Ritka nap volt a hétfő a magyar parlamentarizmus történetében. Az Országgyűlés szeptember 28-án felfüggesztette többek között Seszták Miklós KDNP-s és Hankó Balázs fideszes országgyűlési képviselő mentelmi jogát. Seszták ekkor már úton volt a Központi Nyomozó Főügyészségre, ahol önként jelent meg, majd kihallgatását követően őrizetbe vették. Hankó Balázs története valamivel hosszabbra nyúlt: előbb azt közölte, hogy a Parlamentben várja meg a hatóságokat (ahova egyébként a rendőrség csak a házelnök külön engedélyével léphet be), majd ügyvédjén keresztül jelezte, hogy szabályszerű idézésre természetesen megjelenik, amelyet 19:20-kor vett kézhez. Ezután elhagyta az Országházat, megjelent a NAV Huszti úti épületében, és őt is őrizetbe vették. Ettől függetlenül természetesen mindkettejüket megilleti az ártatlanság vélelme, mint bármelyik olyan személyt, akit vizsgálat alá vonnak, legyen az tyúktolvaj vagy magas rangú politikus. Mindez azonban így is történelmi ritkaság.
Ha a politikai okokból, illetve koncepciós eljárások keretében fogva tartott képviselőket nem számítjuk, hanem kizárólag azokat az eseteket keressük, amikor hivatalban lévő magyar parlamenti képviselőt köztörvényes bűncselekmény gyanúja miatt fosztottak meg szabadságától, a huszadik és huszonegyedik századból mindössze három biztosan dokumentálható korábbi esetet találunk.
Az első Friedrich István volt. Az egykori miniszterelnök 1920-ban parlamenti mandátumot szerzett, majd 1921-ben a Tisza István meggyilkolása miatt folytatott büntetőeljárásban került gyanúba. Saját kérésére felfüggesztették mentelmi jogát, rövid időre letartóztatták, és a gyilkosság felbujtójaként hallgatták ki. Az ellene emelt vádat végül elejtették. Károlyi Mihály visszaemlékezéseiben őt tartotta a Tisza-gyilkosság értelmi szerzőjének. Ennek ellenére kormányában hadügyi államtitkári posztot biztosított neki.
Elrendelték Seszták Miklós letartóztatását
Közben kezdeményezték ugyanezt Hankó Balázsnál is.
Közel nyolcvan évet kellett várni a következő hasonló esetre. Székely Zoltán volt kisgazda, akkor már független országgyűlési képviselőt 2000 októberében érték tetten, amikor a Gellért Szálló parkolójában húszmillió forintot vett át egy vállalkozótól. Az Országgyűlés felfüggesztette mentelmi jogát, majd egy újabb ügy miatt decemberben ismét megtette ezt. December 13-án Székelyt őrizetbe vették, két nappal később pedig a bíróság elrendelte előzetes letartóztatását. Mandátuma közben megmaradt. A Legfelsőbb Bíróság később jogerősen hat év szabadságvesztésre ítélte.
Alig fél évvel később következett Szabadi Béla. Az egykori kisgazda politikai államtitkár ekkor már szintén független országgyűlési képviselő volt. Az Országgyűlés 2001. június 19-én függesztette fel a mentelmi jogát, két nappal később az ügyészségi kihallgatás után őrizetbe vették, majd a bíróság elrendelte előzetes letartóztatását. Hűtlen kezeléssel és csalással gyanúsították. Hónapokat töltött előzetes letartóztatásban, később házi őrizetbe került – mindeközben országgyűlési mandátuma fennállt.
Vagyis, ha a történeti kutatás során nem kerül elő további eset, akkor Seszták Miklós és Hankó Balázs a negyedik és ötödik hivatalban lévő magyar parlamenti képviselő a huszadik század kezdete óta, akit köztörvényes bűncselekmény gyanúja miatt őrizetbe vettek. Az pedig, hogy két aktív országgyűlési képviselővel ugyanazon a napon történjen meg mindez, alighanem példa nélküli.
Hogyan lehetséges egyáltalán, hogy egy országgyűlési képviselőt őrizetbe vegyenek? Itt érkezünk el a sokat emlegetett mentelmi joghoz. A magyar mentelmi jog gyökerei évszázadokra nyúlnak vissza, modern formája azonban a kiegyezés után alakult ki. Különösen fontos volt az 1867. november 18-i képviselőházi határozat, amely hosszú időre meghatározta a magyar parlamenti mentelmi jog tartalmát. A jogintézmény mögötti gondolat egyszerű: a mentelmi jog elsősorban nem a képviselő személyének kiváltsága, hanem a törvényhozás független működésének biztosítéka.
Két különböző elem kapcsolódik össze benne. Az egyik a képviselő parlamenti működéséhez kötődő felelőtlenség: bizonyos kivételekkel nem lehet felelősségre vonni azért, amit képviselőként mondott, illetve ahogyan szavazott. A másik a sérthetetlenség: egy képviselő ellen főszabály szerint az Országgyűlés hozzájárulása nélkül nem lehet büntetőeljárást indítani vagy folytatni, illetve vele szemben büntetőeljárási kényszerintézkedést alkalmazni. Ez azonban nem valamiféle felmentés a büntetőjog alól. Nem azt jelenti, hogy egy országgyűlési képviselő büntetlenül csalhat, sikkaszthat, vesztegethet vagy követhet el más bűncselekményt. A mentelmi jog eljárási garancia: azt hivatott megakadályozni, hogy a mindenkori végrehajtó hatalom vagy más állami szerv mondvacsinált eljárásokkal akadályozhassa a választott képviselő parlamenti munkáját. Éppen ezért a mentelmi jog felfüggesztéséről maga az Országgyűlés dönt.
A mentelmi jog természetesen nem magyar sajátosság. Hasonló – bár országonként jelentősen eltérő – védelem működik számos európai parlamentáris demokráciában. Németországban például a Bundestag képviselőjének letartóztatásához főszabály szerint a parlament külön hozzájárulása szükséges, és még a büntetőeljárás megindításának engedélyezése sem jelenti automatikusan azt, hogy a képviselő szabadságát is el lehet vonni. Franciaországban szintén külön parlamenti engedély szükséges ahhoz, hogy egy képviselővel szemben büntetőügyben szabadságelvonással vagy annak korlátozásával járó intézkedést alkalmazzanak; fontos kivétel mindkét országban a tettenérés.
Kezdeményezték Hankó Balázs letartóztatását
Azzal érvelnek, hogy fennáll a szökés és a befolyásolás veszélye is.
Más parlamentáris demokráciák egészen más megoldást választottak. Nagy-Britanniában és Kanadában a parlamenti privilégium büntetőügyben nem védi meg a képviselőt az őrizetbe vételtől. A brit parlament több évszázados elve szerint büntetőjogi szempontból a képviselő ugyanolyan helyzetben van, mint bármely más állampolgár. Ez azonban korántsem jelenti azt, hogy aktív képviselők letartóztatása mindennapos volna. A brit parlamentarizmus közelmúltja éppen ennek ellenkezőjét mutatja. John Stonehouse munkáspárti képviselőt 1975-ben csalás, lopás és okirat-hamisítás miatt vették őrizetbe és tartották fogva. Jeremy Thorpe volt liberális pártvezért, aki ekkor még az alsóház tagja volt, 1978-ban gyilkosságra irányuló összeesküvés miatt tartóztatták le és állították bíróság elé; végül felmentették. 2008-ban Damian Green konzervatív képviselő őrizetbe vétele okozott komoly parlamenti vihart. Green ellen végül nem emeltek vádat. Három évvel később Andrew Bridgen konzervatív képviselőt szexuális bűncselekmény gyanújával vették őrizetbe, de az ügy nála sem jutott el vádemelésig.
A példák azért érdekesek, mert megmutatják: még ott is rendkívüli politikai és közjogi esemény egy hivatalban lévő törvényhozó szabadságának elvonása, ahol ehhez nincs szükség a parlament előzetes engedélyére. A képviselő letartóztatásával ugyanis minden parlamentáris rendszer ugyanazzal az alapvető ellentmondással találkozik. A választópolgárok azért küldték képviselőjüket a törvényhozásba, hogy ott gyakorolja mandátumát; a büntető igazságszolgáltatás ugyanakkor nem tehet különbséget képviselő és más állampolgár között, ha a szabadságelvonás törvényes feltételei fennállnak. A mentelmi jog ezért nem annak eldöntésére szolgál, hogy a képviselő bűnös-e. Németországban, Franciaországban vagy Magyarországon a parlament a mentelmi jog felfüggesztésekor nem ítéletet hoz, hanem lényegében félreállít egy közjogi akadályt a büntető igazságszolgáltatás útjából. Nagy-Britanniában és Kanadában pedig ez az akadály köztörvényes büntetőügyben eleve nem áll fenn. A két rendszer eltérő úton ugyanoda jut: egy parlamenti mandátum önmagában sehol sem jelenthet büntetőjogi menedéket.
A rendszerben azonban van egy érdekes feszültség, amely most nem pusztán elméleti kérdéssé vált. Az Országgyűlésről szóló törvény 28. paragrafusa ugyanis kimondja, hogy „a képviselő joga és kötelessége, hogy kezdeményezően részt vegyen az Országgyűlés munkájában, elősegítse annak eredményes működését”. A következő mondat még egyértelműbb: kötelessége részt venni az Országgyűlés, valamint annak a bizottságnak az ülésein, amelynek tagja. A fogdából ez értelemszerűen nehéz.
Más lenne azonban a helyzet, ha a bíróság letartóztatás helyett bűnügyi felügyeletet rendelne el. A köznyelvben ezt még ma is gyakran házi őrizetnek nevezik, holott a hatályos büntetőeljárási törvény ennél jóval rugalmasabb rendszert is lehetővé tesz. A bíróság meghatározhatja, hogy a terhelt milyen célból és milyen feltételekkel hagyhatja el a számára kijelölt lakást vagy területet, a törvény pedig ezek között kifejezetten megemlíti a munkavégzést is. Elvileg tehát annak sincs jogi akadálya, hogy egy bűnügyi felügyelet alatt álló országgyűlési képviselő számára a bíróság lehetővé tegye az Országgyűlés vagy valamely bizottság ülésén való részvételt. Hogy ezt az adott ügyben megteszi-e, természetesen már a bíróság mérlegelésén múlik. Ez alapján – elméletileg – az is elképzelhető, hogy valaki jeladóval a lábán hozzon döntéseket, mondjuk, a Büntető Törvénykönyvről.
A mandátum ugyanis a letartóztatástól önmagában nem szűnik meg. A képviselő tehát képviselő marad, miközben egyik legalapvetőbb képviselői jogát és kötelességét – a parlamenti munkában való személyes részvételt – ténylegesen nem tudja gyakorolni. Ez nem feltétlenül joghézag, hiszen a büntetőeljárás érdeke és a bírói kényszerintézkedés nyilvánvalóan megelőzheti a parlamenti jelenlét kötelezettségét, de ritkasága miatt olyan helyzet, amelyet a magyar közvélemény szinte soha nem lát működés közben.
Erre ráadásul éppen a két legközelebbi történeti példa szolgáltat szemléletes bizonyítékot. Székely Zoltánt 2000. december 13-án vették őrizetbe, két nappal később pedig előzetes letartóztatásba került, országgyűlési mandátuma azonban ettől nem szűnt meg. Nem mondott le róla, hanem egészen az 1998–2002-es parlamenti ciklus végéig képviselő maradt. Az első őrizetbe vételétől számítva tehát még mintegy másfél évig tagja volt az Országgyűlésnek. Ugyanez történt Szabadi Bélával. Őt 2001. június 21-én vették őrizetbe, majd előzetes letartóztatásba került, amelyet októberben házi őrizetre változtattak. Mandátumát azonban ő is megtartotta a ciklus végéig, vagyis az őrizetbe vételét követően még közel tizenegy hónapig országgyűlési képviselő maradt.
A helyzet abszurditását jól mutatja egy kevéssé ismert korabeli részlet. 2002 márciusában arról számoltak be, hogy az Országgyűlés Hivatala Székely tiszteletdíjából több mint 650 ezer, Szabadiéból pedig több mint félmillió forintot vont le parlamenti hiányzásaik miatt. Magyarán: képviselők voltak, a törvény szerint kötelességük lett volna részt venni az Országgyűlés munkájában, miközben az állam egy másik szerve megakadályozta őket abban, hogy ezt megtegyék – majd a parlament a távolmaradásuk miatt csökkentette a javadalmazásukat. Ez első pillantásra jogi ellentmondásnak tűnhet, valójában azonban két különböző alkotmányos érdek találkozik benne. A választópolgárok által adott mandátum a letartóztatással nem tűnik el, a büntető igazságszolgáltatás működése viszont nem állhat meg azért, mert a terhelt országgyűlési képviselő. A mentelmi jog felfüggesztésével maga az Országgyűlés nyitja meg az utat ahhoz, hogy vele szemben ugyanazokat a kényszerintézkedéseket lehessen alkalmazni, mint más terhelttel szemben.
Székely és Szabadi története ezért arra is választ ad, mi történik, ha Seszták Miklós után Hankó Balázs letartóztatását elrendeli a bíróság. Attól még mindketten országgyűlési képviselők maradhatnak. Mandátumuk fennállhat úgy is, hogy közben hónapokon keresztül egyetlen parlamenti vagy bizottsági ülésen sem tudnak megjelenni. A magyar parlamentarizmus történetében erre már volt példa – legutóbb éppen negyedszázaddal ezelőtt.
Legalább ilyen érdekes a két politikus politikai közösségének reakciója. A Fidesz és a KDNP az eljárásokat politikai leszámolásként, illetve „újkommunista” módszerként bírálta, és Hankó Balázs mellett több vezető és középszintű politikus látványosan kiállt: közös mise, ima, személyes támogatás és nyilvános nyilatkozatok kísérték az ügyét. Seszták Miklós körül jóval visszafogottabb volt a politikai szolidaritás. Maga Seszták az őrizetbe vétele előtt azt mondta, hogy emiatt nincs hiányérzete, szerinte a különbség egyik oka egyszerűen az, hogy Hankó ügye hónapok óta ismert, az övé pedig csak néhány napja került nyilvánosságra.
A felső pártvezetés reakciója ugyanakkor mindkét esetben figyelemre méltóan visszafogott. Semjén Zsolt részéről nem érkezett olyan személyes megszólalás, amely Seszták ügyének érdemével foglalkozott volna. Orbán Viktor (stábja) politikai üldözésről és a Tisza-kormány módszereiről beszélt, miközben ő hétfőn Belfastba utazott a magyar válogatott mérkőzésére. Hogy mindez politikai stratégia-e, és ha igen, milyen, azt kívülről nem lehet tudni. Lehetséges, hogy az ellenzéki pártok tudatosan kerülik azt, hogy egy folyamatban lévő büntetőeljárás bizonyítékairól érdemben állást foglaljanak. Lehetséges, hogy időt akarnak nyerni, amíg többet tudnak az ügyészség bizonyítékairól. És természetesen politikai számítás is állhat a háttérben. Bizonyíték nélkül azonban egyik magyarázatot sem volna helyes tényként kezelni.
Egyvalami viszont mérhető: tömeges utcai reakció egyelőre nem követte az őrizetbe vételeket. Ez azért is érdekes, mert más politikai természetű fogvatartások esetében láttunk már gyors szolidaritási megmozdulásokat. Gulyás Márton 2017-es őrizetbe vétele után például támogatók jelentek meg a bíróságon, és tüntetést is szerveztek. A két egykori miniszter mellett hétfő este hasonló spontán utcai megmozdulás nem alakult ki. És talán itt van az egész történet legfontosabb pontja.
Seszták Miklós és Hankó Balázs jelenleg fogva tartott ember. Ez nekik és családjuknak nyilvánvalóan súlyos személyes megpróbáltatás. A szabadságelvonás attól nem válik jelentéktelenné, hogy az érintett korábban miniszter, államtitkár vagy országgyűlési képviselő volt. És attól sem, hogy politikai ellenfelei esetleg elégtételt éreznek. De a jogállami kérdés nem az, hogy szeretjük-e Seszták Miklóst vagy Hankó Balázst. Nem is az, hogy mit gondolunk a Fidesz–KDNP elmúlt tizenhat évéről. A kérdés az, hogy ugyanazok a büntetőeljárási garanciák megilletik-e őket, amelyek minden más gyanúsítottat.
Megilletik. Ezért pontatlan már most politikai fogolynak nevezni őket. A politikai fogoly fogalmát nem az határozza meg, hogy a fogva tartott személy politikus-e, vagy hogy pártja politikai indíttatásúnak tartja-e az eljárást. Ennek megítéléséhez azt kell vizsgálni, hogy valódi bűncselekmény miatt, törvényes eljárásban, független bírósági kontroll mellett folyik-e vele szemben az eljárás, illetve biztosítottak-e számára a védelem jogai. Seszták és Hankó ügyében ezt végső soron nem Magyar Péter, nem Orbán Viktor, nem a Fidesz és nem a Tisza Párt fogja eldönteni.
Az ügyészségnek kell bizonyítania a gyanút, később – ha vádemelésre kerül sor – a vádat. A védelemnek joga lesz vitatni a bizonyítékokat, indítványokat tenni, jogorvoslattal élni. A bűnösségről pedig nem a kormány, hanem a bíróság dönthet. Ez választja el a büntetőeljárást a koncepciós pertől. És éppen ezért lesz az elkövetkező hónapok egyik fontos jogállami próbája nem az, hogy kerülnek-e még politikusok a vádlottak padjára, hanem az, hogy amikor oda kerülnek, ugyanaz a jog ül-e velük szemben, amelynek minden magyar állampolgárral szemben ott kell ülnie.
