Harminc éve, 1988. november 29-én hangzott el Grósz Károly MSZMP-főtitkár fehérterrort, káoszt, anarchiát vizionáló, fenyegető hangú beszéde a Sportcsarnokban. Mire készült az ország első embere? Ennek próbáltunk meg utánajárni.
Okos dolog ez, Grósz elvtárs, egy ilyen fárasztó nap után? – kérdezte főnökétől Jassó Mihály, a budapesti pártbizottság első titkára 1988. november 29-én este, az országot ténylegesen irányító MSZMP Politikai Bizottsága (PB) maratoni ülése után. Grósz Károly ugyanis fél nyolc körül váratlanul félbeszakította a tanácskozást, és közölte, hogy megy „aktívát tartani” a Sportcsarnokba. A PB-tagok többsége meglepődött. Ahogy a jelen lévő Németh Miklós (akkor alig pár napja miniszterelnök) Oplatka András interjúkötetében felidézte, leginkább azért döbbentek meg, mert ha a pártvezetésben „valaki nagyon fontos beszédre készült, akkor a testület konzulenseket nevezett ki az illető mellé. Ez azt jelentette, hogy a megírt beszédet két további funkcionáriusnak át kellett adni, akik beleírhattak a szövegbe, húzhattak, ezt vagy azt javasolhattak.”
Grósz sumákolt
Grósz viszont titkolózott. Németh Miklós kérésemre további részletekkel is kiegészítette az eddig ismert tényeket. A főtitkár kijátszotta a be nem avatottakat (az aggódó Jassó Mihályon és a hozzá közel állókon kívül a PB tagjainak feltehetően legalább a felét) azt állítva, nem nagygyűlést, hanem „aktívát tart” csupán, jegyzetek alapján fog felszólalni. Aktíva esetén pedig a pártbeli gyakorlat szerint a beszédet nem kellett előre bemutatni senkinek.
„Nem lehet azt hazudni az embereknek, hogy melegük van, mikor fáznak" | Magyar Hang
Tisztáznunk kell a korábbi rendszerek bűneit, különben csak saját magunkat traumatizáljuk – mondja Dragomán György. A teljes interjú.
Grósz Károly nem véletlenül sumákolt. A Sportcsarnokban hangzott el máig emlegetett militáns-balos, a visszarendeződés lehetőségét sejtető beszéde. A főtitkár többek között ilyesmivel riogatta az országot: „Megnőtt az ellenséges, ugyan kis létszámú, de hangos, a polgári restaurációs, ellenforradalmi erők agresszivitása. […] A parlament lejáratásával és a választások kierőszakolásával, előrehozatalával akarják a vezetést kényszerlépésre bírni. Eltúlozzák a többpártrendszer lehetőségét, felnagyítják vélt előnyeit. […] A harc eredménye csak tőlünk függ, mert osztályharc lett ez a javából. Attól, hogy képesek vagyunk-e visszanyerni önbizalmunkat, magunk mellé tudjuk-e állítani a józan erőket, s ha kell, határozottan fel tudunk-e lépni az ellenséges, ellenforradalmi erőkkel szemben. Ha igen, megmarad a rend, a biztonság, túljutunk gazdasági nehézségeinken, megőrizzük értékeinket, s egy új, korszerűbb és hatékonyabban működő magyar szocializmust hozunk létre. Ha nem, az anarchia, a káosz és – ne legyen illúzió – a fehérterror fog eluralkodni.”
Mi lehetett a terv?
Máig nem egyértelmű, mi ösztönözhette az ország első emberét a kemény szavak elmondására. Készült-e valamire Grósz, akart-e netán hatalma megszilárdítására mozgósítani, s ehhez a keményen balos szónoklatot nyitányként felhasználni? Vagy csupán tesztelni kívánta a párttársait, a közvéleményt?
Azt világosan érezhette, hogy hatalma (és vele a tekintélye is) az őt trónra emelő májusi pártkonferencia óta eltelt időszakban alaposan megrendült. Ez egyrészt nyilván egyenes következménye volt annak, hogy az átalakulás üteme felgyorsult, s ugyanúgy lépett át rajta az idő, mint a közeli szocialista országokban például a reformer hírében álló Mieczyslaw Rakowski lengyel, illetve Ladislav Adamec csehszlovák kormányfőn.
Másrészt Grósz kapkodásával, meggondolatlan lépéseivel akaratlanul is siettette a folyamatot. Pártfőtitkárként az első és az egyik legnagyobb, tekintélyét jelentősen erodáló fiaskója az 1988. augusztus végi, Ceausescuval folytatott aradi tárgyalásához fűződik. Ahogy Szűrös Mátyás (akkor az MSZMP Központi Bizottságának külügyi titkára) kérésemre felidézte, az aradi tárgyalásokon az MSZMP Politikai Bizottsága által javasolt kemény tárgyalási pozíciót feladva behódolt Ceausescunak. Világosan látszott az is, hogy Grósz nem érti a problémát. A románok által bezárt kulturális intézmények ügyét egy legyintéssel elintézve annyit mondott: „Ha nem kell a román elvtársaknak, nem erőltetjük.” A falurombolás (Ceausescuék által csupán szisztemalizálásnak nevezett) tervét pedig letudta azzal a megjegyzéssel, hogy „nálunk, Magyarországon is kihalnak a falvak”.
Legelő szamár és vizeletszag - ez maradt Ceausescu gigantikus stadionjából | Magyar Hang
Scornicesti, a faluból lett város hatalmasat fejlődött a Kárpátok Géniuszának uralkodása idején, de aztán visszanyalt a fagyi.
Néhány héttel Arad után olyasmi történt, ami elődjével, Kádár Jánossal soha nem fordulhatott volna elő: Szűrös a nyilvánosság előtt bírálta meg a főtitkárt a kudarc miatt, de nem egy sajtótermék is óvatosan kritikus mondatokat fogalmazott meg Grósszal kapcsolatban.
Képtelen volt a rugalmasságra
Hamarosan a „Dunaszaurusz”, Bős–Nagymaros ügyében újabb kihívás elé állította a felgyorsult közélet. Ha előrelátó, a csorbát kiköszörülhette volna azzal, hogy a vízlépcső megépítéséről szóló őszi vita kiéleződése előtt maga áll az ellenzők, de legalább a kétkedők élére. Nem is kellett volna feltétlenül leállítania az építkezést. Ha azt teszi, amit alig több mint fél év múlva Németh Miklós, aki intézkedett a beruházás lassításáról, arról, hogy a munkálatok ne váljanak „visszafordíthatatlanná”, időt nyerve megszerezhette (vagy megtarthatta) volna támogatottságát. Grósz azonban képtelen volt efféle pártszerűtlen rugalmasságra. A szélsőbalos Komócsin-klán embereként vált naggyá, s bár jó hatalmi taktikusnak tűnt, szemellenzősségét, vonalasságát reformerként fellépve sem tudta levetkőzni.
Hatalma hosszabb távú bebiztosításáról (vele pedig „a szocializmus megmentéséről”) más eszközökkel ugyan, de gondoskodni kívánt. Ígéretéhez híven 1988. november 24-én, alig öt nappal a sportcsarnokbeli beszéd előtt lemondott miniszterelnöki posztjáról, utódjává a fiatal és tapasztalatlan Németh Miklóst neveztette ki. A kormányban azonban az ő emberei maradtak, cseréket nem engedélyezett az új kormányfőnek. Barátai és párttársai közül is többen figyelmeztették Némethet: ahogy 1987-ben Kádár Grószra, most Grósz őrá akarja rátolni a felelősséget a rendkívül rossz gazdasági helyzetért, az elkerülhetetlen megszorításokért. Bűnbaknak kell, akire majd lehet mutogatni, szűk egy éven belül pedig el lehet távolítani a posztjáról.
A miniszterelnöknek ráadásul abban az időben kifejezetten alárendelt helyzete volt az egypárti struktúrában. A kormányülések rendre azzal kezdődtek, hogy ismertetnie kellett a PB határozatait, azt, hogy a végrehajtás melyik miniszterre tartozik. (Németh megdöbbenve fedezte fel, hogy a következő évi költségvetés tervezete el sem készült. Ezt feszített tempóban – három változatban – néhány munkatársával állította össze.)
Felállt egy „nemzetbiztonsági bizottság”
Hogy Grósz beszédét nem csupán üres fenyegetésnek szánta, azt igazolja egy két héttel későbbi, kevéssé ismert esemény. A főtitkár vezetésével december 15-én alakult meg a hivatalosan az MSZMP KB nemzetközi, jogi és közigazgatás-politikai bizottságának nevezett, sokszor azonban amerikai mintára csak „nemzetbiztonsági bizottságként” emlegetett testület. Tőkés Rudolf politológus-történész szerint feladatának egy esetleges visszarendeződés, rendkívüli állapot előkészítését és levezénylését szánták. Ugyanezt állítja az általa csupán árnyékkormányként aposztrofált bizottságról Németh Miklós is. (A szükségállapot ugyan nem szerepelt hivatalosan az ülések napirendjén, de visszatérő témája volt a megbeszéléseknek.)
Nagy Imre, a lépre csalt miniszterelnök | Magyar Hang
Mint éppen a forradalom idején (talán maga számára is meglepően) világossá lett, párttársaival ellentétben előbb volt hazafi, mint kommunista.
Tagjait jórészt a pártvezetés retrográd embereiből verbuválták, szerepelt köztük Borbély Sándor, a Munkásőrség országos parancsnoka is. A kormányból Várkonyi Péter külügy-, Horváth István belügy- és Kárpáti Ferenc honvédelmi minisztert hívták, a miniszterelnököt viszont kihagyták a testületből. A bizottság titkára Horn Gyula volt, aki arra is javaslatot tett: készítsenek listát a katonai elhárítás követségeken dolgozó embereiről, hogy szükség esetén ők is „rendelkezésre állhassanak”. (Kárpáti ezt felháborodva mesélte el Némethnek, aki többnyire a honvédelmi minisztertől szerzett híreket a bizottság működéséről.)
Az idő elment mellette
A nemzetközi, többek között Moszkvában zajló folyamatok azonban – mint ez idővel egyre világosabbá vált – nem kedveztek a fékezési, visszarendeződési terveknek. A félig titkos bizottsággal szinte bizonyosan egyeztetett, „gazdasági szükségállapotról” szóló Grósz-féle bejelentést Németh 1989 áprilisában egy nyilatkozattal hatástalanítani tudta, ami világosan jelezte az erőviszonyok lassú eltolódását, a kormány önállósodását. (Hasonlóan bumeráng hatású volt Szűrös Mátyás 1989. márciusi félreállítása – akkor lett KB-titkárból az Országgyűlés hatalom nélküli elnökévé –, hiszen posztjából adódóan alig több mint fél évvel később ideiglenes államfőként ő kiálthatta ki a Magyar Köztársaságot.)
Szintén eredménytelenek maradtak Grósz Károly 1989. nyári, illetve kora őszi, az észak-magyarországi pártvezetőkkel, stratégiai vállalatigazgatókkal folytatott kibővített megbeszélései az esetleges fordulatról. A főtitkár aztán 1989 októberében az MSZP félig-meddig palotaforradalom jellegű megalakulásával végképp légüres térbe került.
Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Hang 29. számában jelent meg, 2018. november 30-án.
Hetilapunkat keresse az újságárusoknál, vagy elektronikus formában a Digitalstandon! És hogy miről olvashat a lapban? Itt megtudhatja!
