kiirtják az emberekből.

– Ugyan a szocialistáknak is volt két egymást követő kormányzati ciklusa, ők elmulasztották a szimbolikus emlékezetformálást.
– A baloldalnak tisztáznia kellett volna, mi az, amit elődjei örökségéből vállal, és mit nem. Gyurcsány Ferencnek volt erre egy kísérlete 2005 körül, ám a 2006-os események, majd a 2008-ban kezdődő gazdasági válság kezelése minden ilyen törekvést elmosott. A feladat ma is aktuális.

– A Medián tavaly őszi felmérése szerint Kádár János megítélése nagyjából azonos Nagy Imréével. Kádár-nosztalgiáról van szó?
– Éppen ellenkezőleg! Húsz évvel ezelőtt Kádár még sokkal népszerűbb volt, mint Nagy Imre. A rendszerváltás után Kádárról sokan úgy beszéltek, mint a XX. század, sőt az egész magyar történelem egyik legnagyobb magyar politikusáról. Azóta Nagy Imréről sok jót, Kádárról sok rosszat hallottunk. Felnőtt egy új generáció, a történelmi emlékezet módosult.

– Más európai országokban is ennyire konfliktuskereső a kortárs emlékezetpolitika?
– A kommunizmus bukása minden kelet-európai országban elkerülhetetlenné tette a múlt újragondolását. Ion Antonescuról, Románia 1940 és 1944 közötti diktátoráról az elmúlt években a romániai nyilvánosságban legalább olyan éles viták dúltak, mint Horthy Miklósról a miénkben. Úgy tűnik, Jozef Tisónak, Szlovákia 1939 és 1945 közötti államfőjének sincs még pontosan kijelölt helye a szlovákság XX. századi történetében, sőt Franco tábornoknak sem a spanyolokéban. Ezeket a vitákat bizonyos mértékig természetesnek kell tartanunk. Különbözőek voltunk és vagyunk, így tehát a múltról sem egyformán gondolkodunk. A lényeg az, hogyan viszonyulunk ehhez a helyzethez. A különbözőségeket hangsúlyozzuk, vagy azt, ami másságunk ellenére is összeköt bennünket.

Én az utóbbira helyezem a hangsúlyt, és mélyen egyetértek a finn köztársasági elnökkel, aki 2018. január 1-jei beszédében kijelentette: „az emberek különbözők; más a hátterük, más a meggyőződésük és a céljuk, és nekünk jogunk van nem egyetérteni. Ez valami olyasmi, amit képesnek kell lennünk tiszteletben tartani, bármennyire is különbözik attól, amit mi magunk esetleg gondolunk”.

Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Hang 2019/22. számában jelent meg, 2019. május 31-én.

Hetilapunkat megvásárolhatja az újságárusoknál, valamint elektronikus formában a Digitalstandon! És hogy mit talál még a 2019/22. számban? Itt megnézheti!