Magyarország talán legszebb francia reneszánsz stílusú kastélyát hosszabb ideig újították fel, mint amennyi alatt 1883-ban megépült – igaz, nagyon leromlott állapotban volt, tulajdonképpen a huszonnegyedik órában sikerült megmenteni. A miniszterelnök veje, Tiborcz István cége birtokolja, és most tizenkilenc szobás luxusszállóként üzemel Botaniq Turai Kastély néven. Földi halandónak csak jó távolról csodálható meg – még a tízhektáros park meglátogatására is regisztrálni kell, csoportok ritkán indulnak, a jegy 2500 forintba kerül, és ezért adnak egy kávét is a Pálmaházban.
Mi a látogatás másik módját választottuk: foglaltunk egy asztalt ebédre az első kategóriásnak hirdetett étteremben.
A kastély nagyjából egyórányira van a budapesti belvárostól, ha nincs dugó kifelé az M3-as sztrádán. Az autót a kinti parkolóban kell hagyni, szigorú portás ellenőrzi az asztalfoglalást, csak utána léphetünk a kastély udvarára. A felújítás tényleg pazarul sikerült, az épület akár egy Disney-rajzfilm illusztrációja is lehetne. A teraszon kapunk helyet, nincs rajtunk kívül más vendég – egyszer mintha maga Tiborcz István is felbukkanna a sarokban, de hiába kérdezzük a pincért, hogy ő volt-e, az megkerüli a választ. A személyzet viszont roppant udvarias és felkészült, valamint jól beszélnek angolul – ez a három tulajdonság egyszerre igen ritkán van jelen a magyar vendéglátásban.
A Botaniqban egyébként félnek a Felvidék szótól – ebéd közben megkóstoltunk egy szűretlen rozét, melyet délszlovák borként tüntettek fel az itallapon. Bott Frigyes a magyar határ közvetlen közelében lévő történelmi borvidéken, az esztergomi bazilika egykori szőlőskertjének számító muzslai hegyen termeli a szőlőt tíz hektáron – borát dél-szlovákiainak nevezni olyan, mintha a székely kürtőskalácsot lerománoznánk. Az ember nem ezt várná egy NER-lovagtól – az ital egyébként nem olcsó, 2100 forint volt egy deci belőle.
Levente Norbert konyhafőnök az étterem honlapján így vall: „büszkék vagyunk arra, hogy gasztronómiai kínálatunk alapját kiváló nemzetközi és helyi termelők friss termékei adják. Olyan beszállítókkal szeretek dolgozni, akik nem nagyüzemi termékeket forgalmaznak, hanem szívüket, lelküket beleadva fáradoznak azon, hogy minél frissebb és természetesebb alapanyagokat állítsanak elő.”
Éhes vagyok, ezért előételt, főételt és desszertet is választok. Mindenből nem a legolcsóbbat, de messze nem a legdrágábbat: étvágygerjesztőnek petrezselymes csülökterrine, remulád és házi kenyér érkezik. Bár kaptunk vajkést is, vajat nem hoztak, és a konyhafőnök üdvözlőfalata is elmaradt, pedig ezen a szinten már szinte kötelező – az úgynevezett amuse-bouche-t a jobb helyeken a ház ajándékaként hozzák a rendelés után azonnal, hogy a türelmetlen és éhes vendég bekaphasson valamit, és egyúttal a konyha stílusáról és képességeiről is képet kapjon, no meg felcsigázzák őt a várható élmény előtt. Főételnek rántott borjú lábat választottam konfitált burgonyával és retekremuláddal – a hús jól készült, de a mártás gyakorlatilag ugyanaz, mint az előételnél, és ez sem szokás ezen a szinten. Desszertnek körte mille-feuille jön, a franciák legendás, ezerlapos krémese, jó minőségben.
Asztaltársaim megkóstolták még előételnek az édesköményes kacsamájat sült gyümölcsökkel, de ez megosztotta a társaságot – volt, akinek ízlett, másnak ottmaradt a tányérján. A mangalicafátyollal megbolondított harcsa pirított tökkel és kaporveloutéval viszont nagyon finom volt, akárcsak a rozéra sült kacsamell káposztás tésztával.
Kaptunk magnéziumban gazdag szűrt turai csapvizet is kancsóban, és csak a számlát megnézve derült ki, hogy ezt is felszámolták: száz forintba kerül egy deci.
Összegezve a tapasztalatokat: a konyha a kisebb hibákat tekintve nem rossz, a személyzet profi , és a vendég még egy kastélytúrát is kap, ha épp nincsenek sokan. Ennek köszönhetően mi még a tetőre is felmehettünk, ahonnan tényleg pazar a kilátás. Az ebéd a kötelezően felszámolt 12 százalékos szervizdíjjal együtt nekem tizenötezer forintba került – nem kevés, de egy kastélyban, gourmet étteremben nem számít kiemelkedően drágának. Nem csodálnám, ha a közeljövőben Turán megszaporodnának a pesti felső középosztálybeli látogatók.
Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Hang 2020/39. számában jelent meg szeptember 25-én.
