„Fájdalommal tudatjuk, hogy Mécs Imre életének 90. évében, otthonában szerető családja körében ma reggel elhunyt” – jelentette be az egykori 56-os forradalmár, politikus közösségi oldalán a családja csütörtökön délelőtt.
Mécs Imre édesapja kántor tanító fia, orvos volt, anyja pedig nyelvtanár. 1933. szeptember 4-én született Budapesten, az Eötvös József Gimnáziumban érettségizett. Ezt követően a Budapesti Műszaki Egyetem Villamosmérnöki Karán tanult, a forradalom előtt pedig rendszeresen részt vett a Petőfi Kör vitáin.
A forradalom mellett részt vett a nemzetőrség szervezésében, később az ellenállásban is. Végül 1957 júniusában tartóztatták le, majd közel egy évre rá halálra ítélték. Ezt változtatták 1959 februárjában életfogytiglani börtönbüntetésre. Mécsnek tehát kilenc hónapot kellett abban a tudatban élnie, hogy ki fogják végezni. Öt évet kellett börtönben töltenie, 1963 márciusában, az általános amnesztia következtében szabadult. Viszont három évig még rendőri felügyelet alatt állt, tíz évig pedig politikai jogvesztés sújtotta. Több mint tíz évig, 1963-tól 1974-ig a Híradástechnika Szövetkezet fejlesztőmérnökeként dolgozott. Később főkonstruktőr, majd tanácsadó mérnök lett.
A forradalomban való részvétele miatt számos nehézség érte a következő évtizedekben is, elhelyezkedni nehezen tudott, és évekig hiába kérte, hogy lediplomázhasson. Végül 1975-ben szerzett villamosmérnöki oklevelet. A demokratikus ellenzékkel már a hetvenes évek közepén kapcsolatot tartott, és aláírta a Charta '77 szolidaritási nyilatkozatot is. Miután egy halálraítélt társa temetésén beszédet mondott, szintén rendőri figyelmeztetést kapott, állásából pedig elbocsátották. A nyolcvanas évek közepén támogatta, hogy ellenzéki képviselők is indulhassanak a választásokon, majd kezdeményezte a népszavazást a bős-nagymarosi vízlépcső ügyében. A Szabad Kezdeményezések Hálózatának alapítója és szóvivője volt, ahogy alapítója a Szabad Demokraták Szövetségének (SZDSZ) és a Történelmi Igazságtétel Bizottságának.
Nagy Imre 1989. júniusi újratemetésén ő is beszédet mondott, olyanok mellett szólalt fel, mint Orbán Viktor, Vásárhelyi Miklós, Rácz Sándor, Zimányi Tibor és Király Béla. Mécs többek között arról beszélt: „Nemzeti gyászt ülünk ma, amikor emlékezünk és együttérzünk a hozzátartozókkal, akik évtizedekig lopva és befelé nyelve könnyeiket gyászoltak, s akiknek kései elégtételt kell adni. De velünk gyászolnak a határokon túl nemcsak a magyarok, hanem lengyel barátaink, a lengyel Szolidaritás, cseh és szlovák barátaink, a Charta ’77 – amely üdvözletet is küldött -, román barátaink, s nemcsak az erdélyi magyarok, hanem román ajkúak is, a Romania Libera. S bízom abban, hogy sok orosz, ukrán, észt és a Szovjetunió népei közül sokan mások velünk gyászolnak most. Gyásznap a mai, amikor a nemzet önmaga elvesztett 33 évét veszi számba. Nem itt tartanánk, ha a Szovjetunió akkori vezetői nem fojtják vérbe forradalmunkat Nemcsak bűnt, óriási történelmi hibát követtek el, amikor brutálisan megakadályozták, hogy a magyar nép a saját útját járja. Kárt okoztak ezzel saját népeiknek is, hatalmas kárt.”
Az SZDSZ ügyvivői testületének is tagja lett, majd Rákospalotán indult a már szabad választásokon. 1990-től egészen 2010-ig parlamenti képviselőként dolgozott, a közélet ismert tagja, rendszeres véleményformálója lett. Évekig a Parlament honvédelmi bizottságának tagja, egy időben elnöke volt. Sokáig az SZDSZ képviselőjeként indult a választáson, majd 2006-ban már az MSZP jelöltjeként, amiatt többen kritizálták őt, arra hívva fel a figyelmet, hogy az MSZP lényegében az MSZMP utódpártja, így a forradalomhoz való viszonya sem a legtisztább. Mécs az SZDSZ-tagságát végül 2011-ben függesztette fel, nem sokkal később pedig a párt maga is megszűnt.
A 2010-es években civil kezdeményezésekben vett részt, gyakran megjelent tüntetéseken, ellenzéki akciókon. A Szabadság téri emlékmű elleni tiltakozás kiemelt arca lett, 2014 után rendszeresen szervezett programokat a háborús felelősségünk elkenésével vádolt szoborhoz.
Lánya, Mécs Mónika producer is búcsúzott oldalán. Másik lányával, Mécs Anna írónővel korábban interjúztunk is, többek között elmondta: náluk a generációk kicsit fordított helyzetben vannak, és a szülők lázadóbbak, a gyerekek pedig viszonylag konszolidáltabbak. Tüntetéseken azért néha összefutottak. „Én magamat nem tartom egyébként vallásosnak, de abban nőttem fel, hogy »Jézus a legnagyobb liberális«, apukámnál a hit az irgalmasságot, a szeretet és az elfogadást jelenti, amivel abszolút tudok azonosulni” – mondta el továbbá Mécs Anna. Az ötvenhatos szabadságharcos felesége Magyar Fruzsina dramaturg, aki szintén neves családból jött: nagyapja Magyar Elek újságíró, ükapja Szemere Bertalan miniszterelnök, apja Magyar Bálint színházigazgató, anyja pedig Siklós Olga dramaturg.
Mécs Imre szintén nem egymaga vált ismertté a családjából, emlékezhetünk Mécs László papköltőre is, aki jóval konzervatívabb személy volt, sőt, a negyvenes években szélsőjobboldali lapokban is előszeretettel publikált. Az 56-os forradalmárnak két feleségtől nyolc gyermeke született, az említettek mellett Imre, László, Bálint, Máté, Dávid és János.
A Beszélőnek 1993-ban, hatvanadik születésnapja alkalmából adott nagyinterjút, itt beszélt arról, hogy a politikai versenyfutással együtt járt a csalódás is bizonyos emberekben, egykori barátokban. Ahogy abban sem volt már biztos, hogy megteremthető valamiféle közösség azok között, akik egyaránt 56-osok voltak, de más és más nézeteket vallottak. „Az egység illúzióját kergettem vagy kergettük. Most, érett fejjel - mert amint a születésnapomon mondtam, vége az ifjúságomnak, beléptem a férfikorba -, most, érett fejjel megértem, hogy '56-nak ez a hallatlanul nagy egysége olyan ritka pillanat egy közösség életében, ami csak rendkívüli helyzetben és nem túl hosszú időre jön létre. Szükségszerű, hogy amikor a közös ellenség megszűnik, a közös cél megvalósul, akkor differenciálódás következik be” – fogalmazott. A Beszélő rákérdezte, nem épp ő járt-e be más utat, mint várható lett volna? Hiszen konzervatív, középosztálybeli családban nőtt fel, nem a szociálliberális gondolkodás volt a meghatározó. (Amint azt az említett papköltő esetében is láthattuk, például.)
Ennek kapcsán Mécs azt mondta: „Igen, igaz, ha némiképp idézőjelbe téve is, hogy a keresztény úri középosztályból származom. Édesapám igen erőteljesen konzervatív gondolkodású volt, orvos. Nagybátyám, Mécs László pap-költő volt, aki a maga idejében ugyancsak furcsa figurának számított, mert noha pap volt, szerzetes, mégis szociális gondokkal foglalkozott. Egyik oldalon sem értették meg, tehát az egyháziak fintorogtak, a munkásmozgalom pedig gyanakodva nézett rá, kigúnyolták, és nem hittek az őszinteségében. Az ő sorsa külön téma. Én ebben nőttem föl. Fiatalon a jezsuita kollégiumba kerültem Pécsett, és nagy hatással voltak rám a jezsuiták, akik rendkívül logikusan és pragmatikusan gondolkodtak. Ott kezdtem el 13 éves koromban azzal foglalkozni, hogy a munkások közé kell menni, a francia munkáspapi mozgalomról olvasgattam, és lelkesedtem érte. (…) Végül azt a következtetést vontam le, hogy bár Marxnak bizonyos kérdésekben igaza volt, mégiscsak egy múlt századi modell alapján gondolkodott. Ugyanakkor szemben álltam a diktatúrával, és sokan voltunk így, tehát elfogadtunk bizonyos szocialisztikus alaptételeket, de nem voltunk szocialisták, semmiképpen sem voltunk kommunisták. Úgy gondoltuk, hogy a humanizmus, a kereszténység, a műszaki tudományok és a munkásság szorosan összefüggnek. (…) [Ú]jra kell fogalmazni az egyén és a közösség kapcsolatát, és nem a múlt századi szinten és a múlt századi viták szerint. Tehát úgy gondoltam '89-ben, hogy a liberalizmus és a szociális gondolkodás, a közösségi gondolkodás nemhogy összekapcsolható, hanem szükségszerűen össze kell őket kapcsolni. Lehet, hogy kívülről nézve eklektikusnak tűnik a személyiségem és a gondolkodásom, de én úgy érzem, hogy különféle nézeteimnek, elkötelezettségeimnek valójában közös gyökere van, s harmonikus egységet alkotnak.”
Rákérdezett arra is a Beszélő, miként lehet, hogy hatvanéves létére is ennyire dinamikusan, fiatalosan vesz részt a közéletben. Ezt a későbbi évtizedekben is tapasztalhatták, akik például egy demonstráción összetalálkoztak a nyolcvan felett is lelkesen tüntető politikussal. Mécs kifejtette, a társadalomban szerepkényszerek vannak, ezek pedig folyamatosan változnak.
Hozzátette ezek után: „A harmincas években falun egy 35 éves asszonynak fekete ruhában kellett járni, fejkötőben, és nem mehetett el táncolni. Ma egy 55 éves asszony nyugodtan kivágott ruhát visel, és elmegy táncolni. Ugyanilyen szerepkényszer volt, hogy Arany János 54 éves korában a halálra készült, és az Őszikéket írta. Én pedig úgy érzem, még előttem az élet, mintha most zártam volna le a tanulmányaimat. A sorsom úgy alakult, hogy későn nősülhettem. Bent a börtönben, mikor halálra voltam ítélve, az volt az egyik nagy bánatom, hogy úgy halok meg, hogy nem marad utánam senki. Amikor hazajöttünk a börtönből, szinte valamennyiünknek volt valamiféle utolérési vágyunk, és egymás után házasodtunk meg. Első házasságomból három gyermekem született, de aztán a feleségem másba szeretett bele, és én egyedül neveltem a gyerekeket. '85-ben találkoztam az ellenzéki mozgalomban mostani feleségemmel, Magyar Fruzsinával, és egymás után négy aranyos gyermekünk született. És ezek a gyerekek, a velük való élet, az ő gondozásuk, nevelésük szükségszerűen magával hozta, hogy nem hagyhatom el magam. Le kellett hasalni hozzájuk, egy csomó fizikai dolgot kellett csinálni, amit egy Arany János-szerű öregúr már nem tett volna meg, nem azért, mert az izmai nem bírták volna, hanem mert a szerepe mást követelt. Fiatalítottak a gyerekek, és fiatalított a rendszerváltás is.”
