Zsúfolásig megtelt a Magyar Tudományos Akadémia Székházának terme Szegeden, amikor nemrégiben „Vízgazdálkodási kihívások és tudományos válaszok a Dél-Alföldön” címmel rendezett konferenciát az egyetem. A jelenlévők nagyrészt szakemberek voltak, és meglepő módon szinte minden fontosabb megállapításban egyetértettek. Az előadások egyik legfontosabb tanulsága az volt, hogy nincs idő a hosszas diskurzusokra, eljött a cselekvés ideje.
Az utóbbi években a vízhiány olyan súlyos mértékeket öltött, hogy az erről való szakmai állásfoglalások átlépték a nyilvánosság ingerküszöbét. Erre utal az is, hogy a sajtóban egyre gyakrabban jelenik meg a téma. És az is, hogy a kérdést tárgyaló rendezvényeket ma már nem csak a szakma képviselői követik. Ez egyrészt hasznos, mivel a közvélemény nyomása jó esetben nyomást gyakorolhat a politikai döntéshozókra, hogy megtegyék a szükséges lépéseket. Másrészt viszont a problémáról való gondolkodás túlzott leegyszerűsítését hozhatja magával. A valóság azonban összetettebb, mint amit néhány figyelemfelkeltő szalagcím vagy fotó vissza tud adni. Nem pusztán arról van szó, hogy kevés az eső, vagy hogy „kiszárad a vidék” – a probléma gyökere mélyebben van. Ezt a mélységet próbálta feltárni az a szegedi konferencia, ahol vízügyi szakemberek, kutatók és gyakorlati tapasztalatokkal bíró előadók osztották meg, hogyan látják a Dél-Alföld vízgazdálkodási helyzetét, és ami talán még fontosabb: milyen lehetőségeket látnak a kilábalásra.
Fiala Károly, az Alsó-Tisza-vidéki Vízügyi Igazgatóság (ATIVIZIG) osztályvezetője nem kertelt. – A statisztikák, amikhez eddig ragaszkodtunk, érvényüket vesztették. Azok a harmincéves trendek, amikre a vízgazdálkodást alapoztuk, ma már nem működnek – szögezte le. A vízügyeseknek idén tavaszra 20 monitoring kútja száradt ki. A korábbi tíz évben ez egyszer fordult elő egyetlen egy kúttal. A kutak hat méter mélységbe érnek le, ami értelemszerűen azt jelenti, a Dél-Alföld egy jelentős részén a felszín alatti vizek már ennél mélyebben húzódnak. De ahol ennél jobb a helyzet, ott sem nevezhető rózsásnak. Kiskunhalas környékén például egész évben 4,5–5 méteren van a talajvíz szintje, jóval a sok éves átlag alatt.
Hogy miért van ez így? A konferencia résztvevői által bemutatott adatok választ adnak a kérdésre: az elmúlt öt évben 400 milliméternyi csapadékhiány halmozódott fel a tájban. Ez azt jelenti, hogy ennyi idő alatt közel egy évnyi csapadék maradt ki. Ez már önmagában is magyarázattal szolgálhatna a problémákra, de ehhez még hozzájött a felmelegedés, ami fokozott párolgást hozott magával. A telek enyhébbek lettek, így az elmúlt években már januárban is jelentős víz párolgott el a talajból. Így érkezett meg a táj a tavaszba: kiszáradva, tartalékok nélkül.
Az idei év különösen rossz előjelekkel indult. A Dél-Alföld úgy lépett be 2025 első hónapjaiba, hogy gyakorlatilag semmiféle tartaléka nem volt. A Tisza vízszintje – ahogy az egyik előadó fogalmazott – „kimúlófélben van”. Se tél, se hó, se tavaszi árhullám – a folyó szintje alig mozdult az elmúlt hónapokban. Pedig ilyenkor lenne ideje a visszatöltődésnek, a természetes vízpótlásnak.
Kozák Péter, az ATIVIZIG igazgatója szerint 2023–24 során akár ezer milliméteres párolgás is előfordulhatott – miközben volt, ahol a lehullott csapadék nem érte el a 320 millimétert sem. Ez háromszoros különbség. Ha valaki meg akarja érteni, miért száradnak ki a tájaink, ennél szemléletesebb adatot nehezen találna.
A legsúlyosabb problémát azonban nem ez jelenti. Hanem az, hogy nincs visszaút. A szakemberek egyre egyértelműbben fogalmaznak: nem lehet „helyreállítani” a korábbi állapotokat. Mint elhangzott, az éves csapadékmennyiségnek 1–5 százaléka éri el a talajvíztükör szintjét. Ennyi segítheti a visszatöltődést. Ha az egyszerűség kedvéért 500 mm csapadékkal számolunk (ami nagyon jó átlag lenne), akkor fél centi és két és fél centi közötti visszatöltődéssel számolhatunk évente. Persze hogy ez megvalósuljon, ahhoz arra is szükség lenne, hogy a kormány korlátozza a vízkivételt. Ne engedje például, hogy boldog-boldogtalan kutakat fúrjon a telkén. Fiala Károly lapunk kérdésére válaszolva arról beszélt, hogy jelenleg nem tudják megmondani, hogy az illegális vízkivétel milyen méreteket ér el.
A honfoglalók megtalálták a választ a környezet változására, mi nem biztos, hogy meg fogjuk
Rácz Lajos klímatörténész az időjárás változására adott válaszainkról, a korábbi megoldásokról, az Alföld kiszáradásáról, nagybirtokokról és jó példákról. Interjú!
A Tisza medre több helyen egy-másfél métert is mélyült a szabályozások kezdete óta, a víz gyorsabban lefolyik rajta, nem marad ideje beszivárogni a talajba. A csapadék eloszlása is megváltozott, nem csak az éves összmennyiség csökkent, hanem az esők jellege is – hosszú áztató esők helyett gyakoriak a rövid, intenzív zivatarok, amelyek nem töltik, csak lemossák a felszínt.
A konferencián ugyan elhangzott néhány megoldási javaslat – például a szántásmentes gazdálkodás elterjesztése, a vízvisszatartás közösségi alapokra helyezése vagy a területhasználat újragondolása, de a hangsúly inkább azon volt, hogy ezekkel sem lehet visszahozni a korábbi állapotot. A Dél-Alföld vizeinek nem megmentésre van szüksége, hanem a tájhasználat újratervezésére. Ahogyan Fiala Károly fogalmazott: „A legnagyobb kihívás az, hogy miként alkalmazkodjunk a folyamatokhoz. Változtatni ugyanis nem tudunk rajtuk.”
