Okozhat-e Jézus színeváltozásához hasonlót egy esetleges, ezért is ütésszerű élmény? Felvillanthatjuk-e egy pillanatra a világot működtető dramaturgia titkát Mészöly Miklós Film című kisregényének segítségével? Talán.
A kamera a Moszkva téren áll, az Öregembert és az Öregasszonyt veszi. A hetvenes évek elején vagyunk, az idős házaspár innen indul el a Csaba utcán át felfelé. A templom tornyából, amelyet az első bombatámadás ért a háború alatt, kóruspróba hallatszódik, a teniszpályák felől az ismert musical dallama: „Jézus, Jézus, nem tetszik, amit látok”. Az öregek keserves lassúsággal csoszognak, a beszédképtelennek sejtett férfi t fulladás gyötri. A történelmileg terhelt tér egy pontján, a ma is működő vendéglőnél elszabadul egy vemhes, majd elvetélő, harapásra kész cerkófmajom.
A kamera által kísért pár legfeljebb olykor adja kétértelmű jelét mozdulattal, hirtelen változó mimikával annak, hogy közük lenne a felvetett múltbeli eseményekhez. Nem tudjuk meg, hogy Sax Simon kislányt megrontó szőlősgazda meggyilkolása, a városba árulni érkező tettes, Silió Péter parasztember sorsa, kivégzése mennyiben érinti az öregembereket, akiknek elkobzott villája a tett helyszínén, a hajdani szőlőben áll. (Lakásuk egykori villájuk szuterénjében van, ahol egy szobát bérelhetnek.) Nem derül ki az sem, mi közük lehetett századfordulós ligetbeli illetlenségekhez, az Alma utcai szeretetház zsidó lakóinak 1945. januári kivégzéséhez, amelyről szívességből (?) fényképeket őriznek. Túlélők, tettesek, közreműködők? Az összefüggések, oksági kapcsolatok feltárása az írói szándék szerint eleve kudarcra ítéltetett Mészöly Miklós kisregényében, a Filmben.
A múlt és a jelen néma, csak egyetlen mondat hangzik a pár között; az öregasszony szól a férjéhez. A pillanat „ezért is hat majd olyan ütésszerűen, mikor az öregasszonyból váratlan hang lökődik ki Emelni a lábat! – s anélkül, hogy bármit változtatnának az arckifejezésükön, lassítás nélkül mennek tovább…”
A kisregény alapja személyes élmény. Az író naplónoteszében a következő szövegrészlettel találkozhatunk: „1972. Két öreg az utcán. Házaspár. Alkonyodik. Mereven előretartott fejjel sétálnak. Nem néznek egymásra, nem szólnak egymáshoz. Férfi csoszog. Egy idő múlva asszony, halkan: »Emelni a lábat«. Férfi igyekszik.” Mészöly a Pille magányában bővebben is beszél erről: „Annyira megragadott a kép, hogy mikor írni próbáltam róluk, akaratlanul is egy szűrő iktatódott közbe – a kamera. Persze, kamera (és rendezés) valamilyen formában mindig is van, és mindig ott van; csak a különböző személyragos előadásmódokkal igyekszünk eltussolni a durva jelenlétet. Az adott esetben azonban éppen ez nem elégített ki. A nyíltan vagy kevésbé nyíltan jelentkező közvetlen személyességem korlátozott, és nem a kedvem szerint szabadított fel. S minthogy elsősorban a kép ragadott meg, hitelesebb csalásnak éreztem, ha engedem, hogy a kamera és a rendezés reális fikcióvá legyen. S ezzel a forma is kitalálta magát.”
A szeretett, szuggesztív kisregény „reális fikciójának” nyomait szívesen keresi az olvasó, ha arra jár. Jóbarátomhoz sétálva, aki a Csaba utca felső részében lakott egy a kertből megközelíthető földszintes garzonban, a Kissvábhegy felől (vagyis ellenkező irányból közelítve) gyakran jutott eszembe a Film, s a magam csökött topográfiájával próbáltam formát adni néhány helyszínnek, akár a regénybeli gondozott kertű, gömblámpás amerikai követségnek a gondozott kertű, gömblámpás francia követség helyén. Barátom lakása nem messze lehetett az öreg házaspárétól, valamivel lejjebb, de számításaim szerint nem sokkal; még Sax Simon egykori (sohasem volt) szöllejében.
A tér, amiben én járok szinte megtévesztésig hasonló, de nem ugyanaz. A Csaba utcából új, más módon létező Csaba utca bomlik ki. Ha pedig a korábbi összefüggésekre gondolok, Szolláth Dávid Jelenkorban megjelent 2015-ös tanulmányát idézhetem: „A történetszálak rejtélyes kapcsolatára vonatkozó elszánt faggatózás látványos színrevitele annak a Mészölynél a hetvenes évektől központivá vált felismerésnek, hogy a múlt diszkontinuus.” Valóban, de tegyük hozzá, e tekintetben a jelen is az. S mint a szerző megjegyzi, a kontinuitásról való lemondás nem könnyű, Mészölynél feltehetően veszteségérzet kíséri. Mi pedig a most következő idézetet olvassuk úgy, hogy a múlt mellé a jelent is értjük (s amikor azt értjük, kihagyjuk, ahol lehet, a történelmi jelzőt): „Szembesülni kell vele, hogy a történelem szaggatott, teli van egyéni és kollektív felejtéssel, traumával, hazugsággal, hogy nem férünk hozzá problémátlanul a múltunkhoz, de a történelmi tanúskodás feladata ettől még itt maradt.”
Olvasom újra és újra a Filmet. Magam miatt nem hagy nyugodni nyilván. Ami a sok közül leginkább megragad: a szövegnek a primer valóságban létező tér-idő kontinuummal való radikális, ám egyáltalán nem látványos (hanem annak fontos vonásait dokumentarista-történetírói módon integráló) szakítása; mindez igazából nem más, mint a figyelemnek a világ alkotói újraépítésére, újrateremtésére való ráirányítása. Ebben a munkában a kamera isteni attribútumokkal felruházott tárgy, vagy ha úgy tetszik: Isten képmása, sajátságos istenábrázolás, az objektív lencséjén keresztül a világ újrateremtője. Ha innen nézzük, persze nem újdonság ez. Ahogy Hajnóczy Péter Dinamit című drámájában az írás esszenciájáról olvashatjuk: „Valami élőt akarunk alkotni, valami mozgót és elevent…” Az Isten mozdulatát követő kísérlet Hajnóczy A halál kilovagolt Perzsiából című kisregényében különös következménnyel jár: a történet világát egyre inkább eluraló víziósorozat beszippantja a főszereplő író Férfi t; maga is részesévé lesz saját művének, amint képzelgései helyszínén, a perzsa romváros mustársárga házai között bolyong. Hajnóczy 1981 augusztusában 39 évesen halt meg. Szobájában megtalálták A Mester és Margarita szétjegyzetelt példányát. Innen nézve újabb analógia adódik. Emlékezhetünk, hogy Bulgakov főhőse, az író, a Mester Woland utasítására nem tollal a kezében, hanem teremtő parancsszavával fejezi be regényét, teszi szabaddá a lelkiismeretétől leláncolt Pilátust: „elbocsátotta maga teremtette hősét. Ez a hős visszahozhatatlanul eltűnt a homályban, miután megbocsátottak neki vasárnapra virradó éjjel…”
A Film azért sem hagy nyugodni, mert a Csaba utcában, az egykori szőlőskertben lakó jó barátom két éven át tartó stroke-os szenvedés után meghalt. Betegségét végigkísértem, önmagamat ellenszenvesnek érezve nemritkán akaratlanul is a kamera objektívnek vélt szemszögéből, amely „valamilyen formában mindig is van”. Halála most jobban fáj, mint amikor kimondták az orvosok az exitust. Akkor hirtelenjében naplójegyzethez hasonlóan regisztráltam magamban a várható hírt.
Az első agyi bevérzés után még tudott beszélni; találkozót kért tőlem, és borozás közben, ha nem is mondta ki, de elbúcsúzott. Soha többé nem beszélgettünk; az újabb, súlyosabb agyinfarktust követően a szavak jelentését már csak korlátozottan fogta fel, olyankor bólogatott. Nagyon ritkán, egy-egy szót is mondott. Aztán jobban lett; 2018 nyarán feleségével hazafelé kísértem őket felfelé a Csaba utcán. Az asszony a kaptatónál megtörte a csöndet: „Emelni a lábat.”
*
Kapkodok valami után, ami abban a pillanatban hirtelen nyilvánvalónak tűnt, aztán jelentését vesztette, mint sok álomkép az ébredést követő percekben. Valamit megértettem, pontosabban szólva megéreztem. Annak a valaminek azonban kimondva most semmi értelme nincs. Mintha ugyanazokat az összefüggéseket próbálnám hiábavaló módon felfedezni, amit a Film bemutat (illetve nem mutat be). A környezetem által nem észlelt, megrendítő, szégyentől sem mentes pillanatban azt hittem vagy tudtam, hogy a világot működtető szerteágazó „egyetemes dramaturgiából” felvillant számomra valami. Elcsípett fragmentum az apostolok színeváltozás-élményéből. De ebben a formában ez sem igaz. Legfeljebb a dologra való ránézésünk, és értetlenségünk volt hasonló. Még csak azt sem mondhatom, hogy megláttam volna az Isten hátát, ahogy Luther Márton említi: ennél jóval kisebb bebocsátást kaptam; nem is maga a tény, az egyezés volt a fontos, hanem a hatás, amit gyakorolt. Halott barátom személyes kapcsolatba vont egy regényrészlettel. Vagy a bennem élő hit (világra vetett tekintet) került személyes kapcsolatba egy regénytöredékkel, amiről még azt sem mondhatom, hogy először létezett ugyanitt élő valóságként, azután lett belőle fikció, majd egy szomorú pillanatban megnyílt, másodpercekre újjáéledt ugyanott, a Csaba utca emelkedő szakaszán. Elvethetem-e megalapozott kishitűségemet? Valószínűleg nem.
Mészölynek lehet igaza: „Lehet, hogy az egész topográfiánk hamis? Mi igaz mégis belőle? Lehet, hogy ahol most járunk, és ahogyan járunk, ugyanígy eshet valamilyen más megítélés alá?” És: „Csupán igyekszünk megérteni, hogy ha valóban mindegy, vajon miért teljesen mindegy, hogy így függenek-e össze a dolgok vagy másképp, úgy alapjában véve.”
Ez a cikk eredetileg a Magyar Hang karácsonyi dupla számában jelent meg december 18-án.
Hetilapunkat megvásárolhatja az újságárusoknál, valamint elektronikus formában! És hogy mit talál még a 2020/51. számban? Itt megnézheti!
