A parlament honvédelmi és rendészeti bizottságának elnöke, Kósa Lajos úgy próbált történelmi példával élni szerda esti, Hír Tv-beli interjúján, hogy egy világháborúval korábbra tette az eseményeket. A fideszes politikus most épp Ruszin-Szendi Romulusz kapcsán vizionálta egyenesen egy katonai puccs potenciális lehetőségét, parancsnak való ellenszegüléssel gyanúsítva a Tisza Párt szakértőjét. Kósa a kormánypárti tévé műsorában úgy fogalmazott: „benne van a pakliban az, hogy lehet, hogy nem magától csinálta. Valaki behálózta, beütötték, valamilyen más érdekeket szolgált. Ez is nagyon aggasztó. Erre is volt már példa a magyar honvédség történetében. Werth Henrik honvéd vezérkari főnököt pont ezért váltották le az I. világháború idején. A németbarátsága olyan mértéket öltött, hogy az ország érdekét a németek utasításának vetette alá.”
A kormánypárti médiumok közül több, így a Híradó.hu és a Pesti Srácok is igyekeztek menteni a menthetőt, és szöveges összefoglalójukban úgy fogalmaztak: „a világháború idején”. Nem véletlenül, ugyanis Werth nem az első, hanem a második világháború alatt volt vezérkari főnök.
Kósa Lajos a kapitális mellélövésen túl sem csillogtatott túlzott történészi erényeket. Mind az analógia, mind Werth Henrik esetének összefoglalása problémás. Werth eleve maga mondott le 1941 szeptemberében – legalábbis papíron. A vezérkari főnök megrendült egészségére hivatkozott, de valóban súlyos konfliktusba került a politikai vezetéssel, végül pedig Horthy Miklós bizalma is megrendült benne. Az viszont, hogy „valaki behálózta, beütötték, valamilyen más érdekeket szolgált”, nagyjából épp annyira fedheti a valóságot Werth, mint Ruszin-Szendi Romulusz esetében. Tehát: semennyire. Túl azon, hogy a II. világháború alatti náci Németország és az oroszok által lerohant Ukrajna közti bármilyen párhuzam is fals és rendkívül ízléstelen.
Werthről Dombrády Lóránd jelentetett meg alapos monográfiát a kétezres évek közepén, a kötetben pedig részletesen olvashatunk Werth és a politikai vezetés, így Teleki Pál, majd Bárdossy László ellentéteiről. Werth már 1941 áprilisában, még Teleki öngyilkossága előtt felajánlotta lemondását, amit viszont Horthy nem fogadott el, és türelemre intette őt. Werthet korábban úgy ismerték, mint aki távol tartja magát a politikától, a világháború sodrásában viszont egyre inkább meggyőződései rabjaivá vált, egyben elégedetlen azzal, ahogy a hatalom intézi a dolgokat. A Telekivel való konfliktust még túlélte, de Bárdossy haragjának kivívását már nem. A szovjetekkel szemben végsőkig harcias volt, a németeket viszont jobban segítette volna Werth, arra apellálva, hogy abból végül jól fogunk kijönni. Végül már arra jutott, hogy a hadsereg nagyobb arányú részvételéért cserébe a következőket kell kérnünk: „a) ezeréves határaink visszaszerzését, b) e határokon belül élő szláv és román nemzetiségek kitelepítését, 3) a zsidók kitelepítését, d) Magyarország részesedését a szovjet nyersanyagkészletekből.”
Dombrády úgy foglalta össze: „Bárdossyt megdöbbentette a szélsőjobb eszméktől és megnyilvánulásoktól távol állónak tartott, nagy tapasztalatokkal rendelkező tábornok váratlan, a realitásokat nélkülöző megnyilvánulása. Nehéz ezzel a fejtegetéssel foglalkoznia, mert a vezérkar főnöke vagy aki az emlékiratot szerkesztette, bizonyára nem gondolta meg, hogy elképzeléseinek megvalósítása a gyakorlatban mit jelent. Bárdossy mentséget keresett Werth számára. Feltételezte, hogy Werth nem maga szerkesztette az irományt, hanem nyomásnak engedve csak helyt adott a németek sugallta iromány elkészítésének. Tévedett, Werthet nem lehetett befolyásolni és tőle távoli gondolatok közlésére bírni, a beosztottjaival készíttetett fogalmazványok tartalmát pontosan meghatározta és a megvalósítást ellenőrizte. Különben sem valószínű, hogy szokásával szakítva, most nem saját maga fogalmazta meg kétségkívül átgondolatlan és elhamarkodott, de számára fontosnak tartott mondandóját.”
Bárdossy válaszút elé állította Horthyt, végül pedig a kormányzót is egyre kínosabban érintő vezérkari főnöknek kellett mennie, aki viszont maga ajánlotta fel lemondását, távozásakor pedig a kormányzó búcsúparancsa őszinte sajnálatról szólt: „Elismeréssel és köszönettel emlékezünk kimagasló eredményes munkásságáról, melyet a lefolyt három évben kifejtett, mely meghozta az oly rég áhított területgyarapodást.” Werth pedig meg is kapta még a Magyar Érdemrend Szent Koronával ékesített Nagykeresztjét.
Amennyiben tehát Kósa Lajos komolyan gondolja analógiáját, most feltehetőleg nem arra kell készülnünk, hogy eljárás alá vonják Ruszin-Szendit, hanem hogy hamarosan kitüntetik.
