Némi megalapozott rosszhiszeműséggel érkeztünk a Szerencsejáték Zrt. Szerencsekoncertek sorozatának első állomására, Pécelre: ez az egy hónapig tartó, hatvan állomásos ingyenes koncertsorozat nyilvánvalóan alkalmat adhatna a Fidesz számára, hogy a maga számára kedvező keretezésbe illessze az ingyenes programot, amit egy állami cég nyújt. De a koncertsorozat első állomásán ez nem történt meg. És Magyarországon, főleg a kampány hajrájában, ez már önmagában is meglepetésként hat.
Nem kellett túlzott rosszakarat ahhoz, hogy a látogató arra számítson: Komonyi Zsuzsi, Holub Péter és a Duász akusztik (Jankai Béla és Kálmán György) előtt, mellett, között csak-csak felbukkan majd a színpadon egy polgármester, egy megyei önkormányzati elnök, vagy legalább a területi kormányhivatal helyettes vezetője, netán egy fideszes országgyűlési képviselő, hogy emlékeztesse a közönséget, miszerint az állami cég „ajándékát” az államnak, vagyis lényegében magának Orbán Viktor miniszterelnöknek köszönhetik, és egyébként is, háború fenyeget, Magyarországon azonban béke van és koncertek, egyelőre. Ha már az adókedvezményről szóló hivatalos tájékoztatás címén is miniszterelnöki köszöntőket kapnak az állampolgárok egy állami hivataltól, nem lett volna élettől elrugaszkodott elképzelés, ha az állami cég ingyenes koncertjén is átadják legalább Orbán Viktor üdvözletét a kilencvenes-kétezres évek táncdalai vagy a hetvenes-nyolcvanas évek slágerei előtt.
Később persze még bármi megtörténhet, mert a péceli koncert csak az első állomása volt a sorozatnak, s nem is pénteken vagy hétvégén, hanem csütörtök este, ráadásul a váratlanul téliesre hűlt esti levegőben. Így a legforgalmasabb időszakban is csak nagyjából ötven-hatvan embert szórakoztattak a meghívott zenészek. A koncertek végéig pedig legfeljebb harmincan tartottak ki a hidegben. Igaz, ők legalább jó kedvvel. De az is igaz, hogy politikai mércével mérve nem túl nagy közönséget ért volna el itt bármilyen kampányüzenet. Nagyobb településeken, hétvégi koncerteken, jobb időben bizonyára jóval többen lesznek.
Ezúttal csak saját magát és a fellépőket reklámozta a Szerencsejáték Zrt. Sorsjegyárusítással is kitelepültek – karitatív céllal még a megváltozott munkaképességű munkavállalók foglalkoztatását támogatandó is lehetett sorsjegyet vásárolni, ami nyilván dicséretes –, és a színpadról is kizárólag a Szerencsejáték Zrt.-nek és az Ötöslottónak mondott köszönetet Csitári Gergő műsorvezető, amikor éppen nem a zenészeket méltatta.
Az nem biztos, hogy két műsorszám között szerencsés volt felidézni az első Ötöslottó sorsolást, amelyet 1957 márciusában tartottak. Vagyis néhány hónappal a forradalom leverése után. Az ember beleborzong, ha megpróbálja elképzelni, mekkora lehetett a sötétség azokban az időkben. A lottó nyilván a „kedélyjavító” intézkedések közé tartozott az orosz tankok és az akasztófák árnyékában. Talán véletlen, talán nem, de viszonylag hamar, a hatodik játékhéten akadt telitalálat is: egy szegény özvegyasszony élete örökre megváltozott. A sötétség viszont még sokáig eltartott, és a nem túl messzi korszak árnyéka máig kíséri magyar társadalmat. Elgondolkodtató, hogy ez az eredettörténet vajon tényleg jó marketing-e ma az Ötöslottónak. Letagadni nyilván nem lehet, de nagy kérdés, hogy érdemes-e nosztalgiával idézni ezt a dátumot.
Azóta sok minden változott, de a remény csekély esélyét nyújtó lottózás vagy sorsjegyvásárlás megmaradt kedélyjavító játéknak, és talán a koncertsorozatnak sem lesz más szerepe, mint egy kis választás előtti kedélyjavítás, hiszen bulira nyilván mindig van igény. Mint azt a véletlenszerű füzesabonyi választópolgárral készült, legendássá vált interjúból is tudjuk: „legyen tánc"! Pécelen lett is tánc, és a kampányhajrában valóban felüdüléssel ért fel táncos kedvű nyugdíjasokat és kisgyerekeket nézegetni a politikai ketrecharc helyett. A koncertsorozatot akár az a felismerés is életre hívhatta, hogy a választópolgárok egy részének elege lehet már a háborús fenyegetettséggel és egyéb rémületekkel való, évek óta tartó, folyamatos nyomasztásból. A megjelentek nagy átéléssel csapatták Szörényi Levente dalára – Holub Péter tolmácsolásában –, ami arra kéri azokat, akik a létra tetején állnak, hogy ne vágjanak ki minden fát, és – legalább néha – lazítsanak egy fél órát.
